Solomanciában nincsenek tanárok, nincsen szünidő, nincsenek barátok sem, csak stratégiai szövetségesek. A túlélés fontosabb, mint bármilyen jegy, mert az iskola nem engedi a diákjait távozni addig, amíg le nem teszik a záróvizsgát… vagy meg nem halnak. A szabályok csalókán egyszerűek: Ne járkálj egyedül a folyosókon! És óvakodj a mindenütt lesben álló szörnyektől! El azonban különösen alkalmas arra, hogy szembeszálljon az iskola veszélyeivel. Szövetségesei ugyan nincsenek, de sötét hatalma hegyeket képes lerombolni, és milliónyi életet eltörölni. Könnyen legyőzhetné az iskolában cserkésző szörnyeket. A gond csupán az, hogy ez a sötét mágia az összes többi tanulóval is végezne.
Naomi Novik nevét a magyar olvasók már ismerhetik a Nebula-, Locus- és Mythopoeic-díjas Rengeteg és a Locus-díjas Ezüstfonás fantasy regények kapcsán. Most új történettel jelentkezik, amely egy trilógia (Solomancia-trilógia) első kötete, címe A végzet iskolája. Egy remekül megformált, erejét használni vonakodó, sötét varázslónőről szól, akinek az a sorsa, hogy átírja a mágia szabályait.
Naomi Novik: A végzet iskolája
Amikor Orion másodszor is megmentette az életemet, úgy döntöttem, hogy meg kell halnia. Előtte sem nagyon kedveltem, de most aztán betelt a pohár. Azzal kibékültem volna, ha különlegesen sokszor mentette volna meg az életemet, mondjuk, tízszer vagy tizenháromszor – a tizenhármas számnak már szép súlya van. Orion Lake, a személyes testőröm. Ez nem hangzott rosszul. Ugyanakkor már majdnem három éve jártam a Solomanciába, és addig semmi jelét nem mutatta kivételezésnek.
Lehet önzőségnek tartani, hogy gyilkos indulatokkal tekintettem a hősre, aki rendületlenül életben tartotta az évfolyamunk kábé negyedét. Azok a nyomoroncok, akik nem tudtak a segítsége nélkül életben maradni, azok ráfaragtak. Csak úgy mellékesen megjegyzem: nem is volt cél, hogy mind életben maradjunk. Leginkább az iskolát kellett táplálnunk.
Felmerülhet a kérdés, hogy én talán nem tartoztam közéjük?
Nekem nem volt rá szükségem az életben maradáshoz? Hiszen már kétszer is megmentett. Nos, pontosan ezért kellett meghalnia. Ő idézte elő a robbanást tavaly az alkímialaborban, amikor azzal a kimérával harcolt. Alig bírtam kiásni magam a törmelékből, miközben ő körbe-körbefutott a kiméra után, és a tűzokádó farkát csapkodta. Az a lélekfaló pedig alig öt másodperce lehetett a szobámban, amikor Orion betörte az ajtót: valószínűleg a sarkában volt, végigkergethette a folyosón. A lény csak előle menekült, és pont hozzám sikerült befordulnia.
De ez nyilván senkit sem érdekelt volna. A kimérának talán nem rám fájt a foga, hiszen legalább harminc gyerek zsúfolódott össze a laborban aznap, de a zárkámban történt drámai mentőhadművelet egészen más megítélés alá esik.
A suli többi tanulójának szemszögéből én is bekerültem a szerencsétlen görcsök közé, akiket Orion Lake-nek kellett tündöklő hősi pályafutása során megmentenie, és ezt nem bírtam elviselni.
Nem túl nagyok a szobáink. Ezért a lélekfalóból maradt bugyborékoló, lilás paca, amely fölött Orion görnyedve zihált, alig pár lépésnyire lohadt le az íróasztalom előtti szék mellett. A tetemből csurgó váladékok egyenletesen szivárogtak be a padlólapok közötti keskeny hézagokba, és lassan, de biztosan beterítették az egész helyiséget. Az Orion kezéből áradó egyre halványodó izzás megvilágította az arcát, amelyben semmi rendkívüli nem volt: egy nagy, csőrszerű orr, amely majd egyszer elég drámai lesz, ha az arc többi része utoléri a növésben, de most egyszerűen csak otrombának látszott, és legalább három hete nem vágott, ezüstösszürke haja rátapadt izzadt homlokára. Többnyire a rajongóiból álló áthatolhatatlan pajzs mögött leledzik, ezért ilyen közel még sohasem kerülhettem hozzá. Felegyenesedett, és megtörölte a homlokát.
– Mondd csak, Gal… Jól vagy? – kérdezte, csak hogy sót szórjon a nyílt sebbe. Három éve ugyanabban a laborrészlegben tanultunk.
– Nem, hála neked és az itt nyüzsgő sötét szerzeteknek, akik iránt olyan határtalanul lelkesedsz – csattantam fel ridegen. – Egyébként meg mi az, hogy Gal? Soha nem hívtak Galnak! Galadriel. – Nem én találtam ki, nem én voltam olyan botor. – Ha egynél több szótag már sok neked, akkor legyen El.
Felkapta a fejét, és félig tátott szájjal meredt rám.
– Aha! Öhm. Saj… sajnálom – felelte felfelé ívelő hangon, mintha nem értené, ami körülötte zajlik.
– Nem, nem – vágtam rá. – Én sajnálom. Nyilvánvalóan nem alakítom elég meggyőzően a szerepemet. – Színpadiasan a homlokomra tapasztottam a kezem. – Úgy megijedtem, Orion! – lihegtem, és a karjába vetettem magam. Kissé megtántorodott. Nagyjából egymagasak voltunk. – Hála az égnek, hogy időben megmentettél, nem bírtam volna el egyedül a lélekfalóval! – Még egy szánalmas csuklást is produkáltam, miközben a mellkasába eresztettem erőltetett zokogásom.
Hihetetlen, de annyira hozzászokhatott már az ilyen reakciókhoz, hogy lagymatagon átkarolt, sőt meg is paskolta a vállam.
Ekkor ráléptem a lábára, könyökömmel a hasába döftem, és ellöktem magamtól. Fojtott hang tört fel belőle, mint egy nyüszítő kutyából, hátratántorodott, és bambán meredt rám.
– Nem kell a segítséged, te kiállhatatlan settenkedő! – förmedtem rá. – Tartsd magad távol tőlem, vagy megkeserülöd! – Még egy lépéssel hátrébb taszítottam, és becsaptam kettőnk között az ajtót, alig pár centivel Orion karvalyorra előtt. Egy pillanatig kajánul gyönyörködhettem döbbent arcában, aztán eltűnt a szemem elől, és a csupasz fémajtó vette át a helyét, amelyben a kilincs és a zár helyén hatalmas, olvadt szélű lyuk tátongott. Kösz szépen, te hős!
Dühösen néztem egy darabig, majd visszafordultam az íróasztal felé, amely mellett a lélekfaló málladozott: sziszegett, mint egy lyukas fűtéscső, és penetráns bűzt árasztott magából.
