Nádori László szívesen mesélt, anekdotázott fordulatos, sikerekkel és kudarcokkal teli életéről. Hosszú és végig egészséges életét mindig a jó géneknek tulajdonította, de ő is sokat tett érte: a testedzésnek nemcsak tudósa, de gyakorlója is volt. Sokféle tehetség találkozott benne: gyorsan tanult, szorgalmas volt, törekedett a kiválóságra. Kíváncsi volt az őt körülvevőkre, és mindenki felé a legjobb szándékkal, segíteni akarással közeledett. Nem volt olyan szeglete az országnak, ahova ne ment volna el előadni, beszélgetni a testnevelésről, edzésmódszerekről és az olimpiákról. Mindig másként, máshogy közelítette meg a feladatot, mint ahogy elvárták tőle, folyamatosan szakmai megújulásra, innovációra, az elmélet és gyakorlat egységére törekedett, a legfrissebb kutatások, tapasztalatok, eredmények beépítésére a gyakorlatba. Életpályáján legfontosabbnak a szolgálatot tekintette: az állam, a kutatás, a közoktatás, a tanárképzés, a sport, az olimpia szolgálatát.
A kötet bemutatója január 15-én, vasárnap 17 órakor lesz a Kelet Kávéházban (Facebook-esemény itt). A helyszín azért is érdekes, mert Nádori László évtizedeken át a Bartók Béla út 29. szám alatt élt, ahol ma a kávézó is található.
A könyvbemutatón köszöntőt mond Dr. László Imre, Újbuda polgármestere. A beszélgetés moderátora Nádori Lídia. Beszélgetőtársak: Bátonyiné Nádori Viola, a visszaemlékezés közreadója, Dénes Ferenc sportközgazdász, Köpf Károly, a Magyar Edzők Társasága főtitkára és tiszteletbeli elnökségi tagja.
A könyv előrendelhető a Prae webshopjában, illetve kedvezményesen megvásárolható a könyvbemutatón.
Dr. Nádori László – Bátonyiné Nádori Viola: A szelíd harcos - Dr. Nádori László (1923–2011) visszaemlékezései
A hátországban lengyel futballista
Egy szót sem tudtam lengyelül. A legnagyobb pechemre rúgtam egy gólt. Nem ez volt a szándékom, de messziről megrúgtam, nagyon vizes volt a pálya, és mint amikor a nagy szél kicsit eltereli a röppályáról a labdát, beterelte a bal felső sarokba, és ezzel a góllal nyertünk. Minden újságíró velem akart beszélni. Ez egy nagy bajnokság volt, a rajnai hadseregek bajnoksága. A százados elküldött, hogy gyorsan menjek el, és azt mondták, hogy fáj a torkom, nem tudok beszélni, de ő majd elmond mindent. Kérte azután, hogy tanuljak meg valamennyire lengyelül, lehetőleg nagyon rövid idő alatt. Ha megtudják, hogy „fekete” játékossal játszik a csapat, akkor diszkvalifikálják őket.
Ebben a helyzetben már nem hadifogoly voltam, hanem katonaszökevény.
Ha kiderül, akkor kis büntetéssel, de rúgnak ki a fenébe. Ezt meg nem akartam, mert nagyon jó dolgom volt. Életemben először akkor ültem repülőgépen. Elkezdtem tanulni a nyelvet. Vásároltam Antwerpenben a zsebpénzemen egy Langenscheidt német–lengyel szótárt, ami azért volt nagyon jó, mert tartalmazott nyelvtant is, érthetően, világosan, és azt szótáraztam, lengyel szövegeket, ragozásokat, és nagyon sok szót megtanultam. Nagyon figyeltem a beszélgetéseknél, és körülbelül 6-7 hét múlva már elvegyültem, tehát már nem volt nagy probléma. A csapatban mindenki lengyel volt rajtam kívül. Szerettek, mert a magyarokat a lengyelek akkor is kedvelték, és szívesen fedeztek, segítettek. Ha kiderült volna, hogy ki vagyok valójában, akkor abból Hollandiában nagy baj lett volna.
Az egyik mérkőzésen, amelyet Breda város felszabadulásának egyéves évfordulójára játszottunk, odajött hozzám egy holland úr. Barátságos meccs volt, akkor már játszottam a csapatban, mert elég jól beszéltem lengyelül. Azt mondta a holland úr, hogy mivel én jól beszélek németül, fordítsam őt lengyelre, köszönteni fogja a csapatot a pályán. Volt mikrofon, hangszóró, hihetetlenül begyulladtam, és
a többiek is előre röhögtek, hogy én hogyan fogom tolmácsolni lengyelre a holland polgármestert.
Szerencsére egy elég idős és kicsit szenilis bácsi volt, aki nem vette észre, hogy milyen fergetegesen nevetnek minden egyes mondatán, mert én nem tudtam tartalmi összefüggésében fordítani. Elkezdtem mondani, hogy ház, kés, kanál, fejsze, amilyen lengyel szavakat tudtam. Szép folyamatosan mondtam. Majdhogynem fetrengtek a nevetéstől, szegény öreg úr azt hitte, hogy nagyon jókat mond. Szerencsére nem buktam le.
Három-négy hónapot játszottunk. Időközben levelet kaptam édesanyámtól, hogy a szilasi orvos, Feszl doktor javaslatára maradjak még, azaz várjam ki, hogy mi lesz. Egy kicsit rosszulesett. Ők attól is féltek, hogy ha hazajövök, akkor elvisznek esetleg fogságba, mert Géza bátyám már orosz hadifogságban volt, Rosztovban, ahol négy évig tartották. Ez nekem kilátástalan helyzetnek tűnt, féltem, ha itt maradok – nagyon tartóztattak –, kiderül, hogy nem vagyok lengyel. Mindenképpen el akartam jönni. Végül is hazamentem, mert érkezett még egy levél, Mezőszilasról, amiben azt írták: „Lacikám, március 25-én indul a bajnokság, az első ellenfél Simontornya. Siess haza, mert nincs center halfunk!” 1946 márciusában ott játszottam a Simontornya–Mezőszilas mérkőzésen.
