Két gyerek, egy kisfiú és egy kislány találkozik egy kórházban 1987-ben. A lány a leukémiában szenvedő nővérét látogatja meg, a fiú egy autóbalesetből épül fel. Közös témájuk, a videójátékok iránti rajongás - a bennük található lebilincselő világok, az izgalmas versenyek és a mindennapi élet bajai elől nyíló menekülési lehetőség - különös barátságot eredményez köztük. Mégis nyolc év telik el, mire ismét találkoznak, ám sorsuk innentől végleg összefonódik.
Sam és Sadie az egyetemi éveik alatt futnak össze újra egy zsúfolt metróállomáson. A lány a fiú kezébe nyom egy floppy lemezt, amin a legújabb játéka található, amit az MIT haladó játékfejlesztés szemináriumára készített. Samet lenyűgözi a program, és meggyőzi Sadie-t, hogy alapítsanak egy játékfejlesztő céget, hogy megvalósítsák az álmaikat: tervezzenek játékokat, amelyek világai megigézik és beszippantják a kor egyre népszerűbb szórakozási formájának szerelmeseit.
Hamarosan szupersztárok lesznek a területükön. A siker és a csillogás azonban nem várt kihívások elé állítja mindkettejüket.
Gabrielle Zevin: Világépítők (részlet)
1.
Mazer, még mielőtt Mazernek kezdte volna neveztetni magát, Samson Mazer néven volt ismert, azelőtt pedig, hogy Samson Mazernek nevezték, Samson Masur volt – két betű lecserélésével egy kedves, gyaníthatóan zsidó fiúból professzionális Világépítővé vált. Fiatal kora nagy részében Samnek hívták; a nagyapja Donkey Kong játékgépének dicsőséglistáján S.A.M. volt a neve, de többnyire egyszerűen csak Samnek nevezték.
A hanyatló huszadik század egy késő decemberi délutánján Sam a metrókocsiból kiszállva az emberek tétlen tömegétől elzárva találta a mozgólépcsőhöz vezető utat. A tömeg szájtátva nézte az állomás egyik hirdetését. Sam késésben volt. Az egyetemi tanácsadójával volt találkozója, amit már több mint egy hónapja halogatott, de mindenki teljesen egyetértett abban, hogy még a téli szünet előtt meg kell ejtenie. Samet nem érdekelte a tömeg – sem az, hogy a része legyen, sem bármilyen bolondság, amit az emberek tömegesen szerettek csinálni. Ezt a tömeget azonban nem lehetett kikerülni. Ha ki akart jutni a felszínre, át kellett magát verekednie rajta.
Ormótlan tengerészkék gyapjúkabátot viselt, amelyet szobatársától, Marxtól örökölt, aki elsőévesen vásárolta a város katonai felszereléseket áruló boltjában. Marx úgy fél évig hagyta a műanyag bevásárlószatyrában penészedni, mire Sam megkérdezte, hogy kölcsönvehetné-e. Különösen kérlelhetetlen tél volt, és az áprilisi ítéletidő (április! őrület, milyenek ezek a massachusettsi telek!) végül eléggé megtörte Sam büszkeségét ahhoz, hogy elkérje Marxtól az elfeledett kabátot. Úgy tett, mintha tetszene neki a fazonja, és Marx azt mondta, akár meg is tarthatja, amire egyébként számított is. Mint a legtöbb áruból, ami az ilyen katonai boltokban általában kapható volt, a kabátból penész, por és halott fiúk izzadságának szaga áradt, és Sam igyekezett nem találgatni, miért is vált feleslegessé a ruhadarab. Viszont sokkal melegebb volt, mint a széldzseki, amit Kaliforniából hozott elsőévesen. Emellett úgy vélte, hogy segít elrejteni az alkatát. A kabát nevetséges mérete miatt viszont csak még kisebbnek és gyerekszerűbbnek tűnt benne.
Sam Masurnak tehát huszonegy évesen nem volt olyan a testfelépítése, hogy lökdösődjön és tolakodjon, így amennyire csak lehetséges volt, átkígyózott a tömegen, amitől kissé úgy érezte magát, mint a Frogger nevű videójáték szerencsétlen kétéltűje. Azon kapta magát, hogy folyamatosan elnézést kér, amikor nem is gondolja komolyan. Igazán csodálatos az agy kódolásában, gondolta, hogy ki tudja mondani, „elnézést”, miközben valójában azt gondolja: „cseszd meg”. A regények, filmek és játékok karaktereit, hacsak nem voltak megbízhatatlanok vagy egyértelműen őrültek, esetleg gazemberek, névértéken kellett venni – tehát a tetteik és szavaik összessége alapján. Az emberek – a hétköznapi, tisztességes és alapvetően őszinte emberek – azonban nem tudták átvészelni a napot a nélkül az aprócska, ám döntő jelentőségű programozás nélkül, amely lehetővé tette, hogy valamit mondjanak, és mást értsenek alatta, illetve mást is érezzenek, sőt tegyenek.
– Nem tudnál körbemenni? – rivallt rá egy zöld-fekete makramékalapos férfi Samre.
– Elnézést – mondta Sam.
– A francba, már majdnem megvolt – motyogta egy gyerekhordós nő, ahogy elhaladt előtte.
– Elnézést – mondta Sam.
Előfordult, hogy valakik sietve távoztak, hézagokat hagyva a tömegben.
A hézagok menekülési lehetőséget jelenthettek volna Samnek, de valahogy mindig azonnal új, kivezető ösvényekre éhes emberekkel teltek meg.
Már majdnem a mozgólépcsőhöz ért, amikor visszafordult megnézni, mit bámul a tömeg. Elképzelte, ahogy beszámol az állomásbeli torlódásról, és Marx megkérdezi tőle: „Nem is voltál kíváncsi, mit néznek? Egy egész világot láthatnál meg odakint tele emberekkel és dolgokkal, ha csak egy pillanatra fel tudnál hagyni az embergyűlölettel.” Sam nem akarta, hogy Marx embergyűlölőnek gondolja őt – még ha az volt is –, ezért megfordult. Ekkor szúrta ki régi barátját, Sadie Greent.
Nem mintha nem látta volna az elmúlt években. Mindketten törzsvendégei voltak a helyi zsenipalánták által látogatott vetélkedőknek és ünnepségeknek: tudományos vásároknak, egyetemi játékoknak és állásbörzéknek, versenyeknek (szónoklat, robotika, kreatív írás, programozás), és a legjobb hallgatók számára rendezett banketteknek. Mivel akár valamelyik középszerű állami középiskolába jártál a keleti parton (Sam), akár menő magániskolába a nyugatin (Sadie), az intelligens Los Angeles-i srácoknak ugyanahhoz a köréhez tartoztál. Sam és Sadie mindig váltott egy pillantást a kockákkal teli helyiségben, majd Sadie-t magával ragadta a vonzó és okos kölykök csoportja, ami állandóan körülvette. Olyan fiúk és lányok, mint Sam, de gazdagabbak, fehérebbek, jobb szemüveggel és szebb fogsorral. Ő pedig nem akart egy újabb csúnya kocka lenni, aki Sadie Green körül köröz. Néha azt képzelte, Sadie gonosz, és arra gondolt, hogyan vette semmibe őt; az időkre, amikor elfordult tőle, amikor kerülte a tekintetét.
Tudta, hogy a lány az MIT-re ment, és amikor őt felvették a Harvardra, azon gondolkodott, talán összefutnak egyszer. Két és fél évig nem tett semmit ennek érdekében.
Ahogyan Sadie sem.
De most ott volt: Sadie Green, személyesen. Amint meglátta, majdnem sírva fakadt. Olyan volt, akár egy matematikai bizonyíték, amely hosszú évekig rejtve maradt előle, ám egyszer csak friss, kipihent szemmel ez a felismert bizonyíték teljesen nyilvánvaló megoldáshoz vezetett. Ott van Sadie, gondolta, igen.
Már majdnem a nevén szólította, de végül nem tette. Elöntötték az érzelmek, amikor belegondolt, mennyi idő telt el azóta, hogy Sadie és ő legutóbb kettesben voltak. Hogy lehet valaki még mindig ennyire fiatal – Sam az eszével tudta magáról, hogy az –, amikor közben ilyen sok idő eltelt? És miért olyan könnyű hirtelen elfelejtenie, hogy gyűlöli a lányt? Az idő, gondolta, rejtély. Egy másodpercnyi elmélkedéssel később azonban másként látta. Az idő matematikailag megmagyarázható volt; a szív – az agynak a szív által képviselt része jelentette a rejtélyt.
Sadie abbahagyta annak az akármicsodának a bámulását, amit a tömeg is nézett, és most már a beérkező piros metró felé sétált.
Sam a nevét kiáltotta.
– SADIE!
Az állomás hangos volt az emberek zajától, amit még fokozott a szerelvény morajlása. Egy tinédzser lány Penguin Cafe Orchestrát játszott csellón némi apróért. Egy kasmírmintás mellényes férfi udvariasan kérdezgette a járókelőket, hogy volna-e egy percük a srebrenicai muszlim menekültekre. Sadie közelében volt egy stand, ahol hatdolláros gyümölcsturmixot árultak. A turmixgép pont akkor indult be – citrusfélék és eper illatát árasztva a dohos, föld alatti levegőben –, amikor Sam először kiáltott a lány után.
– Sadie Green! – kiabált utána újra. De a lány még min-dig nem hallotta őt. Felgyorsította a lépteit – már amennyire tudta. Amikor gyorsan ment, józan eszére fittyet hányva úgy érezte magát, mintha a háromlábúak futamán versenyezne.
– Sadie! SADIE! – Ostobának érezte magát. – SADIE
MIRANDA GREEN! MEGHALTÁL VÉRHASBAN!
A lány végül megfordult.
Lassan fürkészte a tömeget, majd amikor végre észrevette, a mosoly úgy terült szét az arcán, mint a rózsa szirmai a time lapse technikával készült videóban, amelyet Sam fizikaórán látott középiskolában a virágzásról. Gyönyörűnek vélte a mosolyt, de egy kicsit megjátszottnak is, amitől némi aggodalom kerítette a hatalmába. Amikor Sadie átsétált hozzá, a mosoly még mindig az arcán ragyogott – egy gödröcske volt a jobb orcáján, a felső fogsorában, a két középső foga közt pedig egy szinte észrevehetetlen rés –, és Sam úgy látta, a tömeg mintha szétválna előtte – úgy, ahogy őérte még soha nem mozdult meg a világ.
– A nővérem halt meg vérhasban, Sam Masur – javította ki Sadie. – Én a kimerültségbe haltam bele egy kígyómarás után.
– Meg abba, hogy nem akartad lelőni a bölényt – mondta Sam.
– De hát az pazarlás! – válaszolta Sadie. – Az a rengeteg hús csak megromlik.
Átölelte a fiút.
– Sam Masur! – ismételte. – Reméltem, hogy össze-futunk.
– Benne vagyok a telefonkönyvben.
– Hát, talán azt reméltem, spontán lesz – felelte Sadie.
– És most az is.
– Mi szél hozott a Harvard Square-re? – kérdezte Sam.
– Természetesen a Magic Eye – válaszolt viccelődve Sadie. Maga elé intett, a hirdetés felé. Sam most először vette szemügyre a méterszer másfeles plakátot, amely az ingázókat zombihordává változtatta.
LÁSD TELJESEN ÚJ SZÍNBEN A VILÁGOT.
IDÉN KARÁCSONYRA AZ AJÁNDÉK, AMIT MINDENKI AKAR: MAGIC EYE.
A poszteren egy pszichedelikus minta szerepelt a karácsony smaragd-, rubin- és aranyszíneiben. Ha elég sokáig bámultad, egy rejtett 3D-s kép tárult fel. Autosztereogramnak nevezték, és egy kicsit is képzett programozó könnyedén tudott ilyet alkotni. Ennyi?, gondolta Sam. Hogy az emberek miket nem találnak szórakoztatónak! Felmordult.
– Rosszallod? – kérdezte Sadie.
– Bármelyik kollégiumi közös helyiségben láthatsz ilyet.– De nem pont ezt, Sam. Ez egyedien… – Minden bostoni vasútállomáson.
– Talán mindenütt az Egyesült Államokban? – nevetett Sadie. – Szóval, Sam, te nem akarod mágikus szemmel látni a világot?
– Én mindig mágikus szemmel látom a világot – vála-szolt. – Majd szétvet a gyermeki csodálkozás.
Sadie egy hatéves kisfiúra mutatott.
– Nézd, milyen boldog! Most már látja! Ügyes!
– Te láttad? – kérdezte Sam.
– Még nem – ismerte be Sadie. – És most tényleg fel kell szállnom a metróra, vagy elkések az óráról.
– Biztos van még öt perced, hogy mágikus szemmel lát-hasd a világot – mondta Sam.
– Talán legközelebb – vetette fel Sadie.
– Ne már, Sadie. Majd bepótolod. De hányszor lesz olyan alkalom, hogy nézel valamit, és tudod, körülötted mindenki más ugyanazt látja, vagy legalábbis az agya és a szeme ugyanarra a jelenségre reagál? Mi a bizonyítékod arra, hogy mind ugyanabban a világban élünk?
Sadie gonoszan elmosolyodott, és enyhén belebokszolt a vállába.
– Tipikus, ennél samesebb dolgot nem is mondhattál volna.
Felsóhajtott, ahogy meghallotta az állomást elhagyó szerelvény zúgását.
– Ha megbukom haladó számítógépes grafikán, a te hibád. – Elhelyezkedett úgy, hogy újra lássa a posztert. – Csináld velem együtt.
– Igenis, főnök. – Sam engedelmeskedett. Kihúzta magát, és egyenesen előrenézett. Évek óta nem állt ennyire közel Sadie-hez.
A hirdetés útmutatója szerint el kellett lazítani a szemeket, és egy pontra koncentrálni,
amíg a titkos kép fel nem bukkant. Ha ez nem vált be, azt javasolták, hogy menj közelebb a plakáthoz, majd lassan hátrálj, de ehhez nem volt elég hely az állomáson. Samet mindenesetre egyáltalán nem érdekelte, mi volt a titkos kép. Ha tippelnie kellett volna, azt mondja, egy karácsonyfát, angyalt vagy csillagot (bár valószínűleg nem Dávid-csillagot) ábrázol; valamit, ami az időszakhoz illő, elcsépelt, és mindenki szereti; valamit, amivel még több Magic Eye-terméket lehet eladni. Sosem tudta kivenni az autosztereogramokat. Gyanította, hogy a szemüvege miatt lehet. A szemüvege, amely a súlyos rövidlátását korrigálta, nem engedte eléggé ellazulni a szemét ahhoz, hogy az agya befogadja az illúziót. Így bizonyos idő (tizenöt másodperc) után feladta a próbálkozást, és inkább Sadie-t tanulmányozta.
A haja rövidebb és divatosabb, gondolta, de a mahagóni hullámok ugyanolyanok, mint régen. Az orrán lévő lágy szeplők is változatlanok voltak, a bőre még mindig olajbarna, bár sápadtabb, mint gyerekkorukban Kaliforniában, az ajka pedig cserepes. A szeme most is barna volt, arany foltokkal. Sam anyjának, Annának hasonló szeme volt, és elmesélte Samnek, hogy az ilyen színeloszlást heterokrómiának nevezik. Akkoriban azt hitte, hogy ez valami betegség lehet, amibe az anyja belehalhat. Sadie szeme alatt alig észlelhető, félhold alakú táskák voltak, bár ezek mindig is megvoltak neki, már gyerekként is. Ennek ellenére úgy érezte, fáradtnak látszik. Ránézett, és azt gondolta: ez az időutazás. Nézel valakit, és egyszerre látod a jelenben és a múltban. Ez az utazási mód csak azokkal működik, akiket jelentős ideje ismersz.
– Láttam! – mondta Sadie. Szeme csillogott, arcán pe-dig olyan kifejezés ült, amire Sam tizenegy éves korából emlékezett.
Gyorsan visszafordította a tekintetét a plakátra.
– Te is láttad? – kérdezte.
– Igen – mondta a fiú. – Láttam.
Sadie ránézett.
– Mit láttál? – kérdezte.
– Amit te – felelte Sam. – Hihetetlenül nagyszerű volt. Rémesen ünnepi.
– Tényleg láttad, amit én? – kérdezte Sadie. Szája felfelé görbült. Azok a heterokróm szemek vidáman néztek rá.
– Igen, de nem akarom lelőni a poént azoknak, akik még nem látták – intett a horda felé.
– Oké, Sam – mondta Sadie. – Figyelmes vagy.
Sam tudta, hogy a lány tudja, hogy nem látta. Rámosolygott, ő pedig visszamosolygott rá.
– Hát nem furcsa? – vetette fel Sadie. – Úgy érzem, so-sem váltunk el. Úgy érzem, mintha mindennap eljöttünk volna erre az állomásra együtt bámulni a plakátot.
– Grokkolunk – mondta Sam.
– Tényleg, grokkolunk. És visszaszívom, amit korábban mondtam. Ez az, aminél samesebb dolgot nem is mondhattál volna.
– Szemtelen Sam jelen. Te… – Ahogy megszólalt, a tur-mixgép újra felzúgott.
– Mi az? – mondta Sadie.
– Te a rossz téren vagy – fejezte be a mondatot.
– Hogy érted, hogy a rossz téren vagyok?
– A Harvard Square-en vagy, amikor a Central Square-en vagy a Kendall Square-en kéne lenned. Mintha olyasmit hallottam volna, hogy az MIT-re jársz – mondta Sam.
– A barátom a környéken lakik. – Ahogy ezt Sadie közölte, azzal jelezte, hogy nincs több mondanivalója a témában. – Vajon miért hívják térnek? A terek is a térben helyezkednek el, nem? – Újabb szerelvény közeledett. – Ez az én metróm. Megint.
– Így működnek a metrók – mondta Sam.
– Jön egy, majd még egy és így tovább – adott igazat a lány.
– Ebben az esetben el kéne jönnöd velem egy kávéra – javasolta Sam. – Vagy akármire, amit iszol, ha a kávé túl közhelyes a számodra. Chai tea. Smoothie. Kombucha. Dr Pepper. Pezsgő. Egy egész világ van a fejünk felett végtelen itallehetőségekkel, tudtad? Csupán rá kell állnunk arra a mozgólépcsőre, és a részesei lehetünk.
– Bár tehetném, de be kell érnem az előadásra. Talán a kötelezők felét olvastam el. Az egyetlen, ami maradt számomra, a pontosság és a jelenlét.
– Ezt kétlem – mondta Sam. Sadie az egyik legnagyobb zseni volt, akit ismert.
A lány még egyszer gyorsan megölelte.
– Jó volt összefutni.
Azzal elindult a szerelvény felé, és Sam próbálta kitalálni, hogy állíthatná meg. Ha ez egy játék lenne, rányomna a szünet gombra. Újraindíthatná az egészet, és más dolgokat mondana, ezúttal csupa jót. Kereshetne valamit a hátizsákjában, ami segítene, hogy Sadie ne hagyja itt.
Még telefonszámot sem cseréltünk, gondolta kétségbeesetten.
Elméje végigfuttatta, milyen módszerekkel lehetett megtalálni valakit 1995-ben. Régen, gyerekkorában, az emberek örökre elveszhettek, de már nem volt olyan egyszerű, mint akkoriban. Mindinkább csak akarnod kellett, hogy valakit egy digitális kivetülésből hús-vér emberré konvertálj. Megnyugtatta tehát magát, hogy bár régi barátjának szi luettje egyre kisebb és kisebb lett az állomáson, a világ ugyanebbe az irányba haladt – a globalizációval, az információs szupersztrádával és hasonlókkal. Könnyű lenne rábukkanni Sadie Greenre. Megpróbálhatná kitalálni az e-mail-címét – az MIT-nél minden e-mail-cím ugyanarra a mintára készül. Próbálhatná online, az MIT névjegyzékében keresni. Felhívhatná az Informatikatudományi Kart – feltételezte, hogy oda jár. Felhívhatná a szüleit is, Steven Greent és Sharyn Friedman-Greent Kaliforniában.
Viszont ismerte önmagát, és tudta, ő az a típusú ember, aki sosem hív fel senkit, hacsak nem veheti biztosra, hogy szívesen fogadják a hívását. Agya álnokul negatív volt. Bebeszélte volna magának, hogy Sadie ridegen viselkedett vele; nem is volt órája aznap, egyszerűen csak el akart menekülni tőle. Agya ragaszkodna hozzá, hogy ha a lány látni akarná még, adott volna neki egy elérhetőséget, hogy kapcsolatba léphessen vele. Arra a következtetésre jutna, hogy Sadie számára ő egy fájdalmas életszakaszt képvisel, így még szép, hogy nem akarja újra látni. Vagy, ahogy mindig is sejtette, igazából nem jelentett neki semmit – ő csak egy gazdag lány jó cselekedetének címzettje volt. Elrágódna azon, hogy megemlítette a pasiját, aki a Harvard Square-en lakik. Lenyomozná Sadie telefonszámát, e-mailcímét, lakcímét, és soha nem használná egyiket sem. És így, fenomenológiai erőfeszítéssel Sam rádöbbent, hogy talán most látta utoljára Sadie Greent, és megpróbálta megjegyezni minden részletét: hogy nézett ki elsétálva a metróállomáson, a keserves hidegben egy decemberi napon. Bézs kasmírkalap, -kesztyű és -sál. Teveszínű háromnegyedes kabát – egészen biztosan nem a hadsereg katonai felszereléseket árusító üzletéből. Kék farmer, meglehetősen kopott, szabálytalanul rojtos szegélyű, bő szárú. Fekete edzőcipő, rajta fehér csíkkal. Konyakbarna színű, vállon átvethető bőr futártáska, ami olyan széles, mint a lány maga, és tele van tömve: egy ekrü pulóver ujja lóg ki az oldalán. Sadie haja – fényes, enyhén nedves, éppen a lapockája alá ér. Ebben a látványban nem volt semmi vérbeli Sadie, állapította meg. Megkülönböztethetetlen volt a metróállomáson lévő többi okos, igényes egyetemista lánytól.
Ám az eltűnés határán hirtelen megfordult, és visszaszaladt hozzá.
– Sam! – mondta. – Szoktál még játszani?
– Igen – válaszolt a kelleténél kicsit több lelkesedéssel. – Hogyne. Éjjel-nappal.
– Tessék – mondta a lány. A kezébe nyomott egy 3,5-ös flopilemezt. – Ez az én játékom. Biztos nagyon elfoglalt vagy, de próbáld ki, ha lesz rá időd. Szeretném tudni, mit gondolsz róla.
Visszafutott a szerelvényre, Sam pedig utánaeredt.
– Várj! Sadie! Hogy talállak meg?
– A mailcímem rajta van a lemezen – mondta Sadie. – A Readme fájlban.
A metró ajtói bezárultak, visszaröpítve Sadie-t a terére. Sam lenézett a lemezre: a játék címe Solution* volt. A lány a saját kezével írta rá a címkére. Sam bárhol felismerte volna a kézírását.
Amikor Sam aznap éjjel hazaért, nem telepítette azonnal a Solutiont, de közvetlenül a számítógépe flopimeghajtója mellé tette. Úgy találta, a tényben, hogy nem játszik Sadie játékával, nagyszerű motiváló erő rejlik, és nekiállt megírni a konzulensének a felkérést a harmadéves beadandójához, aminek a határideje már egy hónapja lejárt, és ami ezen a ponton akár várhatott volna az ünnepek utánig is. A témája sok kéztördelés után végül a „Banach–Tarski-paradoxon alternatív megközelítései a választás axiómájának hiányában” lett, és mivel nagyon unta a kérelem megírását, előre félt a darálástól, amivel magának a beadandónak a megírása riogatott. Kezdte gyanítani, hogy bár nyilvánvalóan volt tehetsége a matematikához, nem különösebben inspirálta. Anders Larsson, a tanszéki mentora, aki később elnyerte a Fields-érmet, ugyanezt mondta a délutáni találkozójukon. Búcsúszavai a következők voltak: „Hihetetlenül tehetséges vagy, Sam. De érdemes megjegyezni, hogy jónak lenni valamiben nem egészen ugyanaz, mint szeretni azt.”
Sam olasz kaját evett Marxszal – lakótársa szándékosan túl sokat rendelt, hogy Sam megehesse majd a maradékot, amíg elutazik. Megismételte a meghívást, hogy Sam menjen vele síelni Telluride-ba az ünnepek alatt.
– Tényleg el kéne jönnöd. Ha a síelés miatt aggódsz, úgyis mindenki leginkább a síházban lóg.
* Megoldás.
Samnek ritkán volt annyi pénze, hogy hazamenjen az ünnepekre, ezért ezek a meghívások rendszeres időközönként megismétlésre és elutasításra kerültek. Vacsora után elkezdte olvasni a kötelezőket erkölcsi gondolkodás órára (a csoport a fiatal Wittgenstein filozófiáját tanulmányozta, a korszakot, mielőtt még eldöntötte, hogy mindenben tévedett), Marx pedig megtervezte a szünetét. Amikor befejezte a csomagolást, írt egy ünnepi üdvözlőlapot Samnek, és az asztalára tette a sörfőzdébe szóló, ötvendolláros ajándékutalvánnyal egyetemben.
Ekkor látta meg a flopit.
– Solution? Ez micsoda? – kérdezte. Felemelte a zöld lemezt, és Sam felé nyújtotta.
– A barátom játéka – mondta Sam.
– Miféle barátodé? – faggatta Marx. Három éve éltek együtt, és ritkán hallott olyat, hogy Sam barátokat emlegetett volna.
– A kaliforniai barátomé.
– Játszol majd vele? – kérdezte Marx.
– Előbb-utóbb. Valószínűleg szar lesz. Csak szívesség-ként tekintek rá.
Sam úgy érezte, ezzel elárulta Sadie-t, de valószínű volt, hogy a játék tényleg szar lesz.
– Miről szól? – kérdezte Marx.
– Gőzöm sincs.
– A címe azért elég menő. – Marx leült Sam gépéhez. – Van pár percem. Elindítsuk?
– Miért is ne? – felelte Sam. Úgy tervezte, hogy egyedül játszik majd, de rendszeresen játszott együtt a lakótársával. A verekedős videójátékokat kedvelték: Mortal Kombat, Tekken, Street Fighter. Volt egy Dungeons & Dragons-kam pányuk is, amelyet időről időre elővettek. A kampány, amiben Sam volt a mesélő, több mint két éve tartott. A Dungeons & Dragons játék két fővel különös, meghitt élmény volt, és a kampány létezését mindenki előtt titokban tartották.
Marx betette a flopit a gépbe, Sam pedig telepítette a játékot. Néhány óra alatt végigjátszották a Solutiont.
– Ez mi a fene volt? – szólalt meg Marx. – Nagyon el fogok késni Ajdától. Meg fog ölni.
Ajda, Marx legújabb szeretője fallabdajátékos és alkalmi modell volt Törökországból, ami beleillett Marx kiszemeltjeinek átlagéletrajzába.
– Őszintén azt hittem, hogy csak öt percet fogunk ját-szani vele.
Marx felvette a kabátját – teveszínű volt, mint Sadie-é.
– A barátod egy beteg állat. És talán egy zseni. Mit is mondtál, honnan ismered a csávót?
