Különös hegy magasodik a Csendes-óceánban: nemcsak, hogy több ezer méterrel magasabb, mint a Mount Everest, de szó szerint egyik napról a másikra jelent meg. Mire az egykori orvos, a jelenleg fizikusként dolgozó Harold Tunmore a helyszínre érkezik, egy csapat már halálos kudarcot vallott, miközben a hegy titkait próbálta megfejteni. Az új expedíciót katonák vezetik, de toboroztak biológust, geológust, fizikust, van velük orvos, sőt, egy antropológus is. Ahogy megindulnak felfelé az örök hó és jég birodalmába, nemcsak a hegyi betegség tüneteivel, az oxigénhiánnyal, a kimerültséggel és a hideggel kell megküzdeniük, de egyre furcsább jelenségeket is tapasztalnak: mintha a hegyen másképpen működne az idő és a tér, mint ahogy azt ismerjük. A mászók egyre paranoiásabbak és dühösebbek lesznek egymásra, a haragjuk forrása pedig talán nem is ők maguk –
hiszen nincsenek egyedül a hegyen.
Nicholas Binge Felemelkedés című regénye a Könyhétre jelent meg magyarul, és nem lehet szó nélkül hagyni, hogy ez az időzítés tragikus véletlenek és események folytán összekapcsolódik a magyar hegymászó-társadalom friss veszteségével. Így aztán van valami szomorúan borzongató érzés abban, ahogy a könyv lapjain, mondjuk, a ritka levegő fiziológiai következményeiről olvasunk – nem sokkal azután, hogy a híradások nyomán a közösségi médiában szembesülni kellett a fotelből ítélkező, okoskodó, empátiahiányos kommentek áradatával. Binge könyvéből persze senki sem fog megtanulni hegyet mászni, de egy kis ízelítőt kaphat abból a világból, amit a hegyek zord méltóságteljessége ural. Vagy azokról a léptékekről, amik egyszerre kényszerítenek alázatra, és ébresztenek ellenállhatatlan vágyat, sőt a megszállottságot súroló késztetést az egyre nagyobb magasságok elérésére. A hegycsúcs minden mást felülíró hívása pedig a regényben is fontos szerepet kap.
A kötet a narrátor, Harold Tunmore fivérének bevezetőjével indul, aki beszámol arról, hogy a mindig is zárkózott és számára elérhetetlen öccse hogyan tűnt el nyomtalanul harminc évre, majd találtak rá váratlanul egy pszichiátriai intézetben. Harold hangyákhoz hasonlítja az embereket és nagyobb hatalmak játszmáit emlegeti, majd nem sokkal a találkozást követően különösen durva módon megöli magát. Fivére ezután találja meg nála azokat a leveleket, amikből a regény felépül. A tulajdonképpeni cselekmény 1991-ben játszódik, Harold különös (elméleti) rejtélyek megoldására szakosodott, már neves tudós. Amikor az expedíció szervezői felkeresik, kiderül számára, hogy az első expedíciónak két túlélője volt. Az egyikük, úgy tűnik, előre látja a bekövetkező eseményeket. A másik Harold ex-felesége. Az orvos-fizikus Harold innentől kezdve kétszeresen is motivált: ki akarja deríteni, hogy mi lehet a hegy titka, és meg akarja menteni a zavartan viselkedő volt feleségét, akivel a házassága egy tragédia miatt ért véget.
Binge biztos kézzel keveri a természettudományos ismereteket a misztikummal és a filozófiával, az eredmény pedig
egy olyan feszült sci-fi, ami egyszerre nyújt kikapcsolódást és gondolkodtat el hitről, az emberi psziché és tudat működéséről, a szabad akaratról vagy a hegy-toposz kultúrtörténeti gyökereiről.
A Felemelkedés így tulajdonképpen olyan, mint egy jó nyári blockbuster, csak könyvben: feszes és tempós, a 350 oldal olvastatja magát, és az olvasó úgy lesz gazdagabb pár érdekes gondolattal, hogy az nem fekszi meg a gyomrát. Binge egyébként sikeres tanár lenne, mert laza közérthetőséggel képes átadni bonyolultabb fizikai ismereteket például az időről és a dimenziókról – illetve ez úgy pontos, hogy Binge amúgy tanít is, kreatív írást az edinburgh-i Napier Egyetemen.
Maga a felemelkedés a regényben külső és belső vonatkozásban is megjelenik – a belső hegyek megmászásában pedig Binge az életünk értelmének örök kérdését feszegeti. Ehhez ő Camus Sziszüphosz-tanulmányát veszi kiindulópontul, a kötet mottóját is tőle választotta:
"Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt."
A regényben megfogalmazottak itthon emellett megidézhetik a madáchi isteni végszót is, “Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” A létezésünk nagy univerzális kérdései közé ágyazva Binge ugyanakkor egy sokkal személyesebb küzdelmet is bemutat, Harold múltja miatt a kötet olvasható a feldolgozatlan gyász és a traumaszimbolika felől is.
A Felemelkedés lehetne a maga nemében korrekt munka, az a bizonyos banánhéj, amin viszont megcsúszik, éppen az egyik legfontosabb témája: a hit. Míg a természettudományos háttértudást érezhető magabiztossággal mozgatja, Binge a hitbéli kérdéseket jóval felszínesebben, bulvárosabban kezeli, így olyan benyomást kelt, mint aki nagyon beleszeretett a saját ötletébe, de nem vette a fáradságot, hogy minden részében alaposan kidolgozza. Ez aztán pont a végkifejletet rontja le, ami csalódást kelt azután, hogy előtte a szerző ügyesen építi a cselekményt. A végén, mondhatni, platóra ér ahelyett, hogy még eggyel magasabbra sikerült volna emelnie a regényt és vele az olvasót. A nagy titok, ami után Haroldék kutattak, egy spekulatív klisé, ráadásul Binge egy kicsit össze is csapta. Ezután a személyesebb zárás szép, de nem oldja a hiányérzetet.
Ezzel együtt, vagy inkább ennek ellenére, a Felemelkedésbe érdemes belevágni, én például ezt a gondolatát viszem magammal: “Sokan azt hiszik, hogy az empátia azt jelenti, hogy el tudjuk képzelni, hogyan éreznénk magunkat egy bizonyos helyzetben – folytatta Naoko, és kissé félrebillentette a fejét. – De valójában nem így van.
Az empátia az, hogy el tudjuk képzelni, hogyan érzik magukat mások, és el tudjuk fogadni, hogy az érzéseik különböznek a mieinktől.”
