Bizarr gyilkosságsorozat borzolja a kedélyeket Budapesten. Az elkövető szabályos időközönként csap le felnőtt, erejük teljében lévő férfiakra, akiket sportolás közben ragad el. A helyszíneken másnap rejtélyes dobozok tűnnek fel, melyekben a rendőrség nemcsak hamvakat, de testrészeket is talál, sőt tehetséges művészre valló rajzokat, amelyek az eltűnt személyt és halála körülményeit ábrázolják. A nyomozók tehetetlenek, az idő pedig ellenük dolgozik. Amikor a gyilkos következő áldozata egy olyan rendőr lesz, aki addig elszántan az ügyön dolgozott, Pataki százados úgy határoz, felkeresi Szabó Ágota egykori sztárügyészt, az öt évvel korábbi rókabérci mészárlás túlélőjét, hogy tapasztalatával segítse a munkájukat. Bár Gota épp csak kilábalt a haláltúra sokkjából, beleveti magát a nyomozásba, és a nem hétköznapi arcokból verbuválódott csapat elkezdi a versenyfutást az idővel.
Ahogy Gota megismeri az áldozatok és hozzátartozók titkait, majd egyre jobban elmélyed a rajzolós gyilkos világában, úgy kerül veszélybe ő maga és a környezetében élők is. Vajon sikerül megakadályozni a következő gyilkosságot? És mit jelenthetnek a tudatosan elhelyezett maradványok, a baljós mangák, amelyekkel a tettes mintha üzenni akarna valamit?
Mészöly Ágnes: Megrajzolt gyilkosságok (részlet)
Két perccel később Gota és Domonkos kettesben ültek a lampionokkal megvilágított asztalnál.
Előttük egy pohár frissen facsart narancslé, két dupla whisky és három korsó sör.
– Ne tévesszen meg a szitu! – kortyolt Gota a narancslevébe. – Zsófi zseniális traumatológus, külföldről jönnek hospitálni a műtéteihez, és alapjában véve normális nő. Csak akkor bolondul meg, amikor a gyerekeiről van szó. Meg persze a rókabérci események rajta is nyomot hagytak. Öt évvel ezelőtt nem ivott volna meg egy whiskyt és egy korsó sört fél óra alatt.
– A titokzatos négyes gyilkosság… – mondta óvatosan Doma. – Zolibá azt mondta, hogy az igazságot csak azok tudják, akik ott voltak.
– Vagy még azok sem – bólogatott Gota.
– De most nem fogja elmesélni – grimaszolt a fiú. A hangján már érezni lehetett az italt.
– Semmiképp sem. Ahhoz sokkal többet kellene innom, mint ami most az asztalon van. Viszont a rókabérci események hatására évek óta alig iszom.
– Elég feloldhatatlan ellentétnek látszik – mondta Doma, és magába döntött egy korsó sört. – Bele kell nyugodnom, hogy bizonyos titkok titkok maradnak. És ez nem is esik nehezemre. Mármint belenyugodni. De tudja, vagyis tudod, mi esik nehezemre? Hogy az egész sorozatgyilkolós ügyet a BRFK legnagyobb seggfejére bízták. Mert ki vezeti a nyomozást?
– Fogalmam sincs – mondta Gota, és megpróbálta feltűnés nélkül a földre önteni az egyik whiskyt, de a fiú gyorsabb volt nála, kikapta a kezéből és megitta, aztán, csak a biztonság kedvéért, utánaküldte a következőt is.
– Csoknyai alezredes. Komolyan, nála nagyobb idióta nem dolgozott még a rendőrségen. És tudod, miért ő kapta az ügyet?
– Fogalmam sincs – ismételte magát Gota, és most taktikát váltott: rá sem nézett a sörökre, remélve, hogy a felemás cipős srác megfeledkezik róluk.
– Igazából nekem sincs. Már azon kívül, hogy Csoknyai egy karrierista, öntelt faszkalap. És ráadásul ostoba is. Mert akinek egy kis esze van, az nem vállalta volna el. Mert ebbe csak belebukni lehet. Mert ez a rohadék Rajzoló vérprofi. Sehol semmi nyom, sehol semmi kapaszkodó. Csak a bejelentések a nyomravezetői díj reményében.
– Mennyit tűztek ki?
– Az első esetnél kétmilliót, de a harmadik után felemelték esetenként négyre.
Szóval most tizenhat guriga üti a markát annak, aki… Szóval nem csoda, hogy naponta jön kábé húsz bejelentés. Négy ember csak ezeket ellenőrzi. Ettől persze lehetne normálisan is nyomozni.
– Hogy érted azt, hogy nem nyomoznak normálisan?
– Csoknyai alibiből csinál mindent. Azt hajtogatja, hogy pillanatnyilag a legfontosabb a következő gyilkosságok megelőzése, de közben keresztbe tett Pataki századosnak, aki csapdát akart állítani.
– Pataki is benne van a nyomozásban? Nem is láttam a temetésen – jegyezte meg Gota, és önkéntelenül elmosolyodott. Egy bő tizenöt évvel azelőtti hajnal jutott eszébe, amikor Pataki Ádám, a férje egyik legkedvesebb munkatársa mocsár részegen zokogott a belvárosi lakás konyhájában az asztalra borulva, miközben András végtelen türelemmel bizonygatta neki, hogy nem minden férfi követi el a saját apja hibáit a fiával szemben. Aztán beugrott egy másik kép, amikor András temetésén sírt Pataki. Meg sem próbált erősnek látszani, pedig ő csak a kollégáját vesztette el. Gotát egy pillanatra elöntötte a dühös irigység. Ő egy könnyet sem bírt kipréselni magából a saját férje hamvai felett.
Jobb nem átadni magunkat ezeknek a hülye emlékeknek, gondolta Gota, és megpróbált újra a kölyökre figyelni. Az egyre lelkesebben, de egyre követhetetlenebbül magyarázott.
– Pedig ott volt, a többi nagyfejessel együtt. Akkor vette át, amikor fővárosi szintre emelték az ügyet. Neki legalább volt valami terve, elgondolása, csapdát akart állítani, persze nem tudok sokat, de azért pletykákat lehetett hallani bőven. A harmadik gyilkosság előtt egy csomó beépített rendőr kezdett el futni, mindenféle high-tech felszereléssel, de a Rajzoló végül nem közülük választott áldozatot. Ez Pataki századosnak egyértelmű kudarc volt, és hogy nehogy elfeledkezhessen róla, a főkapitány kinevezte fölé Csoknyai alezredest. Aki a sikertelenségre és az óriási költségekre hivatkozva leállította a fedett akciót. Pataki persze tajtékzott, és próbálta megkerülni Csoknyait, és ha jól tudom, végül engedélyeztek is neki egy szerényebb akciót, de hiába, mert a Rajzoló a vártnál hamarabb csapott le, és őt tették felelőssé a történtekért. Most úgy tűnik, Csoknyai a góré. De nem megy semmire.
– Pedig Patakinál nem tudok elképzelni jobb nyomozót – mondta Gota. Kedve lett volna felhajtani az egyik korsó sört, de Doma gyorsabb volt nála. – Félelmetesen okos, kitartó, mindig három lépéssel előrébb jár, és bár nem karrierista, hatalmas benne a becsvágy.
– Bizony, bizony… hát nem furcsa? Itt van az évtized, nem is, az évszázad bűnténye, a kétezres évek első magyar sorozatgyilkossága, és ki vezeti a nyomozást? A legnagyobb idióta. Erre inni kell.
– Nem kellene… – próbálkozott Gota, de a fiú felmarta az utolsó korsó sört. Félig már a nyakába öntötte, de azért bőven jutott a gyomrába is. Aztán eltántorgott a mosdó felé.
Gota magához intette a pincért, fizetett, és megkérte, hogy hívjon egy taxit. Mire Doma előkerült a vécéből, megérkezett a kocsi, de a sofőr hallani sem akart róla, hogy a részeg srácot hazavigye. Főleg, mert a fiú képtelen volt kinyögni a lakcímét. Gota nem tudott igazán haragudni. Senkire.
– Ne hagyjon itt… ne hagyjon itt, kérem, drága ügyésznő! – motyogta Doma, és belekapaszkodott Gotába. – Én egy rendes srác vagyok. És maga is rendes, vagyis te is rendes vagy, mert tegeződünk, ugye? Baszki, tegeződöm doktor Szabó Ágotával. Halljátok?
Ezt már azoknak a csajoknak mondta, akik épp kijöttek a kerthelyiségből. Két asztallal arrébb nevetgéltek eddig, és Gota nem bírta nem észrevenni, hogy hányszor elidőzik a szemük Domonkoson.
– Azt hiszitek, hogy ez a nő az anyám, mi? – magyarázott a srác a lányoknak.
– Hát azért nem vagyok ekkora császár ám! Mert tudjátok, ki ez? Tudjátok, hogy sittelte le a mendei faszit, aki kinyírta a családját? Azt hiszitek, hogy egy öreg tyúk fekete ruhában, de közben…
– Hagyjuk ezt, jó? – kérlelte Gota, és megpróbálta elhúzni a vendéglő kapujából. A lányok, akik eddig érdeklődve nézegették Domát, most szánakozva csóválták a fejüket.
Gota nem tudta eldönteni, neki vagy a fiúnak szól a részvét.
Mindenesetre elkezdte tolni abba az irányba, ahol néhány végtelen órával ezelőtt a kocsiját hagyta. Közben próbálta kiszedni belőle, hol lakik, de Doma a beszédes részeg fázisból eljutott a sírós részeg fázisba, persze Marosi Zolit emlegette, meg azt, hogy ő mekkora szerencsétlen lúzer, aztán, miután Gota betuszkolta a kocsijába, pillanatok alatt elérte a katatón részeg fázist.
És nemes egyszerűséggel elaludt.
Huszonöt perccel később a Wekerletelep egyik csendes utcájában doktor Szabó Ágota közjegyzőhelyettes életében először gondolt arra, hogy földszintes-kertes házba költözni nemcsak azért volt szerencsés, mert nem kell lifttel felcígölni a bevásárlást a harmadikra, hanem azért is, mert így egyszerűbb betámogatni egy mattrészeg fiatalembert a nappaliba, és elfektetni a kanapén.
Domonkos fél perccel később már hason fekve horkolt. Gota csak most vette észre, hogy mindkét farzsebéből kilóg valami. Az egyik a telefonja volt, a másik egy gyűrött cigarettásdoboz, benne két utolsó szállal és egy apró, ezüstszínű öngyújtóval.
Ami jár, az jár, gondolta Gota.
Kilépett a teraszra, letelepedett a kerti asztal mellé, és négy év óta először meggyújtott magának egy szál cigarettát. Ha Rita néhanapján rávette, hogy bagózzon vele a gangon, mindig figyelt rá, hogy a lány adjon tüzet neki, talán, mert ettől kevésbé volt bűntudata. De most, ha már így alakult, elszívta a másodikat is. Közben megpróbálta elérni a lányát, de Bogi kinyomta a hívást, bár küldött egy csupaszívecske-csupamosolygósfej üzenetet, hogy minden oké, még ott vannak az ofőnél, és menjen nyugodtan aludni Gota, reggel találkoznak.
A nő sóhajtva bámulta a telefont. Eszébe jutott a saját ballagása, mikor annyi virágot kapott, hogy alig bírta végigcipelni az iskolán, utána a hatalmas családi ünnep, amire a nagymamája három napig főzött előtte. Bogi egy szál rózsával sétált végig a sulin, és a nagyszülei csak zoomon gratuláltak neki Vodicéből. Még jó, hogy a többiek sem kaptak virágokat a rokonoktól, mert az osztály mindenkit megkért, hogy az arra szánt pénzt adományozzák az ukrajnai menekülteknek. Utalni meg szerencsére Horvátországból is lehetett. Hiába, ez már egy más világ, sóhajtott doktor Szabó. Hirtelen reménytelenül magányosnak érezte magát.
A nikotin úgy fejbe vágta, hogy visszafelé meg kellett kapaszkodnia a teraszajtóban, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. De csak egy pillanatra szédült meg, és mire becsukta maga mögött az ajtót, már sehol sem volt a kótyagos bizonytalanság. Határozott léptekkel ment a gardróbszekrényhez, a felső polcról levett egy pokrócot, és mielőtt elment volna zuhanyozni, gondosan betakarta a fiút.
