1991-ben Harold Tunmore, az egykori ragyogó tehetségű orvos, aki később elvonult a világtól, és rejtélyes, megmagyarázhatatlan jelenségek kutatására szakosodott, végleg eltűnt. A testvére három évtizeddel később, egy szerencsés véletlennek köszönhetően talál rá egy magánkórház pszichiátriai osztályán: Harolddal nehéz kommunikálni, több paranoid téveszmés betegség tüneteit is produkálja, gyakran elfogja a nyugtalanság, és alkalmanként erőszakossá válik. És nem sokkal az egymásra találás után végez magával. Egyedül egy köteg feladatlan levél marad hátra az életéből, amik viszont olyan rettenetes dolgokat rejtenek, melyekre sem a testvére, sem az emberiség nincs felkészülve. A levelek egy titkos expedíció eseményeiről számolnak be: egy mindennél magasabb hegy megmászásáról, ami valahol a Csendes-óceán közepén található. A hegy bizonyos részei mintha maguktól mozognának, és ami ennél is furcsább: három hónappal ezelőtt még egyáltalán nem létezett, nem észlelték a radarok.
A feszült, jó tempójú sci-fi bátran keveri egymással a természettudományos tudást, a filozófiai és a hitről szóló kérdéseket, nálunk ráadásul tragikusan aktuális is.
Tovább olvasokNicholas Binge: Felemelkedés (részlet)
Fordította Bosnyák Edit
1991. január 22., kedd
Este
Drága Harriet!
Bocsáss meg Atyám, mert vétkeztem!
Emlékszel ezekre a szavakra, Hattie? Szerintem Ben sohasem erőltette rád őket. Ő sosem fordult a vallás felé. De gyerekkorunkban a nagyapád minden vasárnap elvitt minket a templomba, és minden alkalommal rábökött a sarokban álló apró fülkére.
– Oda kell mennetek gyónni – mondta. – Ott fognak feloldozni benneteket.
Sosem volt könnyű a pappal beszélni. Egy gyerek számára szinte felfoghatatlan a feloldozás. Szerintem senki sem születik bűnösnek, és egy ideig még nem jövünk rá, hogy mit jelent valójában a bűn. Emlékszem, ahogy abban az apró, sötét helyiségben ültem, és megvizsgáltam a szívemet valamiféle vétséget keresve.
– Gonosz voltam a nővéremmel az iskolában – mondtam. – Pénzt loptam az anyám tárcájából.
Természetesen ezek közül egy sem történt meg, mert sohasem tévelyedtem el túlságosan a szabályoktól, de volt annyi eszem, hogy tudjam, mit kell mondanom. Mivel nem láttam a pap arcát, nem tudtam megállapítani, hogy jól csinálom-e, de mindig kiosztotta nekem a megfelelő mennyiségű Miatyánkot és Üdvözlégyet, majd az utamra küldött. És apa mosolygott. Azt hiszem, valójában csak erre vágytam. Arra az elismerő mosolyra, ami kiült az arcára.
Idősebb korunkban aztán nehezebbé vált a dolog. A serdülőkor félszeggé tett, és már megcsömörlöttem, annyi önvizsgálatot tartottam. Már nem tudtam olyan könnyedén füllenteni. Valódi bűnök bugyogtak a felszín alatt, ködösek és érthetetlenek, és nem tudtam, hogy mit kezdjek velük.
Ben egy idő után nem jött el velünk a templomba, de én mindig mentem.
Egy napon a gyóntatófülkében ültem, és hallgattam. Egyre jobban rám nehezedett a világban elfoglalt helyem terhe, és nem tudtam, hogyan kell megtartani. Nem találtam a megfelelő szavakat ahhoz, hogy megtörjem az apró fülke szentséges csöndjét, és végül Michaels atya – az a vörös hajú, találkoztál már vele? – így szólt:
– Ugye tudod, fiam, hogy én nem kényszeríthetlek rá a beszédre? Kicsi korod óta ide jársz minden héten, és szerintem még egyetlen igaz mondat sem hagyta el a szádat.
– Én… – Kikapcsolt az agyam. – Sajnálom.
– Ne sajnáld! Mindenki másféle kapcsolatban áll Istennel. A gyónás azért van, hogy segítsen neked, ahogy én is, de én pusztán a tolmács vagyok.
– Isten tolmácsa?
Michaels atya kuncogni kezdett.
– Nem, drága fiacskám. Arra egyikünk sem képes. A te tolmácsod vagyok. Néha az embernek segítségre van szüksége ahhoz, hogy élettel töltse meg a gondolatait és jelentést adjon a szavainak, hogy utána bizalmasan közölhesse azt Istennel. Azt hiszem, neked talán éppen az ellenkezője a problémád.
Zavartan feszengtem a padon.
– Ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, akkor azt javaslom, hogy írj naplót – folytatta Michaels atya. – Vesd papírra a gondolataidat! Ne nekem, vagy valaki másnak, hanem saját magadnak. Írd le, hogy mi történt veled aznap, egyszerűen megfogalmazva!
– Miért?
– A léleknek néha nem arra van szüksége, hogy értelemmel töltse meg az üres szavakat: az imákat és gyónásokat, amelyekben valójában nem hiszel. Éppen ezért inkább azt kell megengednünk neki, hogy szavakká formálja a bennünk rejlő kimondatlan jelentéseket. Ehhez arra van szükség, hogy hangot adjunk a léleknek, és ez nem könnyű, fiam, legalábbis eleinte. A feladat nem könnyű, de… írj le mindent! Ne húzz át semmit! Ne hazudj, ne magyarázkodj, és ne köntörfalazz! Csak saját magad elől van rejtegetnivalód.
Megfogadtam Michaels atya tanácsát. Szerintem ezt még sohasem meséltem el neked, mert nem nyílt rá megfelelő alkalom, hiába kirándultunk annyit együtt.
A hitem mindig is rendkívül magántermészetű dolog volt, ahogy apádnak is az ateizmusa.
A naplóm sok éven keresztül a kommunikáció egy bizonyos formájaként szolgált, mintha valaki mással beszélgettem volna. Michaels atya tanított meg arra, hogy ehhez nem kell letérdelnem, sem a templomban lennem.
Úgy ömlöttek belőlem a tintával írott szavak, mintha ezer sebből véreztem volna. Továbbra is szükségem volt a gyónásra: arra a gyógyító hatású, katartikus erőre, ami abból fakad, hogy az ember megosztja magát a világgal és másokkal. Megszállottan ragaszkodtam hozzá. De igazság szerint ahogy telt az idő, egyre nagyobb terhet jelentett. Azok után, ami Santival történt, távolságot kellett tartanom, le kellett szoknom róla, össze kellett szednem magam. Ha közelebbről is megvizsgáltam volna az eseményeket, beleőrültem volna.
De most, hosszú idő óta először, olyan dolgok történnek, amelyeket nem értek. Úgy érzem, hogy meg kell ezeket beszélnem valakivel, ha másért nem, akkor azért, hogy értelmezni tudjam. Végtére is a saját bevallásom szerint pontosan ez az életem értelme, nem igaz, Hattie? Értelmezem a dolgokat.
De rájöttem, hogy most már nem tudok visszatérni a naplóíráshoz, legalábbis nem úgy, mint régen. Hamisak a szavak. Konganak a rideg ürességtől.
Abban a reményben írom ezt a levelet, hogy bizonyos értelemben talán te leszel a tolmácsom. Sajnálom, hogy téged terhellek ezzel, de senkim sem maradt rajtad kívül. Mennyi is vagy most, tizennégy? A tizennegyedik születésnapodon vittelek el szörfözni, ugye? Akkor talán elég idős vagy már ahhoz, hogy megértsd, mit jelent a gyónás. Habár az igazat megvallva, egy részem azt reméli, hogy Ben ezt el fogja dugni, vagy el fogja égetni. Valójában arra számítok, hogy a tűz martaléka lesz. De senki sem jut eszembe rajtad kívül. Te vagy az egyetlen, akit nem idegenítettem el magamtól.
Már nem hiszek abban, hogy Isten meghallgat.
Ma végignéztem az egyik régi barátom halálát. Ezt mielőbb közölni akartam veled, hogy ne döbbenj meg túlságosan. Nem akarok rád ijeszteni, azonban most itt ülök, a kamera felvételeit bámulom, és kétségbeesetten magyarázatra vágyom. Azt hiszem, talán nem is lenne szabad leírnom neked ezeket a dolgokat; fogalmam sincs, ezek a levelek hogyan fognak eljutni hozzád. Mégis meg kellett osztanom valakivel, bárkivel a gondolataimat.
Tegnap egy munka kapcsán megérkeztem Új-Mexikóba. Ez a saját munkám, tulajdonképpen magánnyomozás, senki sem adott rá megbízást. Sok furcsa és ellentmondásos jelentést olvastam a térségben zajló madárvonulásokról, és ez felkeltette az érdeklődésemet. Mintha hirtelen az összes fecske, ami normális körülmények között délre költözne a tél elől, korábban tért volna vissza.
Mintha menekültek volna valami elől.
Talán furcsán hangzik, hogy egy efféle nyomot követek, de te is tudod, hogy szeretek utazni. Fárasztó és kimerítő magányosan élni a poros londoni lakásomban. Szinte érzem, ahogy elsorvad az agyam. És mivel tavaly elegendő pénzt kerestem Floridában a Hubble fellövése kapcsán – már meséltem neked erről az űrtávcsőről –, megengedhetem magamnak, hogy egy darabig a saját érdeklődésemmel foglalkozzam.
Bejelentkeztem a Történelmi Taos4 Fogadóba, ami csinos kis vályogházakból áll, és hálás voltam azért, hogy januárban vagyok itt. Jártam már nyáron Új-Mexikóban – biztosan emlékszel arra a rémes fizikuskonferenciára –, akkor abban a pillanatban izzadni kezdtem, amint leszálltam a gépről. A tél jóval hűvösebb, és a kihalt, sivatagos táj ellenére a hideg szelek kissé Londonra emlékeztetnek.
Amikor bekísértek a szobámba, megmosolyogtatott, hogy milyen büszkék a tulajdonosok a fogadó történelmére. A falakon rengeteg régi fotó és plakát lógott, amelyek egyértelműen és harsányan arra emlékeztettek mindenkit, hogy ez a hely több mint százéves.
– Ez a főépület az 1800-as években épült – közölte a tulajdonos, és kidüllesztette a mellkasát. – Rengeteg minden történt itt.
Megállt az ajtóm előtt, letette a csomagjaimat, odaadta a kulcsot, és kellemes estét kívánt. Egy darabig mosolyogva meredtünk egymásra. Milyen ostobának nézhettem ki! Jó tíz másodperc elteltével eszembe jutott, hogy ebben az országban borravalót szokás adni. Áttúrtam a zsebeimet, és közben szánalmas kifogásokat és bocsánatkéréseket dünnyögtem a kultúrák közötti különbségekkel kapcsolatban. Sikerült előhalásznom egy ropogós tízdollárost, a férfi pedig azonnal eltűnt.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy végre kiélvezhettem a jól megérdemelt magányt, és kinyitottam a kulccsal az ajtót.
A szobám nem volt üres.
Két férfi várt odabent. Az egyik közvetlenül előttem állt. Impozáns, katonásan egyenes tartású férfi volt, széles és magas, a válla alig fért bele a zakójába. Miközben fölém tornyosult, megállapítottam, hogy sötét arcának szőrzete alatt forradások húzódnak. A cserzett barna bőre túl sok kimerítő és egzotikus kalandról árulkodott.
Beletelt néhány másodpercbe, mire észrevettem a másik férfit a háta mögött, aki az asztalnál ült. Fehér volt, az arca sápadt, és a haja megkopott, mint egy régi fénykép. A függönyök árnyéka rávetült barna poliészteröltönyére, amitől szinte beleolvadt a sötét színű fából készült székbe. Egy csukott aktatáska pihent előtte.
– Mr. Tunmore – mondta az első férfi. – Már vártuk magát.
– Nos, ezt én is látom – feleltem, miközben átpréseltem magam mellette, és bementem a szobába. – Különben ez egy rendkívül furcsa véletlen lenne.
– Nahát! – Mély hangon felnevetett. – Az emberek többsége jobban meg szokott lepődni. Tudja, mi történt legutóbb, amikor egy szállodai szobában vártunk valakire? Meglátott minket, és elájult. Nem viccelek. Tisztára, mint a filmekben.
Odacsoszogtam az ágyhoz, és félszegen leültem.
– Azt hiszem, manapság tudat alatt mindig számítok arra, hogy váratlanul felbukkan egy vállalat vagy a hadsereg képviselője. Mit tehetek magukért, uraim?
– Ó! – A férfinak felderült az arca, mintha hirtelen rádöbbent volna valamire. – Kérem, hadd gondoskodjam a csomagjairól! Maga csak pihenjen! Esetleg kér egy csésze teát? Az angolok azt szoktak inni, nem igaz?
Összeráncoltam a szemöldökömet, és megpróbáltam összeegyeztetni ezt a hatalmas termetű embert a kedélyes viselkedésével.
– Nem szeretem megerősíteni a sztereotípiákat, de ölni tudnék egy csésze teáért.
A hatalmas férfi elnevette magát, és bekapcsolta az elektromos vízforralót. Miközben elindult a bőröndömért, önkéntelenül észrevettem, hogy a forralóba korábban töltöttek vizet. Vagyis ők ketten egy ideje már a szobában voltak.
A széken ülő társa felé fordultam.
– Maguk előnyösebb helyzetben vannak, mert tudják a nevemet.
Ő csak szótlanul visszamosolygott rám.
– A neveknek most nincs jelentősége – szólt hátra a másik, miközben úgy emelte fel a bőröndömet, mintha tollakkal lett volna megtömve. – Szólítson csak a Testőrnek! Mindenki így nevez.
– Rendben. Valószínűleg meg kellene kérdeznem, hogy miért vannak itt.
A Testőr felbontott egy teafiltert, beledobta egy csészébe, és ráöntötte a forró vizet.
Az asztalnál ülő férfi kinyújtotta a kezét, hogy kinyissa az aktatáskát, és megállapítottam, hogy az ujjai olyan hosszúak és vékonyak, mint a pók lábai. Miután ügyesen beállította a megfelelő kombinációt, elővett a táskából néhány papírlapot, odaütögette őket az asztalhoz, hogy egyenesen álljanak, azután letette őket maga elé.
– Azért kerestük fel magát – mondta a Testőr, miközben újra fölém tornyosult és odaadta a teát –, mert úgy hírlik, hogy magának jó érzéke van az efféle dolgokhoz.
– Miféle dolgokhoz?
Erre kissé értetlenül összeráncolta a szemöldökét, és ránézett a társára. Az csak mosolygott.
– Maga fizikus, igaz? – kérdezte. – Tehát… a fizikához.
Elnevettem magam, miközben kissé hátradőltem. Az amerikaiak szarkazmusa mindig jó hatással van a közérzetemre.
– A fizika meglehetősen tág fogalom. Felöleli az ismert világegyetem legnagyobb részét. Nem szűkítené le egy kicsit?
– Szívesen elmondanám magának, csakhogy az a gond… – kezdte a Testőr, de aztán elhallgatott és összeráncolta a szemöldökét. – Nos, ez nem ilyen egyszerű.
– Ó, már értem! – mondtam. – Szigorúan bizalmas, mi?
– Elárulhatok magának egy érdekes dolgot a „szigorúan bizalmas” kifejezéssel kapcsolatban? Nem azt jelenti, hogy valami egyben elsődleges fontosságú is. – A Testőr közelebb lépett hozzám, és eltakarta előlem a fényt. – Ez egy tévhit. Az emberek ezzel a kifejezéssel próbálják elhitetni azokkal, akik hozzáférnek a szigorúan titkos iratokhoz, hogy ők rendelkeznek a legmagasabb szintű minősítéssel. Így próbálják elérni, hogy ne tegyenek fel kérdéseket.
Hallgattam.
– Rengeteg magasabb minősítés létezik a „szigorúan bizalmas”-nál – folytatta. – Létezik például a T-hozzáférés meg a Q-hozzáférés. És valószínűleg olyanok is léteznek, amelyekről még én sem tudok, pedig nekem elhiheti, hogy én elég sok mindenhez hozzáférek. De ha valóban el akarnánk mondani magának valamit, akkor tudja, mit kellene tennem?
Megráztam a fejem, és belekortyoltam a teába.
– Talán meg kellene ölnie?
A Testőr rámutatott az ajtóra.
– Ki kellene mennem a szobából, és fel kellene hívnom a felettesemet, hogy megkérdezzem tőle, magának megvan-e az ehhez szükséges minősítése, márpedig biztosan nincs. Nyilvánvalóan nem jöhetne velem, mert akkor meghallaná a minősítési szint nevét, és már az is túl sok lenne. És ha a felettesem megerősítené, hogy magának van megfelelő hozzáférése, ami kizárt, akkor vissza kellene jönnöm ide, ki kellene küldenem magát a szobából, hogy felhívhassa a főnökét, és ellenőrizhesse, hogy én rendelkezem-e a szükséges felhatalmazással ahhoz, hogy lefolytassuk ezt a beszélgetést.
– És rendelkezik?
A Testőr elmosolyodott.
– Ezt nem árulhatom el magának. Nincs felhatalmazása.
Újra belekortyoltam a teámba.
– Ha nem mondhatnak el nekem semmit, akkor miért vagyunk itt?
– Van egy férfi – felelte, és ránézett a társára. – Nos, van egy… – Összeráncolta a szemöldökét. – Nevezzük… jelenségnek. Az általam képviselt szervezet azt szeretné, ha maga szemügyre venné. Nekem természetesen nincs engedélyem arra, hogy közöljem magával, hogy miről van szó.
– Tulajdonképpen már dolgozom valamin.
Azt legalább elárulhatják, hogy hol van ez a jelenség?
A Testőr megrázta a fejét, és szinte bocsánatkérően széttárta a karját.
Felsóhajtottam.
– Ezek szerint van valahol egy jelenség, amiről nem beszélhetnek, és nem árulhatják el, hogy hol van, és azt sem közölhetik velem, hogy kinek dolgoznak. Későre jár, és fáradt vagyok. Honnan a fenéből gondolják, hogy igent fogok mondani?
A Testőr elvigyorodott.
– Egy kismadár, amelyik sokkal érdekesebb annál, mint amire maga vadászik, azt csicseregte, hogy képtelen lesz ellenállni a kísértésnek.
Elfintorodtam, és eltöprengtem a nyomozáson, ami miatt idejöttem. Ő tudott volna erről? Hiszen senkinek sem beszéltem a tervemről.
– Azt is hozzátehetném, hogy ezért jól megfizetjük majd magát, de azt mondták, hogy ez nem számít – folytatta a Testőr. – Azt mondták, hogy minél titokzatosabb a rejtély, maga annál kíváncsibb lesz.
Megint felsóhajtottam.
Igazság szerint fáradt voltam, és éhes. Legszívesebben elküldtem volna ezt a két férfit, közöltem volna velük, hogy nem érdekel a dolog, keressenek valaki mást.
De a fenébe is, a Testőrnek sajnos igaza volt, Hattie. Nem tudom, hogy kivel beszélt, de a titkolózás, a különös látogatás, a felfedezésekre utaló célzások… Ismerős, izgatott borzongás futott végig rajtam.
Ez igazi rejtély volt.
Alig harminc perccel később egy kisbuszban ültünk. A csomagjaim hátul kaptak helyet. Az ablakokat elsötétítették, a függönyöket behúzták. A váratlan helyzet ellenére elnyomott a fáradtság. Nem tudom, meddig aludtam, de mire felébredtem és kikukucskáltam a függöny mögül, megérkeztünk egy sivatagban lévő épülethez.
A nap már felbukkant a horizonton. A táj lapos volt, rideg és kietlen. A kisbusz által felvert forró por szinte megtelepedett a levegőben, mint a hó, és elhomályosított mindent.
A tökéletesen jellegtelen épület annyira nem illett bele a környezetbe, hogy először azt hittem, csak délibáb, vagy a fény furcsa játéka. A sárga homokból kiemelkedő lapos, szürke és szögletes épülettömbön nem voltak sem táblák, sem feliratok, a fakó ablakokat pedig alig lehetett megkülönböztetni a falaktól. Az a benyomásom támadt, hogy a sivatag egyetlen szempillantás alatt el tudná nyelni ezt az egészet, és nyoma sem maradna annak, hogy valaha itt állt.
A kisbusz begördült elé, és leparkolt néhány fekete autó mellett, amelyek megbújtak az épület falánál. Kidörzsöltem a szememből a sivatag vakító fényét, azután éreztem, hogy valaki finoman meglök. Miután kiszálltam, a szám elé húztam a pólómat, hogy ne menjen a torkomra a por. A Testőr egyetlen szó nélkül bevezetett.
Az ajtó túloldalán a szürke színt felváltotta a vakító fehér. A tisztítószerek jellegzetes citromos illata elnyomta a sivatag poros szagát. A falak csupaszok voltak, a folyosó pedig üres, leszámítva pár jellegtelen zárt ajtót. Csak a lépteink visszhangja törte meg a csöndet. A sofőr kint maradt a kisbusznál, és becsukta mögöttünk az ajtót.
A folyosó közepén a Testőr kinyitott egy ajtót, és intett, hogy lépjek be. A biztonsági szolgálat irodájában néhány szék és egy asztal állt, az asztalon pedig négy monitor sorakozott. Mindegyik más-más kamera képét mutatta, de az összes ugyanazt vette. Egy apró kihallgatószobát láttam, ahol egy fémasztalnál egy szürke ruhás, fekete hajú férfi ült, és az ujjával dobolt az asztalon. A hangszórókon át érkező kopogás visszhangot vert az iroda steril közegében.
Kopp, kopp, kopp, kopp. Kopp, kopp, kopp, kopp.
A férfi arckifejezéséből semmit sem lehetett kiolvasni. A közöny és a higgadtság keveréke tükröződött rajta. Ködös volt a tekintete, mintha semmit sem látna, vagy mintha a cellája rideg fehér falai mögött elterülő tájat bámulná. Nem bilincselték meg.
– Ki ez a férfi? – kérdeztem.
– John McAllister.
Meglepetten pislogtam, mert ismertem ezt a nevet. Újra szemügyre vettem őt, és megpróbáltam összerakni az emléktöredékeimet. Öt évvel ezelőtt dolgoztam együtt Johnnal. New Yorkban élt, és járványkutató volt. Azt a csapatot vezette, amelyik a birminghami himlőjárványt vizsgálta. Azt hiszem, meséltem neked erről, Hattie. Nekem fizikusként azt kellett megvizsgálnom, hogy milyen hatással vannak a légörvények a levegőben terjedő kórokozókra. Felvillant előttem néhány emlékkép: John felfirkant valamit a fehér táblára; John mosolyog, és elsüt egy viccet a tengeri fűről; John meghív egy kávéra. Birmingham után még egy darabig tartottuk a kapcsolatot, mert lenyűgözőnek találtam a szorgalmát és az átlag feletti empátiáját, de az már régen volt.
– Mit keres itt?
A Testőr megrázta a fejét.
– Felhatalmazás, Mr. Tunmore. Felhatalmazás. Maradjunk annyiban, hogy nekünk dolgozott, de… félresiklottak a dolgok. Nem egészen tudjuk, hogy most mitévők legyünk.
– Miért van bezárva?
– Nincs bezárva – felelte a Testőr. – Legalábbis bármikor elhagyhatja ezt a szobát. De mégsem teszi.
– Ezt hogy érti?
– Négy napja van odabent. Csak akkor mozdul meg, amikor megeszi és megissza, amit beviszünk neki, és néha kimegy a mosdóba, de utána azonnal visszaül a helyére. – Megcsóválta a fejét. – Őszinte leszek magával. Nem szívesen vonok be egy civilt ebbe az ügybe, de magát megbízható helyről ajánlották nekem. Állítólag érti a dolgát, én pedig kifogytam az ötletekből. Furcsa és furcsa között is van különbség. Most már bármire hajlandó lennék azért, hogy kiderítsem, mi folyik itt. John túl sok időt töltött a helyszíntől távol, és a főnökség kezdi elveszíteni a türelmét.
John dobolását visszhangosan közvetítették a hangszórók.
Kopp, kopp, kopp, kopp. Kopp, kopp, kopp, kopp.
– Miféle helyszínről jött?
– Nincs felhatalmazása arra, hogy feltegye ezt a kérdést.
– Ki ajánlott engem?
A Testőr elhúzta a száját.
– Nincs felhatalmazása.
Felsóhajtottam.
– Mire van felhatalmazásom?
– Arra, hogy beszéljen vele, aztán megnézze a vizsgálatot. És hogy utána elmondja nekünk, mit gondol róla.
Mozdulatlanul meredtem rá. Éppen közölni akartam vele, hogy ha a segítségemre van szüksége, akkor csúsztatáson és titokzatoskodáson kívül másra is szükségem lesz, ám John hirtelen abbahagyta a dobolást.
A csöndes szobában az eddig olyan volt, mint egy metronóm. Miután megszűnt, nem maradt más, csak az elektromos berendezések halk zúgása, és a Testőr mogorva tekintete.
Mindketten a monitorokra pillantottunk. John lassan, tudatosan az egyik kamera felé fordította a fejét, és belenézett a lencsébe. Annak ellenére, hogy egy másik szobában volt, úgy tűnt, mintha látna minket.
– Most újra elvégezheted a vizsgálatot, Steve – mondta. A hangja hallatán megborzongtam. Túlságosan rideg volt és színtelen, mintha egy másik testből érkezett volna. – Harry biztosan nem akarja, hogy megvárakoztassák.
A nevem hallatán a hideg futkosott a hátamon.
– Maga elmondta neki, hogy idejövök – suttogtam.
– Nem. – A Testőr komoran elmosolyodott. – Semmit sem mondtunk neki. Ő egyszerűen… nos, ezt csinálja.
John ismét a szemközti fal felé fordult, gépiesen, mint egy robot, és újra dobolni kezdett az asztalon.
– Rég nem találkoztunk – mondtam.
Johnnal szemben ültem. A pillantása rám szegeződött, de mintha nem is látott volna. Keresztülnézett rajtam. Zavartan babrálni kezdtem azt a kártyapaklit, amit a Testőr adott. Nem árulta el, hogy miért van rá szükség.
– El tudod mondani nekem, hogy miért vagyok itt? – kérdeztem.
John kissé félrebillentette a fejét.
– Ez elég komoly kérdés, nem gondolod, Harry? Miért vagy itt? Folyton munkát váltasz, folyton másik országba költözöl. Rettegsz a letelepedéstől. Azzal áltatod magad, hogy ennek van értelme?
– Öt éve nem láttalak – feleltem, és kirázott a hideg. – Te mégis úgy beszélsz az életemről, mintha tanulmányoztad volna. Mi folyik itt, John?
– Megmutatták nekem az igazságot – közölte. A szája mosolygott, de a szeme nem. – Kiderült, hogy az igazság nem olyan nagyszerű, mint ahogy hisszük.
Érzelemmentesen szólt, mintha egy forgatókönyvet olvasott volna fel, amit most lát először, és még nem érti a sorok hangulatát.
Ez nem az az ember volt, akit én ismertem. Az arcvonásai, a haja és a teste ugyanaz maradt, habár kissé megöregedett, és külön-külön mindegyik ahhoz a férfihoz tartozott, akivel évekkel ezelőtt együtt dolgoztam. Ha egy fényképet láttam volna róla, nem vettem volna észre semmit. De ahogy ült előttem, a részek nem álltak össze egésszé. Mintha minden egyes darabkáját fokozatosan elvették volna tőle, hogy kicseréljék valami másra. Az új darabok megfelelően szimulálták John McAllistert, de az összefüggő egész, a lényege eltűnt.
Előredőlt.
– Bontsd ki a paklit!
A követelő hanghordozás hallatán meglepetten pislogtam, de engedelmeskedtem. John csak dobolt tovább.
Kopp, kopp, kopp, kopp.
– Keverd meg!
Megkevertem a paklit az asztal alatt.
– Mi ez? – kérdeztem. – Bűvészmutatvány?
John félrebillentette a fejét.
– Ezt neked kell eldöntened. Pikk hármas.
– Tessék?
– Kőr kilences. Pikk bubi. Treff négyes.
Lepillantottam a kezemben lévő paklira, amit John nem láthatott. A legfelső lap a pikk hármas volt. Míg John beszélt, szemügyre vettem az alatta lévő lapokat is: kőr kilences, pikk bubi, treff négyes. John folytatta a felsorolást, és egyszer sem tévedett. Élettelen hangja visszhangot vert a szobában, miközben hadarta tovább a lapokat, és a tekintete a semmibe révedt. Úgy éreztem, hogy egyre kisebbre zsugorodik körülöttem a szoba.
Belém préselte magát a klausztrofóbia.
– Hagyd abba!
John elhallgatott.
– Nem tudom, miért csinálod ezt. – Előredőltem. – Lenyűgöző, nagyon is, és kíváncsi vagyok, hogyan csinálod, de… – Felpillantottam a kamerára. – Nézd, fogalmam sincs, miért vagyok itt, de valami nem stimmel. Ebben biztos vagyok. Segíteni akarok neked.
John felkacagott, mire megborzongtam. Emlékszel arra a vidámparkra, Hattie, ahová elvittelek? Azt hiszem, tízéves lehettél, és az a robotnyúl mindig felröhögött, amikor megráztad a fülét. Rettegtél tőle, és azt mondtad, hogy „olyan a nevetése, mintha nem lenne benne nevetés”. John kacagása is ilyen volt. Üres.
– Ne légy ostoba, Harry! Nekem már senki sem segíthet. – Az asztal fölé hajolt, és suttogni kezdett: – De örülök, hogy itt vagy. Tudtam, hogy el fogsz jönni. Vártam rád. Vártam erre a pillanatra. Nem tudtam, hogy miért éppen te leszel az, de már tudom. Homályosan láttam egy tükrön keresztül.
Meglepetten felkaptam a fejem a bibliai utalás hallatán5. Mintha John egy kódolt üzenetet küldött volna nekem. Én is lehalkítottam a hangomat:
– Mi történt John? Mit láttál?
– Mindent, Harry. Előre kitervelték az egészet. És most jól figyelj rám! Hamarosan be fog jönni két őr, mert nem hallják, hogy miről beszélünk. Az egyiknél fegyver lesz. Azok után, amit mindjárt el fogok mondani neked, figyelmeztetni fogod őket, de hiába. Össze fognak zavarodni, pánikba esnek, és az őr elő fogja venni a fegyverét. Az ezt követő dulakodás során el fogom venni tőle a pisztolyt, és fejbe fogom lőni magam.
– Tessék?
John megmarkolta a kezemet.
– Miért görgeti fel Sziszüphosz azt a követ a hegyre, Harry, ha tudja, hogy újra le fog gurulni? Miért görgeti állandóan felfelé azt a követ?
Kitárult az ajtó.
Újra és újra lejátszottam a fejemben ezt a pillanatot és számtalan kérdést tettem fel magamnak. Vajon akkor is rákiáltottam volna az őrökre, ha John nem figyelmeztetett volna, hogy ezt fogom tenni? Vajon akkor még most is élne? Pillanatnyilag nincsenek válaszaim, csak a képeket látom: a botladozó őrt, akit meglepett a kiáltásom; a pisztolyt; a vörös vérfoltokat a vakítóan fehér falon.
Megkíméllek a részletektől, de egyébként sem tudnám papírra vetni őket. Jól vagyok, legalábbis testileg. Tudom, hogy mindig aggódsz értem. De beültettek az egyik irodába, és végig kellett néznem az utolsó nap eseményeit.
John mozdulatlanul ül, miközben kiabálnak vele, hízelegnek neki és faggatják. A hang túlnyomó részét cenzúrázták. Kivágták belőle azokat az információkat, amelyekre nincs felhatalmazásom.
Az utolsó percekben John arckifejezése és testtartása jóformán semmit sem változik. És kitartóan dobol azon a nyüves asztalon. Mintha elvesztette volna az öntudatát, és csak egy bábu vagy egy robot maradt volna belőle, ami a beleprogramozott mondatokat ismételgeti.
Magyarázatot várnak tőlem, de hiába. Vannak feltevéseim és ötleteim, de minden egyes alkalommal, amikor eszembe jut valami, elhomályosítja az a kép, ahogy John feje szétrobban a szobában.
Hogy találta ki a lapokat? Honnan tudott a fegyverről? Miért hozta szóba Sziszüphoszt? Az utolsó szavait nem csak úgy mondta, Hattie. Tudom, hogy nekem szánta őket. És minél többet gondolkodom rajtuk, annál többször eszembe jut Santi. Nem akarom, hogy így legyen, de mégis így van. Meghallottam John szavait, és újra úgy éreztem, hogy abban a kórházban vagyok és az ápolónőkkel kiabálok. Visszatértem a gyóntatófülkébe, és a saját tehetetlenségemmel üvöltöztem.
Ó, istenem! Még most is véres a kezem, amikor ezt írom. Sem helyet, sem időt nem adtak arra, hogy lemossam magamról. És minden alkalommal, amikor lehunyom a szemem, John ujjainak dobolását hallom.
