A hazánkban méltán legendás Csengetett, Mylord? záróepizódjában a Meldrum-ház két egykori szolgálója, a jó- és nagyképű lakáj, James Twelvetrees, valamint az esetlen, de szeretni való szobalány, Ivy Teasdale elhatározzák, hogy tengerparti szállót nyitnak.
Most a sorozat rajongói végre megtudhatják a választ a nagy kérdésre: „Hova vezet ez?” A James és Ivy magával ragadó történeteiből megismerhetjük a Suttogó Pálmák panziót, ahol a kilátások nem éppen nagyszerűek (sem a tengerre, sem anyagilag), ahol James legnagyobb bosszúságára a vendégkör mérsékelten előkelő, és ahol a címszereplőkön kívül a Meldrum-ház több más hajdani lakója is felbukkan, „lentiek” és „fentiek” egyaránt.
Robin Carr, Roy Gould: James és Ivy – Panzió a tengerparton (részlet)
Fordította Hudácskó Brigitta
Bajok a színházi népséggel
James felriadt álmából; felült az ágyában, ömlött róla a veríték. A régi lidércnyomás visszatért. Az arc, amelynek látványától olyannyira rettegett, az arc, amely gyermekkora óta kísértette az éjszakáit, most újra a szeme előtt lebegett. A vastagon kimázolt fizimiska, a vérpiros orcák és az a mindent elnyelő nagy száj…
‒ Mi a baj, kisfiú, nem akarsz a barátom lenni? ‒ kérdezte a vihogó pofa. ‒ Én szeretnék a barátod lenni.
James az éjjeliszekrényen álló kancsóért nyúlt, töltött magának egy pohár vizet, és egy hajtásra kiitta. Érezte, ahogy kalapál a szíve a mellkasában, ugyanúgy, ahogy gyerekkorában is történt azon a bizonyos délutánon, amikor az anyja elvitte élete első – egyszersmind utolsó – varieté-előadására a mólón; amikor a hasbeszélő lejött a színpadról, besétált a közönség soraiba, egyenesen hozzá, és a képébe nyomta a bábuja arcát.
‒ Mi a baj, kisfiú, nem akarsz a barátom lenni? Én szeretnék a barátod lenni.
James megrázta a fejét, hogy elűzze a látomást, majd megigazgatta a párnáját, és nekidőlt az ágy támlájának, hagyva, hogy a gondolatai elkalandozzanak. Az a baj a színházi népséggel, töprengett a sötétségbe meredve, hogy nem normálisak. A legkevésbé sem azok. A normális emberek egy helyben laknak, nem jönnek-mennek az országban, mint a vándorcigányok, hogy hol itt bukkanjanak fel, hol meg amott. A normális embereknek van rendes, hasznos munkájuk, amivel mások szolgálatára lehetnek. Vegyük az uralkodó osztályt: a politikusokat és a hozzájuk hasonlókat. Az értelmiséget: az ügyvédeket, orvosokat és bankigazgatókat. Vagy gondoljunk a rendőrökre és a banki tisztviselőkre. Aztán ott van még a szakképzetlen munkaerő:
bolti eladók, kukások és utcaseprők – csupa olyan foglalkozás, amelyre szükség van.
És persze nem feledkezhetünk meg a cselédekről sem. James szemében a háztartási szolgálatot végzők igen fontos szerepet töltöttek be a társadalomban. Igen, az uralkodó osztálynak szüksége van a cselédekre, hogy legyen ideje uralkodni. A háztartási szolgálatban töltött élet nagyon is nemes hivatás, és James büszke volt rá, hogy részese lehetett. Úgy érezte, fontos tagja volt Lord Meldrum személyzetének. Az is igaz persze, hogy csak a legritkább esetben volt tanúja annak, hogy a munka terén Őméltósága akár egy szalmaszálat is keresztbe tett volna, de ez nem számított: ő az uralkodó osztály tagja volt, és ennek megfelelő tiszteletet érdemelt.
A másik baj meg az a színházi népséggel, töprengett tovább, hogy felhívják magukra a figyelmet. A normális emberek nem feltűnősködnek. James sosem érezte szükségét annak, hogy ekképp cselekedjék – közönséges dolog, és a legkevésbé sem brit szokás.
Habár most, hogy jobban belegondolt, egyszer azért ő is magára irányította a figyelmet: még lakájként, amikor Chesterton, a Meldrum-ház komornyikja elhunyt. De az más volt: James, amennyire vissza tudott emlékezni, csupán udvariasan érdeklődött. Megkérdezte a Tiszteletreméltó Edwardot, hogy módjában állna-e beajánlani őt a megüresedett állásra a bátyjánál, Lord Meldrumnál. Hiszen addigra már James kilenc éve szolgált a családnál, és úgy ismerte a pozícióval járó feladatokat, mint a tenyerét. Sőt, Chesterton életének utolsó évében az öreg komornyik számos kötelezettségét magára vállalta, mivel Chestertonnak köszvényes volt a lába, és szellemileg sem állt már a helyzet magaslatán, köszönhetően idült korának, valamint annak, hogy rendszeresen rájárt Őméltósága whiskyjére. Igen, egyszerűen csak illedelmesen rákérdezett, hogy nem jöhetne-e számításba a posztra. Vajon ezzel feltűnősködött, vagy csupán annyit kért, hogy megkaphassa, ami jár neki? Mindegy is, gondolta James, miközben ingerülten felrázta a párnáját, nem számít, milyen udvariasan puhatolózott, attól még ugyanúgy elutasították, ő pedig megmaradt lakájnak. És hogy a sebbe egy jó adag só is kerüljön, Alf Stokesnak volt képe szemrebbenés nélkül besétálni és elhappolni előle a komornyiki munkát. Alf Stokes, akivel James együtt szolgált a háborúban. Alf Stokes, a hazudozó, tolvaj, és… és ami még ennél is rosszabb: a színházi népség egyike! És most Ivy képes volt öt szobát kiadni ennek a csőcseléknek anélkül, hogy ezt vele megbeszélte volna, neki pedig el kell tűrnie azt a megaláztatást, hogy egész nyáron körülugrálja őket. Miután James újfent felrázta a párnáját, belesüppedt az ágyba, a fejére húzta a takarót,
és átkozta a világ igazságtalanságát.
Egy idő után újra álomba merült, és megint megjelent előtte az ismerős látomás: a festett, groteszk pofa, ahogy egyre közelebb és közelebb ér, míg végül elnyeli őt. James szeme rémülten kipattant, ledobta magáról a takarót, mire a látomás szerencsére eltűnt. Így aztán csak feküdt ott bosszúsan, a sötétségbe révedő tekintettel, tudván, hogy ha becsukja a szemét, visszatér az a szörnyűséges arc. Ám a fáradtság végül erősebbnek bizonyult a félelemnél, és elnyomta az álom.
Azon kívül, hogy mindenféle színházi népség készült megszállni a Suttogó Pálmákban, más is történt az előző nap: megérkezett Mabel. James a társalgó egyik karosszékében teázva hallgatta Ivy magyarázatát a Meldrum-ház hajdani bejárónőjének felbukkanásáról.
Mabel odakint hallgatózott, fülét az ajtóhoz szorítva.
Mondandója végére érve Ivy hátradőlt a kanapén, és csendben várta James válaszát.
James azzal válaszolt, hogy összegezte az elhangzottakat.
‒ Tehát akkor Mabel egyszerűen csak beállított?
‒ Igen.
‒ Miután a férje váratlanul meghalt?
‒ Igen.
‒ Te pedig felvetted, hogy koszt és kvártély fejében főzzön és más házimunkát végezzen?
‒ Pontosan így van, igen.
‒ Anélkül, hogy ezt velem megbeszélted volna?
‒ Maga épp a bankban volt, úgyhogy igen.
James fejcsóválva belekortyolt a teájába.
‒ Na de Ivy…
‒ Most mi a baj? Öt szobánk ki van adva öt hónapra, maga kitette Hildát, én pedig nem tudok főzni, és azt sem várhatja el, hogy minden házimunkát egymagam végezzek.
‒ Ha jobban belegondolsz, Ivy, bizonyára belátod, hogy én is kiveszem a részemet a munkából.
‒ Reggel elhúzza a függönyöket, felrázza a párnákat, aztán körbeszalad a tollseprűvel, és ha meglát egy kósza pókhálót a sarokban, számon kéri rajtam, hogy én miért nem vettem észre korábban ‒ jegyezte meg Ivy csípősen.
‒ Nem tagadom, Ivy, hogy te végzed a takarítás és rendrakás oroszlánrészét, amiért, úgy hiszem, én mindig kellőképpen hálás is voltam, de a háztartási feladatok nem merülnek ki a fizikai tevékenységekben ‒ felelte James; igencsak zokon vette Ivy kritikáját. ‒ Ki vezette a könyvelést az elmúlt hat hónapban? Ki az, aki minden egyes éjszaka fenn virraszt, újra és újra átnézve a költségvetésünket, hogy valahogy a felszínen tudjunk maradni? ‒ James mogorván belekortyolt a teájába.
Ivy előredőlt, és megfogta James kezét.
‒ Ugyan, ne veszekedjünk. Hálás vagyok mindenért, amit tett; hogy megtalálta ezt a panziót, és hogy társak vagyunk. Tényleg.
‒ Tudom, hogy hálás vagy, Ivy, és sajnálom. De az elmúlt néhány hét különösen megterhelő volt. Igyekeztem egyenesbe hozni a könyvelésünket, miközben a szívem mélyén tudtam, hogy erre nincs mód,
és ettől igen nagy nyomás nehezedett rám.
‒ Megértem ‒ mondta Ivy, és megpaskolta a kezét.
James visszamosolygott Ivyra.
‒ Talán egy kis ebédtől magamhoz térek. Most jöttem rá, hogy reggeli óta nem ettem semmit.
Mabel, aki az ajtó túloldalán mindent hallott, úgy vélte, ez számára a végszó ahhoz, hogy hasznosságát demonstrálja, úgyhogy kopogtatott, majd bedugta a fejét a résnyire nyitott ajtón.
‒ Elnézést a zavarásért, Mr. Twelvetrees, de azon gondolkodtam, nem harapna-e valamit. Van egy kis felvágottnak való a kamrában, a kenyér sem tűnik még túl száraznak, úgyhogy csinálhatnék egy sonkás szendvicset egy kis mustárral.
James igyekezett kissé összeszedni magát.
‒ Köszönöm, Mabel, az igazán… finom lenne.
‒ Örömömre szolgál, Mr. Twelvetrees. ‒ Mabel kissé meghajolt, és távozni készült.
‒ Ó, és Mabel? ‒ szólt utána James.
Mabel visszafordult.
‒ Igen, Mr. Twelvetrees?
James mély lélegzetet vett.
‒ Ivy mindenről beszámolt, és sajnálattal értesültem a férje elhunytáról.
‒ Köszönöm, Mr. Twelvetrees.
– Továbbá Ivy azt is tudatta velem, hogy koszt és kvártély ellenében vállalná a szakács- és takarítónői teendőket. Jól mondom?
– Jól, Mr. Twelvetrees.
‒ Értem. Ez esetben úgy érzem, illene hivatalosabb formát adni az itteni helyzetének. Maga fog felelni a főzésért és általános háztartási feladatokért. Egy hónapos próbaidőre bocsátjuk, utána pedig majd meglátjuk ‒ jelentette ki James;
úgy érezte, demonstrálnia kell Ivy és Mabel előtt, hogy ki az úr a házban.
‒ Köszönöm, Mr. Twelvetrees ‒ mondta Mabel, majd újra meghajolt, és megint csak indulni készült.
‒ Köszönöm, James ‒ mondta Ivy; úgy döntött, hadd mondja el James a maga kis mondókáját, hiszen Mabelnek úgy is állandó helye lesz a házban.
‒ És Mabel? ‒ szólt ismét James.
‒ Igen, Mr. Twelvetrees? ‒ fordult vissza újból Mabel.
‒ Isten hozta a Suttogó Pálmákban.
Amikor Leonard Corbett lefoglalta a szobákat, úgy tájékoztatta Ivyt, hogy másnap ebédidő tájt fognak érkezni – társai a londoni vonattal jönnek majd, amelynek egy óra tizenötkor kell befutnia Seabourne-ba.
‒ Mabel, ha szabad kérnem, keresse meg a tollseprűt, és gondoskodjon róla, hogy egyik sarokban se maradjon pókháló ‒ mondta Ivy.
– Elfelejtettem ellenőrizni, és James szörnyen háklis, ha pókhálókról van szó.
‒ Rendben ‒ felelte Mabel. Elővette a tollseprűt, és már nyúlt is, hogy eltüntesse a konyhaszekrény fölött lapuló pókhálót. ‒ Valamire fel kell majd álljak, hogy elérjem ezeket a sarkokat. Túl magas nekem ez a plafon.
‒ Van egy kissámli a mosókonyhában, pont erre a célra ‒ mondta Ivy.
‒ Rendben ‒ nyugtázta Mabel, és elindult megkeresni a sámlit.
‒ Én pedig jól megpucolom az ablakokat ‒ jelentette ki Ivy, majd egy kis ecetet kevert egy vödör csapvízbe, és összegyűrt néhány oldalt az előző hétvégi Vasárnapi képes újságból. ‒ Mindig tiszta maszatosak lesznek a sós tengervíz miatt, de ezután pár napig csak úgy ragyognak majd.
