A kötet magyar nyelvű, történeti, kritikai előszóval ellátott megjelentetése hiánypótló a magyar társadalomtudományi diskurzus és a felsőoktatás számára. A szerző a II. világháborút követő női szerepeket vizsgálja, mindenekelőtt a reklámokban és egyéb médiareprezentációkban, amelyek abból az ideából indulnak ki, hogy egy nő saját magát a háziasszony szerepében, a házasságon, a szexuális passzivitáson és a gyermeknevelésen keresztül valósíthatja meg. Minden más pedig, ami a háztartás és család körén kívül esik, nem nőies - legyen szó felsőoktatásban való részvételről, karrierről, politikai szerepvállalásról. A mű azonnal bestseller lett, és azóta is a XX. század egyik legnagyobb hatású olvasmányaként, a feminista mozgalom egyik alapműveként tartják számon.
Betty Friedan: A nőiesség kultusza (részlet)
Fordította: Szirmai Panni
Kertvárosi háziasszonynak lenni – a fiatal amerikai nők számára ez volt a vágyálom, és az a hír járta, hogy ezt a szerepet a világ többi részén élő nők is irigyelték. Az amerikai háziasszony a tudománynak és a háztartási gépeknek köszönhetően megszabadult a rabszolgamunkától, a gyerekszülés veszélyeitől és a nagyanyja korosztályát kínzó betegségektől. Egészséges, gyönyörű és tanult nő volt, aki csak a férjével, a gyerekeivel és az otthonával foglalkozott. Elérte az igazi női kiteljesedést. Háziasszonyként és anyaként teljes jogú és egyenlő partnere volt a férfinak a saját világában. Szabadon választhatott autók, ruhák, háztartási gépek és élelmiszer-áruházak között; mindene megvolt, amiről egy nő csak álmodhatott.
A második világháború óta eltelt tizenöt évben a női kiteljesedésnek ez a kultusza lett a kortárs amerikai kultúra nagy becsben tartott és önmagát továbbörökítő esszenciája.
Nők milliói élték az életüket az ideálkép szerint, ahol a bájos amerikai kertvárosi háziasszony búcsúzóul megcsókolja a férjét a panorámaablak előtt,
a kombiautónyi gyereket elfuvarozza az iskolába és mosolyogva nézi, ahogy az új elektromos padlósúroló végigszalad a makulátlan konyhapadlón. Maguk sütötték a kenyeret a családnak, maguk varrták a saját és a gyerekeik ruháját, egész nap járatták az új mosó- és szárítógépeket. Hetente nem egyszer, hanem kétszer cseréltek ágyneműt, hímzőtanfolyamra jártak, és szánták saját frusztrált anyjukat, aki még karrierről álmodott. Arról álmodtak, hogy tökéletes feleségek és anyák legyenek; életcéljuk öt gyerek és egy gyönyörű ház volt, s csupán egyetlen dologért küzdöttek: hogy a férjüket megszerezzék és megtartsák. Eszükbe sem jutottak az otthonukon kívüli világ nem nőies gondjai; a férfiaktól várták el, hogy meghozzák a komolyabb döntéseket. Dicsőítették női szerepüket, és büszkén írták a népszámlálási ívre: „Foglalkozása: háztartásbeli.”
Több mint tizenöt éven át a férjek a szoba egyik felében üzletről és politikáról, vagy szennyvízülepítő tartályokról cseréltek eszmét, eközben a nők beszélgetései a gyerekeikkel kapcsolatos gondokról szóltak, vagy arról, hogyan tegyék boldoggá a férjüket, illetve fejlesszék a gyerekeiket az iskolában, vagy hogyan süssék meg a csirkét, miből csináljanak kanapéhuzatot. És a nekik szóló újságok is csak ilyen témákról írtak.
Senki nem vitatkozott azon, vajon a nők alsóbb- vagy felsőbbrendűek a férfiakhoz képest; egyszerűen mások voltak.
Olyan fogalmak, mint az „emancipáció” és „karrier”, furcsán és zavarba ejtően hangzottak; évekig senki nem ejtette ki ezeket a szavakat. Amikor egy Simone de Beauvoir nevű francia nő írt egy könyvet A második nem címmel, egy amerikai kritikus megjegyezte, a szerző nyilvánvalóan „nem tudja, miről szól az élet”, és egyébként is, a francia nőkről beszélt. (1) A „nőkérdés” Amerikában már nem létezett.
Ha egy nőnek problémája akadt az ötvenes vagy a 60-as években, tudta, hogy valami vagy a házasságával nincs rendben, vagy vele. Más nők elégedettek az életükkel, gondolta. Milyen nő lehet ő, ha nem érez semmilyen rejtélyes kiteljesedésérzést, miközben a konyhakövet fényesíti? Annyira szégyellte beismerni a kielégítetlenségét, hogy sosem tudta meg, milyen sok nő osztozott ebben az érzésben vele. Ha megpróbálta elmondani a férjének, az nem értette, miről beszél. Ő maga sem értette pontosan. Több mint tizenöt évig az amerikai nők nehezebben beszéltek erről a problémáról, mint a szexről. Még a pszichoanalitikusoknak sem volt rá elnevezésük. Ha egy nő – ahogy sokan tették – pszichiáterhez fordult segítségért, valami ilyesmivel kezdte általában: „annyira szégyellem magam”, vagy „biztos reménytelenül neurotikus vagyok”. „Nem tudom, mi baj van ma a nőkkel – mesélte zavartan egy kertvárosi pszichiáter. – Csak abból gondolom, hogy valami nincs rendben, hogy a legtöbb páciensem nő. És a problémájuk nem szexuális természetű.” A legtöbb nő azonban ezzel a problémával nem kereste fel a pszichoanalitikust. „Igazából nincs semmi baj – mondogatták maguknak. – Nincs is semmi probléma.”
Egy áprilisi reggelen, 1959-ben, egy New York-i kertvárosi lakóövezetben hallottam először egy négygyerekes anyától említeni „a problémát”. Négy másik anyukával kávézgatott, és a hangjában csendes elkeseredés érződött. A többiek tudták, kimondatlanul is, hogy a probléma nem a férjével vagy a gyerekeivel, nem is az otthonával kapcsolatos. Hirtelen rádöbbentek, hogy mindannyian ugyanabban a gondban osztoznak, a nevenincs problémában. Tétován beszélgetni kezdtek róla. Később, miután elmentek a gyerekeikért az óvodába, és hazavitték őket délutáni alvásra, a nők közül ketten is sírva fakadtak a puszta megkönnyebbüléstől, hogy nincsenek egyedül az érzéseikkel.
Fokozatosan jöttem rá, hogy Amerikában számtalan nő szenved a nevenincs problémától.
Női magazinok szerzőjeként gyakran készítettem interjút nőkkel a gyerekeikkel vagy a házasságukkal, a lakásukkal vagy a közösségükkel
kapcsolatos gondjaikról. Egy idő után kezdtem felismerni annak a másik problémának az árulkodó jeleit is. Ugyanazokat a jeleket láttam modern kertvárosok terpeszkedő családi házaiban, a kétszintes Long Island- i, New Jersey-i és Westchester megyei családi házakban; koloniál stílusú házakban egy Massachusetts állambeli kisvároskában; memphisi fedett teraszokon; kertvárosi és belvárosi apartmanokban; középnyugati nappalikban. Néha a problémát nem újságíróként, hanem kertvárosi feleségként érzékeltem, mert ebben az időszakban én is három gyereket neveltem a New York állambeli Rockland megyében. Előkerült a probléma egyetemi kollégiumokban és szülészeti osztályok többágyas hálótermeiben, szülői értekezleten és a Női Szavazók Ligájának ebédjén, kertvárosi koktélpartikon, a kombiautókban a sorompó felemelkedésére várva és a Schrafft’s éttermekben elcsípett beszélgetésfoszlányokban. Azt hiszem, a nyugodt délutánokon, amikor a gyerekek iskolában voltak, vagy csendes estéken, amikor a férj sokáig dolgozott, a nők szájából hallott óvatos szavakat sokkal előbb értettem meg nőként, minthogy felfogtam volna a tágabb társadalmi és pszichológiai vonatkozásait.
Mi volt ez a nevenincs probléma? Milyen szavakkal próbálták kifejezni a nők? „Valahogy üresnek… tökéletlennek érzem magam” – fogalmazódott meg. Vagy: „úgy érzem, mintha nem léteznék”. Néha a nő elnyomta ezt az érzést egy nyugtatóval. Olykor azt hitte, hogy a férjével, a gyerekeivel van gond, vagy csak az hiányzik neki, hogy újra kifestesse a lakást, vagy jobb környékre költözzenek, vagy viszonyt kezdjen valakivel, vagy még egy babát vállaljon. Néha orvoshoz ment nehezen leírható tüneteivel: „kimerültnek érzem magam… annyira kiborítanak a gyerekek, hogy az már ijesztő… ok nélkül sírhatnékom támad.” (Egy clevelandi orvos „háziasszony- szindrómának” nevezte a jelenséget.) Több nő számolt be nekem arról, hogy nagy vérző hólyagok fakadtak ki a kezükön és a karjukon.
„Háziasszony-penésznek hívom – mondta egy pennsylvaniai háziorvos. – Újabban elég gyakran találkozom négy-, öt- vagy hatgyerekes fiatal nőkkel, akik beletemetkeznek a mosogatásba. De ezt nem a mosogatószer okozza, és nem gyógyítja a kortizon.”
Néha azt mesélték nekem a nők, hogy amikor annyira elhatalmasodik rajtuk ez a rossz érzés, kiszaladnak az utcára sétálni. Vagy otthon sírnak a négy fal között. Ilyenkor nem nevetnek, ha a gyerek viccet mesél, mert meg sem hallják.
Beszéltem nőkkel, akik éveket töltöttek analízisben, hogy dolgozzanak „a női szerephez való alkalmazkodási képességükön”
és a blokkok feloldásán, amelyek nem hagyják „kiteljesedni feleségként és anyaként”. Hangjukban és tekintetükben ugyanaz az elkeseredettség tükröződött, amit más nőknél láttam, akik biztosan állították, hogy semmi bajuk sincs, pedig olykor furcsán reményvesztettnek érezték magukat.
(1) * Simone de Beauvoir híres feminista könyve 1947-ben jelent meg franciául, Amerikában 1953-ban adták ki The Second Sex címen egy félreértés eredményeként – azt hitték, a szexuális aktusról szól – később gyakran kritizált, megrövidített és félrefordított formában (fordította: Howard M. Parshley zoológus). 2010-ben új, teljes fordításban is megjelent (fordította: Constance Borde és Sheila Malovany-Chevallier). Magyarul A második nem címmel Görög Lívia és Somló Vera értő fordításában jelent meg 1969-ben a Gondolat Könyvkiadónál, majd 1971-ben újra kiadták. (A szerk.)
