"Elvileg egy tehetséges, fiatal sportolóra ma szép karrier vár Magyarországon. Aradi Péter első regényének hőse kiváló sprinter, viszont nem veszi be ezt a maszlagot. Dénes története drogokról, fegyveres rablásokról, az illúziók elvesztéséről és a haragba forduló csalódottságról szól. Jelet adott magáról a NER dühöngő ifjúsága.
A csend, amire vágytál egy budapesti heist movie és egy kicsavart fejlődésregény keveréke. Olvasmányos, filmszerű, hirtelen vágásokkal, fordulatokkal. Az olvasó izgul a hősért, hogy mikor kapják el a rendőrök, de sokkal inkább önmagától félti. Nehogy végleg szétcsapja magát a legújabb, legmenőbb droggal, még mielőtt magára találna. Sodró, őszinte és mellbevágó regény egy srácról a mai Magyarországon." (Szolláth Dávid)
Aradi Péter: A csend, amire vágytál (részlet)
1.
Mások öngyilkossággal próbálkoznak, mi főzőtanfolyamra jelentkeztünk. Négyhetes koreai főzőtanfolyamra a Koreai Központba. Olyan időket éltünk, amikor mindenki elkezdett baromira érteni az ételekhez, és mindenben az ötödik ízt, az umamit kereste. Minden a főzésről szólt, a kereskedelmi csatornák főzős tehetségkutatókat adtak, a youtuberek folyamatosan ételtesztekről forgattak, a konyhák, az éttermek lettek az új szentélyek, a szakácsok pedig az új istenek, de minimum kurva nagy sztárok. Úgy voltunk vele, hogy megpróbálkozunk ezzel a főzőtanfolyammal, hátha megtaláljuk az élet értelmét. Hiába ért véget a tél, és köszöntött be a tavasz, sok jóval az sem kecsegtetett. Majdnem húsz évvel voltunk a Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadás és tíz évvel a gazdasági világválság után,
a világ pedig nemhogy összeszedte volna magát, csak még jobban szétesett.
És hol volt, hol nem volt, ebben az eszét vesztett világban is volt egy apró ország – ahogy a lakói szerették mondogatni: Európa szívében –, ami a többieknél is jobban megrogyott.
A tizennégy-tizenöt éves énem tuti leköpött volna, mert időnként politikusokkal és politikával is foglalkoztam, de ha volt valami, ami a főzésnél is undorítóbban betüremkedett az életünkbe, akkor az a politika volt. Ha kiléptél az utcára, mindenhol hányás plakátokat, politikai hirdetéseket láttál, ha bekapcsoltad a tévét, mindenhol ótvar politikai, másnéven társadalmi célú hirdetések futottak, és állandóan visszataszító híradórészletek szakították meg a filmeket, sportközvetítéseket. Ha felmentél a netre, mindenhol ugyanazokat a cikkeket láttad, amik ugyanazokról a tetű alakokról szóltak.
Vagy arról akartak meggyőzni, hogy háborúban állunk, vagy arról, hogy minden a legnagyobb rendben van.
A kettő között nem létezett semmi. Az állandó ellentmondásokba pedig belecsavarodhattál. Gennyes dolog volt, na. Ezek után, mit tippelsz, miről beszélgettek az emberek? Hát, politikáról. Az egykor kedvesen együgyű országból a világ egyik legfrusztráltabb és legnyomasztóbb helye lett, ahol a sikertelen hülyék, az ország jelentős része, ahelyett hogy szembenézett volna a gyengeségeivel, mindig másokat okolt. Azzal vakítottak minket, hogy szabadságharcos nemzet vagyunk, de hát, itt alig néhány felkelés volt, ráadásul azokat is egytől egyig elbuktuk.
Szóval Gabi meg én végül csak megpróbálkoztunk a főzéssel. A családunkban zsíros, nehéz ételeket szoktunk meg. Egy főzőműsorban tőlünk úgy vágtak volna ki mindenkit, ahogy kell. Aztán anyám kitalálta, hogy éljünk egészségesebben. A csirkén kívül minden húsfélét kitiltott a konyhából. Apám amúgy is folyton kiborult, ezen is ment a hiszti. El is váltak, anyám meg, mintha csak erre várt volna, áttért a húszabáló paleolit diétára. Itt engem is elvesztett. Maradtak az olcsó pizzaszeletek, a giroszok és a gyorséttermek. Nem hagyhattam, hogy az ízfokozók eltűnjenek az életemből. Ízek, ízek, ízek, töprengtem el, vajon érzem még őket, vagy ez is csak illúzió?
Nehezen mozogtunk a konyhában, Gabinak a válla és a háta fájt, mert előző este beleszállt egy vitrinbe, nekem a késsel akadt gondom, alig tudtam felvagdosni a zöldségeket. Végül a bulgogi és a bibimbap is rendben elkészült, mi meg álltunk a konyhapultok mellett, és tömtük magunkba. Amikor megkérdezte a cuki koreai tanárnő, kérünk-e műanyagdobozkát, hogy vigyünk a barátnőinknek vagy a családunknak is belőle, csak zabáltunk tovább. Valahol azt olvastam, nincs szomorúbb látvány a magányosan étkező amerikaiaknál. Nem szállt le egy kurva angyal sem közénk, nem jelent meg a Mindenható, hogy utat mutasson, mégis, amikor felnéztem a tálamból a Gabira, ahogy pálcikákkal tolta magába a kaját, arra gondoltam, hogy lehetne rosszabb is. Egy szezánmagos húsdarabot céloztam be, de ahogy finoman rászorítottam, a fájdalomtól megremegett a kezem, és szétcsúsztak a pálcikáim.
2.
„Adj már egy cigit” – fordultam a Gabihoz. „Mi, de hát most adtam.” „De elszívtam. Adj már légyszi még egyet!” „A kurva anyád, mi lenne, ha vennél végre egy dobozzal. Na?” Nem szóltam semmit. Csendben néztük egymást. „Na jó, baszd meg, itt van, de legközelebb húzd le a Robit” – mondta megenyhülve, egy haverunk felé bökött, és odanyújtotta a dobozt. Kivettem egy szál cigit, jól leszívtam az első slukkot, aztán visszafordultam a Duna-part felé. Egy illegál buliban voltunk, amit abban a különös Belgrád rakparti házban tartottak, aminek a földszintjén korábban egy melegklub működött, a legfelső szintek homlokzata pedig tiszta üveg. Innen tök szépen be lehetett látni a Gellérthegyet, a Citadellát, a Szabadság hidat. Alig vártuk már, hogy bevegyük az első ekiket, toporogjunk bent egy kicsit, aztán csak álljunk az ablakban, és csorgó nyállal nézzük a panorámát. Korán érkeztünk, még csak most hordták fel a söröket a lépcsőn, úgyhogy elhatároztuk, elnézünk még a közeli kocsmiba, és felugrunk a Dalmához, hogy bevásároljunk az estéhez. Tudta, hogy jövünk, szóval nem aggódtunk, hogy eki nélkül maradunk.
„Mennyit fogsz ma tolni?” – kérdezte Dalma, amikor ott álltunk a nappalijában. Másoknak előre le kellett adni a rendelést, minket szeretett, mi jobb napokon válogathattunk is. „Nem tudom – kezdtem bizonytalanul – talán egy felet.” „Na, menj a picsába” – kapta fel a fejét Gabi. „Rendelj csak szépen, tőlem ugyanis nem kapsz egy negyedet sem” – tette hozzá. „Szóval, hány bogyesz lesz?” – kérdezte megint a csaj. „Mit mondtál, milyen ekik ezek?” – kérdeztem vissza. „Semmi durvulás, érteni fogod, amit mondanak, sőt, még beszélni is fogsz tudni.” Ha valakinek, akkor Dalmának lehetett hinni. Ha kellett volna, a szemünk előtt leteszteli a cuccot a folyadékjaival meg az indikátor papírjaival, de erre nem volt szükség. Régóta csinálta már, megbízható beszállító volt, ha pedig véletlenül mégis szart adott volna el, még a pénzt is visszaadta volna. A legjobban működő kapitalista dolog ez, a forrás, a díler és a fogyasztó is jól akar járni, szóval senkinek nem érdeke, hogy átverje a másikat. A legtöbb szert persze még mindig az utcán tesztelik, de mondom, Dalmánál nem kellett semmitől tartanunk.
„Akkor legyen három eki” – válaszoltam kicsit elgondolkodva. „Max marad máskorra is” – tettem hozzá, mire Gabi azonnal felnevetett: „Hát persze, hogy marad”. Ő is vett három ekit, de mondtam, hogy hagyja csak, és nyúltam is a zsebembe, hogy kifizessem. Hirtelen nem tudnám megmondani, hány balhén voltunk túl, de jólesett, hogy egy marék tíz- és húszezrest rántottam ki. Ha valaminek, akkor a fűnek és az ekinek az elmúlt tíz évben tuti, hogy egy fillért sem változott az ára. A hat eki simán kijött 15 ezer forintból, mivel viszont Dalmáról volt szó, aki azontúl, hogy mindig a legjobbat szerzi be, általában aprócska bugyikban, atlétákban és vodkaszódákkal vár minket, adtam egy húszast. „Mondanám, hogy maradjatok, de nekem is dolgom van, szóval kopó, srácok” – szólt Dalma. Nem is vitatkoztunk. „Hogy ennek a csajnak milyen segge van, baszki, komolyan, az eszem megáll” – üvöltötte Gabi, ahogy szaporáztuk lefele a lépcsőházban. „Ne is mondd, haver, ne is mondd.”
Az utcán elfeleztünk egy ekit, aztán siettünk a buliba, mert tutira vettük, hogy azóta már beindult. A földszint akár egy horrorfilm díszlete is lehetett volna: a pult letakarva, a csillár letakarva, az egykor rikító, színes csempék elkoptak, a félemelet egykori vibráló, zöld karzata szintén megkopott. Épp csak annyi fény szűrődött le föntről, hogy ne essünk át egymáson. A csigalépcső pedig olyan szűk volt, hogy csak akkor indulhattál fel, ha biztos voltál benne, hogy lefele nem jön senki.
„Hát mi van veletek?” – üvöltötte Anna, ahogy meglátott minket felbukkanni a lépcsőfordulóban. „Hé, ti már bevettetek valamit?” – látta, hogy kitágult pupillákkal érkeztünk. Kiderült, hogy akik kísérték, hamarosan továbblépnek, de ő szeretne maradni, úgyhogy ránk volt utalva. „Ne siessetek már, ha ti előbb beálltok, mit fogok itt csinálni” – kérdezte kétségbeesve. „Szerintem elég jól feltalálod magad, én legalábbis nem féltelek” – flegmázott Gabi. Nem sokkal később már minden úgy volt, ahogy elterveztük, az üvegfalak előtt álltunk, és néztük a Duna-partot Annával kiegészülve. „Csajod megvan még?” – fordult Gabihoz. „Vagy két hete szakítottunk” – válaszolt Gabi. „És veled mi van, Dénes?” – kérdezte.
„Semmi. Nem tudom, valami mindig van”
– vonogattam a vállam. Néztük a tájat, mielőtt szétfolyt volna, azon gondolkodtam, hogy amióta az ember az eszét tudja, az élete értelmét keresi, aztán itt vagyunk mi, a következő szint, a valódi X-menek, akiket ez az egész már egyáltalán nem érdekel.
3.
Nem szerettem reggel kikelni az ágyból, sokáig csak ültem a szélén, a tenyerembe temettem az arcom, és igyekeztem nem arra gondolni, tuti, hogy valaki egy percen belül felbassza az agyam, ahogy kilépek az ajtón. El sem kellett hagynom a lakást ahhoz, hogy elfogjon az undor. Elég volt felmennem az Instára, és végigpörgetnem, hogyan pózol minden szerencsétlen a vacsorájával. „Neked is sikerült eljutnod Horvátországba, hogy rohadnál meg.” Ott álltak szerencsétlen ismerőseim egy dohos, kétcsillagos szálloda előtt, amiről hullott a vakolat, és úgy csináltak, mintha Nizzában lettek volna. És láttam rajtuk, hogy nem viccelnek. Nem sokkal később pedig úgy álltak be egy pláza elé leparkoltatott reklámautó elé, mintha most nyerték volna meg. „A kurva anyátokat.” A harmadik képen egy hatalmas tengergyümölcsei tálat tartottak maguk előtt, miközben tudtam róluk, hogy a pisztrángról is leszedik a ropogós bőrt, a pisztrángról, baszki, mert annyira utálják a halat. Egy másik ismerősöm közben a legújabb futócipőjével pózolt, miközben soha nem tett meg gyalog két kilométernél többet. #fitstagram, #motivation, #beastmode, #runaddict.
Amikor aztán kiléptem az ajtón, rögtön tudtam, az ingyenes Spotify a világ gecije lesz velem, és az utazás negyven perce alatt egyetlen számot se fog magától beadni, ami egy kicsit is passzolna a reggelhez. Mindig elhatároztam, hogy előfizetek, aztán valahogy mindig elfelejtettem. Utáltam azokat, akik vánszorogva haladtak az utcákon, mintha semmi dolguk nem lenne, utáltam a babakocsival közlekedő fiatal anyákat, akik mindig úgy beszélgettek egymással, hogy keresztben elállták az egész járdát. Aztán, amikor morogva beelőztél, akkor még ők háborogtak. Na de kérem, kifingtam ezt a gyereket, megváltottam az életem, nekem innentől mindent szabad. Nekem mindenre van kifogásom.
Kibírhatatlan tumultus volt reggelente a BKV-n. Amikor a szülők iskolába vitték a gyerekeiket, képtelenek voltak rászólni a rohadt kölykeikre, hogy vegyék le azokat a rohadt táskáikat, és bár még csak a tavasz közepén jártunk, máris mindenki bűzlött. Bűzlöttek a dagadtak, mert patakokban folyt róluk az izzadtság, bűzlöttek a véznák, mert tövig nyomták a dezodor fejét, bűzlöttek az idősek, csak mert ők mindig bűzlenek, és bűzlöttek a tátott szájjal nevető gyerekek, kirohadt tejfogakkal. Nem értettem, hogy azok, akik felszállnak egy buszra, egy istenverte villamosra, miért állnak meg rögtön az ajtóban, miért nem tudnak legalább egy kicsit beljebb menni, hogy mások is elférjenek.
Utáltam az autósokat is, akik állat módjára vezettek, és képtelenek voltak elsőbbséget adni, sőt, már előre dudáltak, amikor megközelítetted a zebrát, vagy azokat, akik folyton azt hitték, azt a sárgát még elérik, és az autójuk szele lobogtatta a pólódat, úgy húztak el néhány centivel előtted. A taxisokat persze a többi autósnál is jobban gyűlöltem, gondolom, mondanom sem kell, miért. Utáltam az irodai liftet, mert tetű lassú volt, és folyton várakozni kellett rá. A három liftből ráadásul egyet mindig kiakasztottak, mert valami bazi rejtélyes munkát kellett valamelyik emeleten végezniük. Agyfaszt kaptam azoktól, akik így is képesek voltak kiállni az ötperces várakozást, hogy utána az elsőn rögtön kiszálljanak. Hé, ember, ott a kurva lépcső, használd azt, azért van. Utáltam azokat, akik hétfőn beálltak az iroda közepébe, és megkérdezték, milyen volt a hétvége. És mindig volt valaki az irodában, aki rögtön rávágta, hogy jó volt, jó volt, csak rövid volt. Hát ennyi. Gyors mentőkérdés, mikor menjünk ebédelni? A menzán persze mindig kevesebben dolgoztak, azok is feketén, úgyhogy minden nap az udvaron állt a sor vége.
A postaládám mindig tele volt, hazaérve ha akartam volna se bírtam volna kitépni a leveleket a szórólapok, katalógusok, prospektusok és a kerület betuszkolt, agyhalott havilapja miatt. Igaz, a kulcsát is régen elvesztettem, az én hibám, biztos be voltam baszva. A ház dögrováson volt, két csőtörés után csúnyán megdőlt. „Jahajj, hallja, fiatalember, lehet, hogy nem csinált valami nagy vásárt ezzel a lakással” – szólt oda nekem az egyik nyugger szomszéd. Nem, baszod, tényleg nem. És hát igen. Tudod te, kik a legrosszabbak az összes létező közül? Nem fogok meglepetést okozni: a nyugdíjasok. Hogy lehet mindegyik ilyen kibaszott okos meg önző, állatiasan agresszív, de közben azért önérzetes és sértődékeny is? Addig-addig kerülgettek, amíg ki nem szívták az életerődet, mint a dementorok a Harry Potterben. Ott teremtek, ha okosat kellett mondani, ott teremtek, ha sóhajtozni kellett,
mindig ott álltak melletted, benne az aurádban,
hogy folyton viszketned kelljen tőlük. Hazamegyek a kurva meló után, és mit mond: hát nem biztos, hogy akkora vétel volt a lakás. Beszarok.
4.
„Mert otthon ülni jobb lett volna?” – kérdezte az egyik haverom, amikor megjegyeztem, hogy halál feleslegesen jöttünk ki a tüntetésre. Hogy miért tartottak tüntetést? Őszintén mondom, fingom nem volt már. Én csak annyit láttam, hogy mindenki nagyon szeretett volna valamit, de ötlete sincs, hogy mit, és ha mégis kapizsgálta, hát elképzelése sem volt, hogyan kezdjen hozzá. Mintha mindenki másoktól várta volna, hogy nekikezdjen a megvalósításnak. Annak ellenére is kinéztünk, hogy tudtuk, hogy a vége mindig ugyanaz: mindenki tök csalódottan lézeng a Kossuth téren, vagy megindul valami menet föl-alá a városban, amíg az utolsó ember is meg nem unja a dolgot. „Nem tudom, haver, nem tudom” – motyogtam. Igaz, véletlenül, de ott voltam, amikor 2006-ban könnygázzal oszlatták a tömeget. Na, akkor érezni lehetett a dühöt, nyilvánvaló volt, hogy az az este előbb-utóbb bekerül a tankönyvekbe, és persze megismertem azt is, milyen, amikor a könnygáz marja az ember szemét. Ott voltam akkor is, amikor a netadó ellen tüntettek az emberek, tízezrek vonultak az utcákon. Világos volt, miért vagyunk ott, mi ellen vagyunk ott, és hogy a kormány terve nagyon nem frankó. A tervek – legalábbis, amik hozzám eljutottak – most se voltak frankók. De az se kevésbé béna, ha senki nem tudja megmondani, legjobban mi is kúrja föl az agyát. „Hát, hát minden” – mondta a haverom.
Egyébként nemcsak nálunk tüntettek, hanem a világon szinte mindenhol, tényleg úgy tűnt, mintha mindenki meg lenne bolondulva. Néztem a netet, tüntetések voltak Jordániában a kormány megszorító intézkedései ellen, tüntetések voltak Grúziában, hogy a kormány hagyja békén a bíróságokat, tüntetések voltak Németországban egy mocskos szélsőjobbos párt ellen. Meg Franciaországban, Örményországban, Szerbiában, Indiában és még legalább egy tucat helyen. Ezeket a magam részéről le is szartam amúgy. Engem csak az zavart, hogy a kormány mindenbe beleugatott. Ők döntötték el, hol vehetünk cigit, hogy melyik kerületben meddig lehet bulizni. Bosszantott, hogy abban a kórházban, ahol apám meghalt, nem tudják lefesteni a falakat, mert nem kapnak pénzt, sőt, még vécépapírt se. Az öregnek nem volt szerencséje, bár piszok jó orvos műtötte, a felépüléséhez nélkülözhetetlen gyógyszereket már nem tudták beszerezni, nővérek alig voltak az osztályon, és az orvosnak se maradt ereje, hogy állandóan vele foglalkozzon. Egyik este úgy feküdtem le, hogy tudtam, reggel sietnem kell, mert utoljára látom életben. A villamos viszont lerohadt,
rohantam, de 10 perccel így is lekéstem a halálát.
Hogy mi várt volna otthon? Az új Doomot nemrég harmadszor is kijátszottam, a multiplayer rész meg rohadtul nem nyűgözött le, végeztem a God of Warral is, és hiába tudtam már akkor, hogy megválasztják az év játékának, abban is biztos voltam, hogy soha többet nem fogom elővenni. Ha nincs az egész, csak feküdtem volna a kanapén, és kapcsolgattam volna a tévét. Ha elcsípem a Columbo ismétlését, azzal már meg is oldódik a délután. Utána mondjuk egy kicsit szarul éreztem volna magam, de hát mégis, mit csináljak, ha egyszer semmiben nem látok fantáziát. Azt hiszem, később beizzítottam volna a pornóoldalakat. Ha találok egy király anya-lánya jelenetet, azzal általában egészen jól elcsillezek estig. Aztán átjött volna az egyik haverom, mondjuk a Robi, sütöttünk volna space cake-et, nevetünk, megnézzük az Ötven első randit, amin bezuhantunk volna, és belátjuk, hogy az életnek kell, hogy legyen egy mélyebb értelme. Aztán csak hallgattunk volna egészen addig, amíg a Robi meg nem kér, hogy fordítsam már kicsit át a fejét a másik oldalra, mert teljesen lezsibbadt, és képtelen megmozdulni. Én persze, készségesen segítettem volna.
Egy kicsit még tipródtunk a Kossuth téren, aztán beugrottunk az egyik közeli kocsmába, ennyire emlékszem. Másnap enyhe fejfájással ébredtem. Ki volt száradva a szám, forgott a szoba. Az ágy mellett tapogatóztam, megvan-e a mobilom. Elmagyarázhatatlan az öröm, amikor egy-egy átpiált este után kitapintom. Mondjuk azt, hogy ezúttal is eléggé megkönnyebbültem. Több mint tucat mobilt elhagytam, és gyűlöltem az állandó utánajárást. „Élsz, haver?” – írta Robi. „Élek, öreg, miért ne élnék?” – írtam vissza. „Hát, nem tudom. Arra emlékszel például, hogy a Tokaji borozóból visszamentünk a térre, és te elkezdted lerúgdosni a facsemeték tartógerendáit?” „Ööö, hát erre pont nem.” „Akkor gondolom, az sincs meg, hogy amikor odajöttek a készenlétisek, először le akartak fogni, te meg valamit halandzsáztál nekik, hogy megérted őket, szar úgy dolgozni, hogy soha nem látják a túlóra-pénzt, aztán a vége az lett, hogy együtt ugráltatok?” „Figyelj, hazudnék, ha azt mondanám, hogy megvan.” „Utána aztán teljesen kezelhetetlenné váltál, berohantál egy vadidegen udvarba, de kijönni már nem tudtál, és öt percig rángattad a rácsot, mire kivezettelek ott, ahol bementél.” Nem, semmi nem volt meg ebből.
Hát, mégsem volt teljesen hiábavaló az este.
5.
„Hiszek Magyarországban – mondta Gabi röhögve –, vagyont szereztem ebben az országban” – folytatta, aztán szívott egy slukkot. „A rohadt élet, milyen király kis füvecske ez” – jegyezte meg. „Mit mondtál, honnan szerezted?” – kérdezte Robit. „A neten rendeltem. Amióta ezek a kurva albánok megjelentek a pékségeikkel, és átvették a piacot, nem lehet Budapesten rendes füvet szerezni, csak szintetikus szarokat, meg olcsó dizájnerdrogot” – magyarázta. A Citadellánál álltunk néhányan, és a várost néztük. „És mit kell ahhoz csinálnod, hogy ilyen cuccot tudjál rendelni?” – kérdezte a Gabi. „Letöltesz egy Tor nevű programot, váltasz kriptovalutát, aztán felmész a dark webre, és azt választasz, amit csak szeretnél.” „Ilyen egyszerű lenne?” „Magyar kártyával nem könnyű kriptót venni, tízből kilenc oldal visszadob, de találtam egyet, ami 15 százalékos tranzakciós díjért cserébe hajlandó volt elfogadni.” „És utána?” „Utána minden olyan, mintha az Ebay-re mennél fel. Vannak eladók, akik bizonyos európai országba nem küldenek, de leginkább Olaszország, Görögország és Hollandia szokott tabu lenni.” A Gabi elmélyülten hallgatta, nézegette a cigit, aztán beleszívott egy mélyet, és adta tovább.
„Szóval visszatérve, értitek, minek rinyál mindenki, hogy nincs meló. Magyarország csodálatos hely, a lehetőségek földje. Nézzétek meg Dénest – bökött felém vigyorogva –, soha életében nem csinált semmit, de azt olyan kurva jól csinálta, hogy nem győzik előléptetni. Kinek is ültél be most a helyére?” – kérdezte. „Fogalmam sincs, de biztos értett hozzá, ha el kellett távolítani az állami gépezetből.” „És akkor most mit is csinálsz?” – kérdezte megint. „Elképzelésem sincs. Azt hiszem, a hungarikumokat meg Magyarországot népszerűsítjük, de tök fals számokkal dolgozunk, azokból aztán rossz következtetéseket vonnak le, szóval tök mindegy, miket írunk, milyen kampányokat indítunk, szar lesz az egész. Egy merő hazugság.” „De megéri csinálni?” – kérdezte megint. „Hát, most mit mondjak, megéri” – vágtam rá. „Hetente egyszer minden melóhelyen dührohamot kap az ember, akkor már nem jobb, ha a fennmaradó időben nem csinálsz semmit, és ki tudod heverni?” – hozzám ért végre a cigi, és igen, meg kellett állapítanom, hogy tényleg kurva jó fű került bele. „Ha legközelebb rendelsz, vegyél már nekem is öt grammot, majd megadom” – mondtam Robinak.
„Kitaláltam amúgy, baszki” – folytatta Gabi. „Tényleg a miniszterelnök a legnagyobb magyar. Próbálja sütögetni a pecsenyéjét, ügyeskedik ezerrel, aztán amikor fülön csípik, akkor először hadovál összevissza, másokra mutogat, mint egy kisiskolás, aztán felháborodik, és addig-addig hepciáskodik vöröslő fejjel, amíg inkább rá nem hagyják az egészet, mielőtt felrobbanna” – magyarázta. „Aztán meg van lepődve, ha nehezen engedik oda a többiek az asztalukhoz, mert azt is nehezen tudják elképzelni róla, hogy tud késsel-villával enni.” „Meg aztán – kezdtem én, miután kifújtam a füstöt, és továbbadtam a cigit –
ki akarna együtt lógni valakivel, aki olyan mint egy időzített bomba.
Soha nem tudhatod, mikor lépsz a bütykére, aztán hallgathatod a hisztijét.” „Nanana, neked Déneském, ebben a beszélgetésben nem osztottak lapot, vagy ha mégis meg akarnál szólalni, hát védelmezned kéne a vezénylő tábornok urat, nem pedig fikáznod.” Ezen aztán mindenki nevetett. „Most mégis mit kéne csinálni? Szerintem elérte a kritikus tömeget az állampárt, kívülről megdönteni nem lehet, most türelmesnek kell lenni, és megvárni, hogy összedőljön a saját súlya alatt.” „Hát persze – mondta valaki –, mindent meg lehet ideologizálni.”
Egy kicsit mindannyian hallgattunk. Elkezdett beütni a fű. Néhány perc alatt a teljes józanságból elvitt oda, hogy szaggatni kezdett a kép. Mintha laggolt volna az élet. Erre általában csak a legerősebb füvecskék voltak képesek. „Geci – szólalt meg valaki –, kurvára megszomjaztam, nem veszünk egy sört a lenti éjjel-nappaliban?” A Gellért téren, a turistacsapda szegedi étterem mellett volt egy kisbolt, ahol mindig tárt karokkal vártak minket. Oda jártak az étterem muzsikus cigányai is, hogy igyanak valamit, és hogy elszívjanak egy cigit. „Menjünk, baszki, jó ötlet” – válaszolt valaki, úgyhogy csigalassúsággal elindultunk lefelé a térre. „Most láttam egy sorozatot a Netflixen – szólalt meg ismét lefele –, amiben arról beszéltek, hogy 200–250 millió éve, a Nagy Kihalás során az élet 95 százaléka elpusztult a Földön.” Talán a Dani nevű srác beszélhetett. „Szóval, ami addig volt, fejlődés, evolúció, élet meg minden, lenullázódott – folytatta –, és az emlősök egy vakond-szurikáta keverékből fejlődtek ki.” Kicsit hallgatott. „Na most értitek, mi van. Megvolt az özönvíz, adott Noé, akit Isten a saját képére teremtett, ez a vakond-szurikáta keverék. Mi van, ha végig rosszul tudtunk mindent, és nem egy ősz, szakállas faszi van odafönt, hanem egy ilyen vakond-szurikáta keverék?” Annyira megcsavart ez a gondolat, hogy utána hetekig Istent kerestem mindenben.
