Baróthy Zoltán letehetetlen kultúrkrimije mágikus erővel ruházza fel a könyveket, ezzel végső soron valamennyi olvasó ember közös tapasztalatára rámutat.
A cselekmény szerint Becsey Gergely, a Nemzeti Nagykönyvtár munkatársa egy forró júniusi délutánon emberi fülre bukkan az egyik könyvszállító kocsiban. A rejtélyek egyre csak szaporodnak, és sürget az idő: közeleg a nyári napforduló és vele együtt a könyvtári zárás. Kezdetét veszi a fordulatos nyomozás,
mely egyre nyugtalanítóbb részletekkel hömpölyög a Múzeumok Éjszakája őrült karneválja felé.
Baróthy Zoltán olvasmányosan szövi a bűnügyi szálat a könyvtár helyrajza és története köré, a budai várban álló épület megannyi szintjén és a raktárak föld alatti labirintusán át egészen a Gellért-hegy gyomráig. Alapos ismereteinek és élénk fantáziájának köszönhetően a könyvtár legbelsőbb működése, a jelzetek és katalógusok világa izgalmas összetettségben tárul elénk, és lesz mozgatórugója a történetnek.
Baróthy Zoltán: Utolsó napok (részlet)
Helló! Gyere! Ülj le. Kérsz?
Gergely lerogyott egy üres székre a rendetlen íróasztal végében. Kalapált a szíve. A kimerültségtől már ezt a tíz méter futást is alig bírta a szolgálati lifttől idáig. A szék, amelyen ült, tulajdonképpen az övé volt, legalábbis mintha folyamatosan neki lett volna fenntartva a könyvtárnak ezen a pontján. Körülötte az asztalon, a polcokon és a padlón – kupacokban vagy egymásra dobált, nehéz dobozokban – papírok és könyvek.
A világ legnagyobb rumlijának közepén, az asztal mögött keskeny vállú, fekete hajú, kölyökképű fickó ült vastag szemüvegben, és egyszerre öt-hat cseresznyeszemet tömött éppen a szájába egy vízcseppektől opálos műanyag zacskóból. A monitorját nézte, és klikkelgetett az egérrel, de közben azért a vendége felé fordította a zacskó száját. Vegyél!
Gergely a homlokát törölgette. Na végre. Hol a fenében voltál?
A fekete hajú, kopaszodó figura meglepetten pislogott vissza rá a szemüvege mögül. Mit hol voltam? Amúgy anyóséknál Alsóörsön, nem mondtam? Csak hajnalban jöttünk vissza, hogy megússzuk a tömegnyomort az autópályán, de hát fú, Geri, ne tudd meg. Nem veszel?
Nem, kösz. Gergely az utóbbi hónapok változásait még mindig nem tudta megszokni: amióta megvolt a barátnője, Zoli régimódi, frissen vasalt, rövid ujjú ingeket hordott – különben a szokásos kinyúlt nyakú pólói egyikében lett volna most is –, és fényes volt az arca a gondos borotválkozástól. És amióta Krisztával együtt él, jó pár kilót felszedett, a tokája például látványosan vastagabb lett.
A zacskóban a sötétpiros szemek közé lerágott magok keveredtek: vannak azért dolgok, amik soha nem változnak. Vajon ezt otthon is csinálja?
Gergely kifújta a levegőt, és belekezdett. Vagy ötvenszer hívtalak.
Mi? Zoli akkor elrántotta a fejét oldalra, az arca fájdalmasan elfintorodott, mint aki lenyelt egy magot, és az a torkán akadt, aztán behúzott nyakkal, bűntudatosan vigyorogni kezdett: ne már, akkor szerintem még pénteken itt hagytam a telómat.
Oldalt fordult a székén, kihúzott egy asztalfiókot, és egy ősidőkből származó, kis kijelzős mobiltelefont emelt ki belőle két ujjal, de magától messze eltartva, mintha a készülékhez semmi köze nem volna.
Gergely rádőlt az asztal sarkára, ahol volt még egy homloknyi szabad hely, és csendben káromkodott.
Mire Gergely felegyenesedett, a barátja eltűnt az asztal túlfeléről, és a hangokból ítélve a padlón valami kupac aljáról vagy a hátizsákja mélyéről próbálta a töltőjét előkotorni.
Gergely felállt és az ajtóhoz ment, a kulcsot kívülről belülre tette, és gyorsan elfordította. A zár nyelve kattant, a szoba zárva volt. Figyelj, beszélnünk kell.
Pillanat. Zoli még a híváslistájával volt elfoglalva. Hú, ennyiszer?
Várjál, unokatesóm is keresett, csak gyorsan…
Gergelynek az idegességtől az összes vér a fejébe tolult. Újra levetette magát a székére, és ököllel rácsapott az asztal szélére. Nem hallod, mit mondok? Figyelj már ide.
Zoli erre abbahagyta a rágást, és eltátotta a száját. Jézusom. Történt valami? Némán kiemelt a nyelve hegyéről egy cseresznyemagot, visszapöckölte a zacskóba, az ujjait az ingébe törölte, a telefont pedig letette a zacskó mellé. Okés, mondjad akkor.
Szóval fura dolgok történtek itt szombaton. Ezt találtam például az egyik teleliftkocsiban. Gergely kirángatta a zsebéből és letette az asztal sarkára az IKEA-s műanyagdobozt. De várjál még. Próbálta volna valahogy felkészíteni Zolit, mi következik, de az olyan hirtelen ugrott fel, és nyúlt át az asztalon, ragadta magához a dobozt, és pattintotta le annak sárga fedelét, hogy Gergelynek nem maradt rá ideje.
Cserpes Tejivó? Zoli kiemelte a dobozból a zacskót.
Ne! Az most nem érdekes, nem a zacskó fontos, hanem ami benne van, de várjál még, mondom, és nem kell kivenni, elég, ha megnézed. Ez egy…, kezdte volna, ám addigra Zoli már szét is hajtogatta az összegyűrt tasakot, és belenézett. Jézusom, ez egy fül!, kiáltotta, és visszadobta az asztalra a zacskót meg a dobozt is. Jézusom, Geri, ez egy fül! Hogy került hozzád?
Ha végighallgatnál! Szombaton jött egy teleliftkocsiban. Három óra előtt.
De hogyhogy nálad van?
Úgy, hogy nem tudtam, mit csináljak vele. Bepánikoltam, és csak zsebre vágtam. Meg mentem csoportot vezetni. Iskolások jöttek, valami nyári tábor, be voltak jelentkezve háromra. Nem is emlékszem belőle semmire, rutinból toltam le az egészet.
Elhallgatott, mert azt vette észre, hogy Zoli már nem a zacskó tartalmát, hanem őt méregeti bizalmatlanul. Miért, te mit tettél volna?, kérdezte Gergely.
Jézusom, ismételte Zoli suttogva, majd undorral a képén, elborzadva újra erőt vett magán, megfogta és összehajtotta a zacskót, begyömöszölte a dobozba, de a fedelét már rá se pattintotta, úgy tolta vissza a Gergely elé. A biztonságiaknak kell szólni.
Megpróbáltam.
És?
Nem ment.
Hogyhogy nem ment? Mi nem ment ezen?
Gergely szünetet tartott. Nem, képtelen elmagyarázni a dolgot még Zolinak is. De hát az őrök, hebegte, Kornélt is majdnem megverték.
És?
Na és várjál. Gergely a másik zsebéből előhalászta és Zoli felé nyújtotta dr. Mór Lajos félbehajtott kérőlapját: ez meg a fül mellett volt. Szombaton adták le, és így jött vissza a raktárból.
Zoli most a lapot vizsgálgatta bizalmatlanul: nincs rajta cím, csak jelzet, mondta, ez így nem is szabályos.
Mi valamiért mégis elfogadtuk, én nem emlékszem rá, talán Lujza volt.
Akkor a helyrajzi naplókban kell megnézni, micsoda.
És szerinted mi volt az első dolgom? De tudod, mit találtam? Hogy nincs könyvünk ilyen jelzettel.
Lehetetlen, a numerikus sor nem szakad meg sehol. Ahogy visszaadta neki a lapot, Gergely látta, hogy Zoli arcába lassan visszatért az élet.
Ja, mellesleg, aki leadta, januárban meghalt. Gergely a fekete tintás dátumpecsétet mutatta a kérőlapon, de Zoli az egészről tudomást sem vett. Lehetetlen, ismételgette, az ugrószámos numerikus sor nem szakad meg. Hogy egészen pontos legyek, csak a mérethatároknál szakad meg, szóval ez így hülyeség.
Gergely tudta, mire gondol Zoli: a jelzetek hatjegyű számaiból az első a könyvek méretére utalt, és annak idején, amikor a numerikus jelzeteket használták, csak a mérettartományok végén nem töltötték ki a teljes sort. De most ez érdekelte őt a legkevésbé.
Nem hiszel nekem. Lüktetett a halántéka, és a tarkója is fájt. Ellenőriztem a naplókban, nincs ilyen jelzet.
A naplók régiek, időnként hullanak ki lapok belőlük.
Azt észrevettem volna!
Csekkold még egyszer. Szerintem csak benézted.
Nem hiszel nekem?
Zoli megvonta a vállát, és újra a monitorját figyelte, mintha csak be akarná fejezni a hírt vagy cikket, amit Gergely érkezése előtt olvasott. Cseresznyét?
Hosszan hallgattak.
Amúgy a fülről tényleg szólni kell a biztonságiaknak.
És mégis mit mondanék? Hogy kivettem a fület a könyvszállító kosárból, zsebre vágtam, majd vidáman végigkalauzoltam a könyvtáron huszonöt iskolást?
Zoli megvonta a vállát. Hát ezt semmiképpen.
Ezeknek fogalmuk sincs a könyvtárról. Az is lehet, ők csinálták.
Ugyan már, Geri.
Én semmi jót nem nézek ki belőlük.
Csakhogy mi könyvtárosok vagyunk, és nekünk nem az a dolgunk, hogy kinézzünk belőlük valamit, hanem az, hogy szóljunk nekik.
Kint, az ablak alatt, a Lovarda épülő falai mellett légkalapácsok kezdtek csattogni. Zoli felállt, és néhány láda között oldalazva az ablakhoz ment, hogy behajtsa azt. Utána szembefordult Gergellyel. Hogy tehetted? Hogy csinálhattál ekkora hülyeséget?
Gergely idegesen beletúrt a hajába. Fogalmam sincs. Nem voltam észnél.
A csoportot haza kellett volna küldeni azonnal.
Tudom, de először azt hittem, csak vicc. Jött valami, ami fülnek néz ki. Na meg semmiképp nem akartam pánikot kelteni. A csoportvezetést rutinból lezavarom, az nem nagy ügy, utána meg majd diszkréten intézkedem. Rossz döntés volt. Ja, és Lujzát sem akartam beavatni, mert sikoltozott volna, vagy szívinfarktust kap, és azzal is csak tetézi a bajt.
Zoli olyan némán és szenvtelenül állt az ablaknál, hogy Gergely úgy érezte, nem várhat tovább.
Még mindig nincs vége. Hol is van, hová tettem? A nadrágját tapogatta, és végül egy harmadik zsebéből előszedte, amit keresett. Tessék, ő pedig itt Fábián Laura. A rendőrség, a hozzátartozói nagy erőkkel keresik, kering erről egy felhívás a neten, tegnap akadtam rá tök véletlenül. És tudod, mi az érdekes? Hogy be van hozzánk iratkozva, és az olvasójegyét az eltűnése napján veszítette el, itt a könyvtárban. Szerda délután nekem hozták oda a könyvkiadóba, ezért emlékeztem az arcára, amikor megláttam a hírt az eltűnéséről. Az előbb fent ezt is ellenőriztem a szolgálati gépen: Fábián Laura az adatlapja szerint a forgóvillákon azóta se ment ki.
Gergely letette az olvasójegyet Zoli monitorja elé, de ő csak állt a behajtott ablaknál tovább, Gergelynek most épp háttal. A beiratkozáson kell leadni, mondta, aztán motyogott még valamit, Gergely először nem is értette.
Hangosabban, légyszi.
Csak az, hogy a rendőrséget már nem is merem mondani.
Zoli szobájában megállt és fojtogatóan meleg lett a por- meg papírszagú levegő.
Azt ne is, mondta végül Gergely, és elcsuklott a hangja.
