Bár a krimi hazai konjunktúrája az elmúlt évtizedben komoly lendületet adott a zsáner honi hagyományára fókuszáló kutatásoknak, arra nem adott elég ösztönzést, hogy Kádár-korszak műfaji jelenségeivel kapcsolatos vizsgálódások kimozduljanak abból a leegyszerűsítésekkel tarkított recepciós paradigmából, amelynek alapjait egyrészt a Kondor Vilmos Budapest regényeinek kezdeményező szerepét hangoztató kritikai, másrészt a magyar krimi létezhetőségével, tradíciójának és előzményeinek feltérképezésével foglalkozó irodalomtörténeti próbálkozások rakták le.
A revízió elodázásának köszönhetően a Kádár-kori bűnügyi irodalomról a mai napig egy pártállami kultúrpolitika irányítása alatt álló, a rendszer ideológiai elvárásainak megfelelni kívánó, a krimi nemzetközi mintáival párbeszédképtelen műfajként szokás beszélni.
E kötet írásaiban a szerző ezzel a közvélekedéssel igyekszik vitába szállni.
A könyvben megelevenednek a pártállam bűnüldözési szerveinek képviselői, a szocialista világrendet védelmező kémelhárítók, a nyugati kémek és kémszervezetek, a rendszerből kiábrándult rendőrtisztek és a saját igazukért harcoló Kádár-kori kisemberek. Hasznos információkat kaphat még az olvasó a korabeli detektívregény-írás gyötrelmeiről, a kommunista rezsim ellenségképeiről és a klasszikus és a hard-boiled krimisémák hasznosításának szocialista módszeréről. A kötetet a Kádár-kor bűnügyi irodalmának csaknem teljes korpuszát tartalmazó bibliográfia zárja.
Török Lajos 1970-ben született Nagykanizsán. Tanulmányait szülővárosában végezte. Gyermekkori élményeit mélyen átjárta a Kádár-kor utolsó két évtizedének fojtó levegője. Első tizennyolc esztendeje azonban könnyebben telt, mint szüleié és nagyszüleié, akiknek pályáját a rezsim derékba törte. Volt segédmunkás, munkanélküli, postás, s csak a rendszerváltás akadályozta meg abban, hogy serfőző szakmunkásként csináljon karriert. Jelenleg irodalomtörténész és a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója.
Török Lajos: Detektívtörténet és szocializmus (részlet)
A Kádár-kori bűnügyi irodalom kibontakozását legalább két okra vezethetjük vissza. Egyrészről az 1956 után újjászerveződő kommunista államhatalom legitimációs gyakorlatához kötődő (kultúr)politikai törekvésekre, másrészről pedig a honi szórakoztató irodalom iránt megnövekedő olvasói érdeklődésre. A kettő viszonya – ugyanúgy, mint minden önkényuralmi rendszer felülről vezérelt kulturális praxisában – hierarchikus: az előbbi szükségletei jelentős (vagy teljes) mértékben meghatározták az utóbbi lehetőségeit. Éppen ezért nem meglepő, hogy a kor bűnügyi irodalmát a Kádár-rezsim politikai önértelmezése, egy militarizált Kelet-Nyugat ellentétre épülő hidegháborús retorika és a szocialista ideológia által uralt közösségi eszmények alakították. Emiatt cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy e korpusznak a maga korában nem igazán termelődött számottevő recepciója.
A kor honi irodalomértelmezési gyakorlata néhány elszigetelt, terjedelmében és színvonalában nem különösebben mérvadó próbálkozásnál többet nem tud felmutatni.
Az, hogy a rendszer igyekezett saját ideológiai szócsöveként kezelni a krimit, nem pusztán a korpusz esztétikai alultápláltságához vezetett, de a róla szóló kritikai diskurzus kibontakozását is ellehetetlenítette. Az a néhány reflexió, amely a kérdéses műfaj és/vagy a hozzá rendelhető szövegcsoport kapcsán napvilágot látott, kommunista szellemiség és poétikai megformáltság feloldhatatlan feszültségén keseregve jutott arra a következtetésre, hogy a művek a szocialista világ- és értékrend közvetítésére alkalmasak ugyan, irodalmi nívót viszont nem képviselnek. Mondanom sem kell, hogy az irodalmi értékteremtés szükséglete nem szerepelt a zsáner geneziséhez köthető korabeli politikai elit víziói között, és azon írók törekvéseitől is távol állt, akik a honi krimi Kádár-kori felélesztésében jeleskedtek.
A korabeli bűnügyi irodalom egyébként a zsáner hagyományához egyáltalán nem kötődő bűnügyi riport műfajából nőtt ki. Ez 1957-től, a Kádár-rezsim konszolidálásának kommunikációs eszközeként az elsők között igyekezett meggyőzni az olvasóközönséget az előző esztendő eseményei miatt erősen megtépázott kommunista államhatalom politikai, erkölcsi, jogi és társadalmi legitimitásáról. Eme agitációs praxis egyik – ha nem a – legfontosabb eleme a politikai ellenségképekre épülő hatalmi beszéd, melynek kitüntetett szereplője az 1956-os „ellenforradalmár”, s legfőbb célja ennek a típusnak a démonizálása. Az ellenségképekből táplálkozó bűnügyi történetek az 1950-es évek vége és a 60-as és 70-es évek fordulója közötti bő egy évtizedben olyan szerzők tollából születtek, akik a Rákosi-érában, esetleg a kádári hatalomátvétel utáni esztendőkben vagy a rendvédelmi,
illetve az államvédelmi szervek állományába tartoztak; vagy a rendszer szócsöveként működő médiumok munkatársai voltak.
Az előbbire a volt ÁVO-s tisztet, Berkesi Andrást, továbbá a rendőrtisztből kémregény-specialistává avanzsált Mattyasovszky Jenőt, az utóbbira a pályáját az 1950-es évek végén bűnügyi riporterként kezdő és e hivatásában példátlan karriert befutó Szabó Lászlót említhetnénk hevenyészett példaként.
Az a tény, hogy a Kádár-kori bűnügyi irodalom a kommunista ideológia képviseletében került be a szocialista kultúra vérkeringésébe, nemcsak a rezsim első évtizedében volt meghatározó, de az egész korszakban befolyásolta a műfaj arculatát. A hatalom iránti politikai-ideológiai elkötelezettség kommunikálása – igaz, változó formában és valamelyest gyengülő intenzitással – szinte a rendszerváltás idejéig uralta a műfajt. A Kádár-kori bűnügyi irodalom kezdetben minden olyan hagyományt igyekezett eliminálni, amely a zsáner tizenkilencedik-huszadik századi nyugat-európai és/vagy tengerentúli vagy éppen honi előzményeihez köthette volna. A két világháború közötti hazai „pengős” vagy „filléres” krimik világában még mindennaposnak számító, egy rejtély (többnyire gyilkosság) megoldásának folyamatára épülő cselekményt vagy az igazság bajnokaként fellépő magánnyomozó figurája köré szerveződő sztorit a Kádár-rezsim belügyi szerveinek képviseletében fellépő katonatisztek, nyomozók, kémelhárítók, és e szervek által kíméletlenül üldözött kémek, diverzánsok és kollaboránsaik díszes kavalkádja váltotta fel.
A nyugati kémszervezetek lankadatlan – ám hiábavaló – hírszerző tevékenységével szembeni és a szocialista világrend védelmében folytatott, olykor egyenesen „hazafias”-nak nevezett, mindig sikerrel járó harcról mesélő művek kezdetben nem a népszerű irodalom iránt fogékony olvasóközönség, hanem a Belügyminisztérium rend- és államvédelmi állományába tartozók számára készültek. A sztálini, majd a hruscsovi kémelhárítás tevékenységét regényesítő szovjet szerzők munkáinak fordításait tartalmazó kötetek mellett „eredeti”, ám az előbbiekhez világnézetileg, tematikailag, sőt olykor szövegszerűen is feltűnően hasonlító alkotásokat is magában foglaló, hosszabb-rövidebb életű könyvsorozatok indultak és folytatódtak az 1956 novemberében újjászervezett Belügyminisztérium (BM) központi szerveinek kiadásában. A Rákosi-érában a BM Országos Rendőrkapitányság Politikai Főosztálya által útjára bocsátott Rendőrség kiskönyvtárában egészen 1958-ig jelentek meg kötetek, a BM Határőrség Politikai Csoportfőnöksége 1957-ben indította útjára a Határőrök kiskönyvtárát, a BM Tanulmányi és Módszertani Osztálya pedig 1960-ban a Belügyminisztérium kiskönyvtárát. Ezek közül a szériák közül az elsőként és az utoljára említett csak néhány esztendeig élt,
a középső viszont egészen a rendszerváltásig (utolsó kötetei 1990-ben láttak napvilágot).
A sorozatok, amelyek a kémkedéssel összefüggő bűncselekmények mellett a rend- és az államvédelem világába kalauzoló, az 1950-es évek első felének esztétikai ízlésére jellemző sematizmussal átitatott, a vasfüggönyön inneni világot derűvel és optimizmussal, az azon túlit pedig iróniával és szarkazmussal ábrázoló életképeket is tartalmaztak, döntően propagandacélokat szolgáltak. A többnyire kémek vagy kémcsoportok lefülelésének történetét elbeszélő regények emiatt a belügyi szervek oktató-nevelő tevékenységének korabeli dokumentumai közé is sorolhatók. Céljuk az volt, hogy a kurrens kriminalisztikai tankönyveknél valamivel könnyedebb formában, ám azok elméleti-módszertani ismeretanyagához szorosan kötődve megismertessék olvasójukkal a rend-, a határvédelem és a kémelhárítás munkáját, a nyugati kémszervezetek működését, a kémek jellemrajzát és kiképzésük folyamatát. Emellett pedig a korábban említett, nagyrészt 1956 kádári olvasatával létrehívott ellenségképekre épülő bűnesetekkel kívánták a hatalom jogi és morális értelmezésében a bűn és bűnösség fogalmait példázatos sztorikkal megvilágítani. A Belügyminisztérium kiskönyvtára első kötetének, Földes Mihály Felszáll a köd című regényének hátsó borítóján található sorozatajánlóban olvashatjuk a következőket a széria elindításának céljairól:
A Belügyminisztérium beosztottai és családtagjai részére érdekes, tanulságos, izgalmas könyveket adunk azzal a céllal, hogy a Belügyminisztérium különböző területén dolgozó elvtársak a regényekből megismerjék és a jövőben fokozottabban megbecsüljék egymás munkáját, támogassák egymást nehéz, áldozatos munkájukban. Célunk az is, hogy a Belügyminisztérium dolgozói és családtagjai növeljék politikai és szakmai képzettségüket, gyarapítsák általános műveltségüket.
A kémelhárítás, a honvédség és a rendőrség tevékenységének bemutatásakor gyakran alkalmazott eljárás volt a probléma megoldására fókuszáló stratégiák protokollszabályoknak megfelelő cselekményesítése. Rendszeresen visszatérő eljárás a regényekben, hogy a belügyi tisztikar különböző rendfokozatú tagjai párbeszéd közben felmondják az adott esetre alkalmazható kriminalisztikai leckéket, mégpedig úgy, hogy a magasabb rendfokozatú felettes tiszt kérdez vagy javasol, vagy tanácsokat ad, az alacsonyabb pedig válaszol, illetve el- vagy megfogadja elöljárója útmutatásait. Efféle megoldást tartalmaz az 1956 előtt az ÁVH kötelékébe, de a Kádár-rezsim első másfél évtizedében is még a BM tisztikarába tartozó Vértesi Tivadar 1961-ben megjelent A fecske című regényének ötödik fejezete, amelyben Timkó Béla őrnagy, a bűnügyi alosztály vezetője beszámoltatás céljából magához kéreti Újvári századost, aki nyomozócsoportjával éppen egy különös haláleset körülményeit vizsgálja, s a nyombiztosítás, a tanúkihallgatás módszertani tisztázása közben összegzik a nyomozás eddigi eredményeit.
A katonai, rendőrségi szabályzatokban rögzített elvárások is egyszerre válnak reflexió tárgyává és a cselekményt formáló, a hősöket motiváló elemekké.
Vértesi hivatkozott művében a sorkatonai szolgálatát teljesítő Füzesi Gábortól a nevelt lányával őt behálózó, majd érzelmileg zsaroló, az egyik nyugati kémszervezet honi kollaboránsaként tevékenykedő Németh Lajos haditechnikai titkokat akar szerezni. A lány iránti vonzódása és a „hazafiúi” lelkiismerete közt őrlődő ifjú azért dönt végül amellett, hogy beszámol feletteseinek a kémről, mert a honvédelmi oktatáson egy fiatal tisztnek a haza védelmét szolgáló helyes katonai viselkedésre vonatkozó magyarázata közben Füzesi ráismer az általa korábban elkövetett vétségekre: szóba állt egy idegennel (Némethtel), és meggondolatlanul fecsegett neki a laktanya haditechnikai fejlesztéseiről, noha „hazánk védelme – figyelmeztet az előadó – megköveteli minden lelkiismeretes katonától, hogy őrizze a katonai titkokat. A meggondolatlan fecsegéssel ártunk népünknek és magunknak, s ellenségeinket segítjük”, majd hozzáteszi, hogy „egy katona nem köthet első látásra ismeretséget. Óvakodni kell a feltűnően barátkozni akaró idegenektől...”
A fenti sorozatok írói kínosan figyeltek arra, hogy egy olyan rend- és államvédelmi intézményrendszer képét rögzítsék műveikben, amelyben a legprofibb, hibázni és/vagy veszíteni nem tudó szakemberek és káderek találhatók. Emiatt regénybéli státuszuk tisztán funkcionális: kizárólag a rend- és államvédelem nagy gépezetében betöltött szerepükben látjuk őket. Ez egyformán érvényes minden egyes figurára, legyen az egy járőrszolgálatot teljesítő rendőrtizedes vagy egy nyomozó vagy egy kémelhárító tiszt.
Mint ahogy az is minden felsorolt típusra igaz, hogy a potenciális bűnelkövetők kilétét illetően megérzéseik, sejtéseik mindig beigazolódnak:
már jóval azelőtt tudomást szereznek a kémtevékenységgel gyanúsítható személyekről és csoportokról, amikor azok még csupán tervezik a bűncselekmény elkövetését. Általában már a regények kezdetén kész szereposztást kapunk. Pontosan tudjuk, hogy ki a kém, a diverzáns, vagy ki a kollaboráns, csak idő kérdése, mikor jut el a cselekmény a leleplezésükhöz. Két példát hoznék erre a jelenségre. Az első Svecz István 1960-ban megjelent regényének, A rózsadombi villának az első fejezete, amelyben Kovács Sándor rendőrtizedes fényjeleket vesz észre az egyik ház emeleti ablakán, s több alkalommal kilesve a tett elkövetőjét, megfejti a jeleket, s jelenti az esetet feletteseinek. Innentől fogva már csak az a dolga a rendőrségnek és a kémelhárításnak, hogy az elkövető nyomait követve felszámolja a kémcsoportot. A második a korábban már említett Szabó László önálló „szépírói” munkásságának első darabja, az 1962-ben megjelent Az elmaradt találkozás című regény. A mű egy kihallgatási jelenettel indul, amelyben a vizsgálótiszt, Molnár Tibor főhadnagy Krizsán Péter őrizetest arról faggatja, hogyan került kapcsolatba az amerikai hírszerzéssel. A gyanúsítottat a nyomozónak sikerül megtörnie, s vallomása alapján már azelőtt lelepleződik a nyugati kémszervezet, hogy bármelyik tagja magyar földre lépett volna.
