Az Athenaeum kiadó egy olyan novellagyűjteményt adott ki, amelyben gyógyító történeteket találunk. Mert a történeteknek különleges erejük van: fényt hozhatnak a sötétbe, kapaszkodót adhatnak a nehéz időkben, gyógyírt nyújthatnak a fájó sebekre. A kötetben harminc novella szerepel, szerzői kortárs írók és a Gyógyító történetek novellapályázat nyertesei. Az írások a gyógyulás, a remény és az emberi kitartás lehetőségeit fedik fel olyan élethelyzetekben, amelyek az olvasó számára is ismerősek lehetnek.
A kötet szerzői: Abrudán Katalin, Balássy Fanni, Bánki Éva, Benedek Szabolcs, Csabai László, Csák Helga, Cseke Éva, Egressy Zoltán, Fábián Janka, Fiala Borcsa, Gordos Zsuzsanna, Kaiser Vivien, Kartali Zsuzsanna, Kertész Edina, Király Anikó, Kiss Ildikó Judit, Kiss Judit Ágnes, Kiss László, Kiss Ottó, Lackfi János, Mészöly Ágnes, Molnár Anikó, Molnár Krisztina Rita, Mörk Leonóra, Papp Noémi, Pacskovszky Zsolt, Rezeda Réka, Ruff Orsolya, Udvarházi Irén, Vályi-Nagy Erika.
Másik élet - Gyógyító történetek (részlet)
Molnár Krisztina Rita: És a békáktól megszabadulok?
A békákra már majdnem ráment egy egész barátsága. Volt az a nyár, a gyerekek még kicsik voltak, a fia nyolc- vagy kilencéves lehetett, amikor Ilonka egy reggel kilépett a teraszajtón, hogy vizet adjon a leandernek és a pistikéknek, de ehelyett sikítani kezdett. Nem, nem csak sikkantott egyet, nem, egyszerűen fejvesztve sikoltozott, halálos rémületben a látványtól, ami elé tárult, megtelt iszonyattal, már a torkáig ért, de a hang, amely a százszámra ugráló, épphogy kikelt kisbékák láttán tört elő belőle, nem tudott elnémulni.
Ősi és vészterhes időket idéző, szokatlan hang volt, messzire hallatszott, és a kertváros korán kelő lakói megdermedtek a mozdulatban, bármelyikben, amelyikben éppen voltak.
A zavarba ejtő sikítástól félbehagyták a kávékiöntőből a kávé kiöntését, a fogmosást, volt, aki a kerti csapot zárta el, hogy a slag surrogása ne zavarja a hang irányának pontos megállapítását, másvalaki a ribizlibokor mellett állt megkövülten, egyik kezében a szita, amibe a ribizlit szedegette, másikban a fényes, rubinvörös fürt, amit leszakítani készült, dereka a bokorhoz odahajlás pózában maradt a döbbenettől mindaddig, míg a sikítás el nem ült, és a táj meg nem telt újra a nyári reggelek szokásos hangjaival. Egyvalaki nem vált sóbálvánnyá. Ilonka fia. Ahogy meghallotta az anyja hangját, a kétségbeesett sikítást, kipattant az ágyából, lerohant a lépcsőn, a konyhán át pedig, akár egy kommandós, egy pillanat alatt az anyja mellé perdült. Megfogta Ilonka kezét.
– Mi a baj, anya? – kérdezte.
Ilonka azonnal abbahagyta a sikítást, megremegett, és a betonjárdára mutatott.
Vilmos a békákra meredt. Aztán az anyjára nézett. Még nem látta ilyennek az arcát, egy kitágult pupillájú, halálra vált anya állt előtte, aki egyértelműen tőle várt segítséget.
– Békák – mondta az anyjának, hogy oldja a hirtelen csöndet.
– Nézd, milyen kicsik!
– Taposd el őket! Könyörgöm, taposd el őket! – suttogta Ilonka.
– De hát… ezek…
– Taposd el, taposd el! – ismételgette az anyja, és megszorította a fia kezét. – Vedd föl a gumicsizmámat, ott van a garázsban, az ajtó mellett! Gyorsan, gyorsan! Menj már! Nem tudok innen elmozdulni.
Ilonka egyszerre könyörgött és parancsolt, és Vilmos nem tudott nem engedelmeskedni neki. Rohant a garázsba, felhúzta a lábánál jóval nagyobb, zöld csizmát, a pizsamanadrágja végét begyömöszölte a térdéig érő csizmaszárba, és futott vissza az anyjához.
– Ugorj rájuk – suttogta Ilonka –, ugorj, gyorsan, gyorsan!
Vilmos megborzongott, de összeszorította a fogát, és engedelmeskedett.
Ilonka becsukta a szemét, és mindaddig csukva tartotta, míg el nem ült a gumicsizma talpának klaffogó hangja. Percekig tartott, aztán egyszer csak meghallotta a fiát.
– Kész. Kész van, anya, jöhetsz.
Ilonka fogta a söprűt és a lapátot, hogy letakarítsa a járdát. Némán söpört, a békatetemeket a vödörbe gyűjtötte, aztán lehúzta a vécében. A gumicsizma kávészínű talpát a kerti csapnál mosta le.
Reggelizés közben aztán megpróbálta elmagyarázni a fiának, hogy egyszer gyerekkorában mennyire megkínozta, amikor a falubeli fiúk tréfából békát dobtak a blúzába.
– Borzalmas volt, borzalmas! És nem segített senki. El sem tudod képzelni.
A jelenet napokon át ismétlődött, mindaddig, ameddig a békainvázió tartott. A sikítás már nem, azt felváltotta a sürgető parancs, Vilmos, a békák, légy szíves. Míg Vilmos nem teljesítette a kérést, Ilonka nem lépett ki a kertbe. Főzte a kakaót, átlangyosította a nutellás croissant-okat a sütőben.
Napokkal később, késő délután, amikor a nap már nem perzselt, Edit ment el a ház előtt. Jóban voltak, át-átjártak egymáshoz, néha vigyáztak egymás gyerekeire, ha hirtelen el kellett szaladni a postára, volt, hogy együtt ünnepelték a gyerekek szülinapját.
Laza, de bensőséges szomszédbarátság volt ez, amit nem a közös érdeklődés vagy a hasonló szenvedély, hanem a párhuzamos élethelyzet és a közelség hozott létre.
Edit a gyerekekkel sétált, az erdőbe indultak. Vilmos éppen akkor ugrott anyja gumicsizmájában egy nagyobb földibékára, amikor Edit a fiaival a kapu elé ért. Döbbenten nézték a történéseket.
Ilonka a járda szélén állt, zavarba jött a helyzettől.
– Vilmos csak segít nekem – magyarázta, mert Edit fiai, miután felocsúdtak, azonnal az anyjuknak szegezték a kérdést: de hát a béka védett állat, nem, anya?
Edit bólintott, védett, igen, Magyarországon minden béka, felelte, mintha leckét mondana fel, és feszengve bámult Ilonkára. Hosszan meredtek egymásra, feloldhatatlan ellentétek hullámai áradtak a kerítés két oldaláról, nyilvánvaló volt, hogy a gyerekek előtt ezt nem lehet épelméjű keretek között tisztázni. Gyorsan továbbterelte a fiúkat, és csak a kezével intett Ilonka felé, amit lehetett éppen búcsúnak is értelmezni.
Eltelt néhány nap, amikor nyílt alkalom, hogy Edit úgy hívja fel egy este Ilonkát telefonon, hogy a gyerekei ne legyenek a közelében.
– Tudom, Edit, hogy szörnyű, és megmagyarázhatatlan, de hidd el, hogy semmi, de semmi mástól nem iszonyodom annyira, mint a békáktól. Kérlek, próbáld megérteni. Egyszerűen kővé válok, ha csak egyet is megpillantok – magyarázta Ilonka, miután a gyerekkori rémtörténetet elmesélte.
– Értem, abszolút megértem. Borzalmas lehetett. De ez… Ez Vilmosnak sem jó. Hogy neki kell… Valahogy kéne ezzel kezdened valamit. Biztos van valamilyen szakember, aki ért ehhez, nem is tudom, hol lehet ennek utánajárni.
Sokáig nem történt semmi, ősz lett, a kecskebékák a közeli kis tó iszapjába, a varangyok és a levelibékák a vakondjáratokba vagy az egyre divatosabbá váló komposztálók melegébe húzódtak vissza, hogy ott aludják át kővé dermedve a telet. A kertváros is bezárkózott, az emberek csak munkába és iskolába menet futottak össze, köszönés, rövid hogy vagy, hogy vagytok, kösz, jól után bebújtak házaikba, mint a csigák. Csak a bejárati ajtók előtt és a kerítések oszlopainak tetején világítottak a halloweeni tökök.
Editnek néha beúszott a rémisztő nyári jelenet a képzeletébe, aztán vagy a gyerekei vagy a teendői elszólították, és újra megfeledkezett az egészről.
Ilonka sem ért rá nagyon a napi feladatain kívül másra, különösen nem saját magára, de éjszakánként, ha nem tudott elaludni, ami egyre gyakrabban fordult elő akkor is, ha nem menstruált, de még telihold sem volt, csak nézett maga elé a sötétben, és ide-oda szaladgáltak a gondolatai, amiket meg sem próbált összeszedni, pedig alapvetően fegyelmezett és rendszerető volt.
A férje már egy éve mással élt, de a válás még nem zajlott le, Nándi viszont a vasárnapi ebédekre hazajárt, hogy a gyerekek ne szenvedjenek hiányt.
Legalább vasárnap legyen ünnep. Legyen úgy, mintha minden rendben lenne. Ilonka egyre tökéletesebb húslevesekkel, marhaszeggyel várta, és nagy önuralommal nézegette meg az új kedves fotóit, amiket Nándi egy gyerek örömével mutogatott neki. Éjszakánként a piros csipkemelltartós nő képe váltakozott a férje fürdőkádban ázó, meztelen testével, saját, marhahúst klopfoló kezével, az anyja kitartóan sütő-főző arcával, és igen, egyszer csak beúsztak a békák is a vetítésbe. Az undor, amit érzett, olyan heves volt, hogy fel kellett kelnie. Ült az ágy szélén, próbált mélyeket lélegezni, még az ablakot is kinyitotta, pedig december volt, napok óta hószag. Bárcsak esne a hó, gondolta. Heves vágyakozás tört rá a fehérbe boruló táj látványa után, de annyi éve nem esett éppen karácsony előtt, hogy egészen elkeseredett. A beteljesületlenség elöntötte, és fokozta émelygését. Öklendezett. Szeretett volna megkönnyebbülni,
kiadni magából mindent, az apját, az anyját, a férjét, a piros melltartós nőt, a régi, mára apává lett kölyköket, akik a békákat bedugták a cseresznyemintás kartonruhája alá,
egész igyekezetét, hogy kerek életet rendezzen be a gyerekeinek, a kertet, a kiskutyákat, a céges munkáját, a nyaralásokon készült fotókat. Kiment a fürdőszobába, igyekezett halkan lépni, hogy a gyerekek fel ne ébredjenek. A vizet is csak csurgatta, a tenyeréből ivott jó sokat, aztán megmosta az arcát, és lábujjhegyen visszaosont a hálószobába.
Délelőtt elindította a folyamatot. A nevet jó ideje dédelgette. Annyira régen, hogy most nem értette, akkoriban miért éppen ezt választotta. Akkoriban, amikor még nem is tudta, hogy valaki egészen más szeretne lenni. Hogy miért képzelte el annyiszor évek óta, hogy bemutatkozik, és kezét barátságosan előrenyújtva a kézfogáshoz, határozott hangon azt mondja, Csenge. Csenge vagyok. Vidám, magas hangrendű és kétszótagos, gling-glang, mint egy karácsonyi harang. Semmi komoly, semmi időtlenség, semmi mitológiai, semmi népmesei hangulat. Csak egyszerű jelen idő és öröm, gling-glang, itt vagyok.
Másfél hónap múlva kapta meg az új okmányait. Egyedül ünnepelt a városban. A kocsit a város szélén hagyta, és bebuszozott a Széll Kálmán térre. Egy nagy adag fahéjas, fűszeres kávét vett papírpohárban, és kisétált vele a Duna-partra. Ült a kőkorláton, és nézegette az igazolványát. Csenge, suttogta a folyónak, és nézte, ahogy a szájából a szó után iramodó pára lassan szétfoszlik a levegőben. Nem vagyok többé Ilonka, nem! Egy családban elég egy, és az az anyám. Elindult a buszhoz. Enyhe bódulatban volt, egy új, egészen másfajta élet fátyolos körvonalai bontakoztak benne, egy olyan valakié, akit nem csak Csengének hívnak, de aki húslevest sem főz a szeretőjétől érkező férjének, mert vasárnap otthon sincs, a gyerekeivel kirándul a hegyekben, vagy moziban ül, és pattogatott kukoricát eszik velük. Töprengett és tervezgetett a buszvégállomásig. Már a slusszkulcsot keresgélte a táskájában, amikor összerándult a gyomra. És a békák?
Ha Csenge vagyok, akkor a békáktól is megszabadulok?
Ruff Orsolya: A polip
A csukott zsalugáter csíkokra töri a késő délutáni napsugarakat, a talpam a hűvös járólapra simul. Mélyeket lélegzek, miközben fél kézzel kioldom a még nyirkos bikinifelsőt. Hosszan nézem magam a tükörben, azután megnyitom a vizet, és alaposan arcot mosok. A hajam a mosdóba lóg, nézem, ahogy a vörösesszőke kígyók a fehér porcelánhoz tapadnak, és a lefolyó szomjasan nyeli a vizet, de fél perc után megunom, és türelmetlen mozdulattal elfordítom a csapot. Belemarkolok a hajamba, és hátradobom a tincseket.
Odakint még mindig vacsorához készülődnek. Apa ragaszkodott hozzá, hogy a teraszon együnk, ahonnan látni a tengert és a Vezúvot, közben Sárinak már megint be nem áll a szája, de apa valószínűleg most nem bánja, kétségbeesetten vidám nevetésétől zeng az egész ház.
Tükörbe nézek. A mellkasomon két sápadt háromszög, a semmi kis szövet mintha örökre nyomot hagyott volna a testemen. Apa felajánlotta reggel, hogy menjünk be a városba, és válasszak magamnak egy újat, ne hozzak rá szégyent, hogy egy ilyen ezeréves vacakban strandolok,
még azt mondják, na, itt vannak a csóró magyarok, de hallani sem akartam róla, tudhatná, hogy anyától kaptam, de neki hiába is magyaráztam volna,
ezért inkább a fülembe dugtam az AirPodsot, és indulásig nem is szóltam hozzá egy szót sem.
Most felemelem a padlóról a csíkos háromszögeket, és ismét megnyitom a csapot, hogy kimossam belőlük a tengert. Végigvezetem az ujjam ott, ahol a homokszemek a mosdó falára tapadtak, azután kinyomkodom a vékony textilt, és a fürdőkád szélére terítem.
Valaki hármat koppint az ajtón.
Összerezzenek.
– Rád várunk! Jössz már?
Nagyot nyelek.
– Mindjárt – nyögöm ki végül. – Még rendbe hozom magam.
Sári türelmetlenül lenyomja a kilincset, de az ajtó nem enged. Szinte látom magam előtt, ahogy vállat von a sötét folyosón, majd sarkon fordul, és kivágtat a teraszra. Csak másfél évvel fiatalabb nálam, de néha úgy viselkedik, mint egy óvodás.
Leülök a kád szélére, és hagyom, hogy a víz végigfolyjon a nyakamon és a karomon, azután a padlóra csöpögjön. Odakint hirtelen minden elnémul. Nem zörögnek a tányérok, nem nevet senki.
Most jó, pulzál a fejemben, és a lábujjammal kis köröket rajzolok a járólapon összegyűlt tócsából. Az egyik körmömön lepattogzott a lakk. Desert Rose, még a múlt havi zsebpénzemből vettem, mélyvörös, szinte már fekete. Kár, hogy nem valami tartós. Ez sem.
Odakint poharak koccannak, behallatszik a zsalugáteren. Az utcán elhajt egy motor, erről eszembe jut a fiú. Tulajdonképpen nem is tetszik, akkor sem tetszett, amikor először megláttam, arról pedig igazán nem én tehetek, hogy apa egész nap engem küldözgetett a pulthoz.
– Legalább gyakorlod egy kicsit a nyelvet! – mondogatta a napernyő alatt, és sokatmondóan mosolygott.
Utálom ezt a cinkosnak szánt mosolyt, hánynom kell tőle.
Mintha felmentést adna az alól, amit velünk művel.
A körmömmel kaparni kezdem a hüvelykujjam melletti bőrt, és titkos elégedettséggel nézem, ahogy kibuggyan az első tökéletes vérgömb.
A fiúnak is a keze tűnt fel először. Hosszú, finom ujjai voltak, a körmét rövidre vágta. Pontos mozdulatokkal dolgozott, nyitott, töltött, számolta le a visszajárót, közben alig nézett az előtte állókra. Csak a gyerekekre mosolygott, amikor átadta nekik a jégkrémet vagy a dobozos kólát.
Én nem is akartam ránézni. Egyik lábamról a másikra álltam, közben végigolvastam a büfé hátuljába ragasztott árlapot, azután megszámoltam a sörcsapokat. Azon gondolkodtam, vajon hány percet, órát, napot töltünk várakozással egész életünkben, azután megakadt a szemem a pultra kirakott plüss kulcstartókon. Irtózatos színüknél csak a formájuk volt nevetségesebb. Akadt köztük delfin, csikóhal, gyilkos bálna meg teknős. És egy polip is. A kedvencem.
– Tetszik valamelyik? – szólalt meg akkor mögöttem egy könnyednek szánt női hang, de elengedtem a fülem mellett, és egy pálcikás jégkrémet, egy szénsavmentes ásványvizet meg egy tonikot rendeltem. Egyszer sem néztem a fiú szemébe.
A strandot rajtunk kívül csak a helyiek látogatták. Sári persze nyafogott, mert nem volt csúszda, és a part is tele volt apró kövekkel, de apa nagyon büszke volt magára.
– Itt biztosan nem fogunk magyarokkal találkozni! – mondta, és kirázott egy szálat a marlborós dobozból. Gépies volt ez a mozdulat, mintha egész életében ezt a rázást gyakorolta volna, pedig csak a temetés után kezdett el megint cigizni, miközben azt mondogatta, hogy bármikor le tudná tenni újra.
A fiú is dohányzott, láttam, amikor a mosdó előtt vártam. Odabent egy olasz anya ordított a gyerekével, amikor kijöttek végre, a nő izzadságban úszott, a kislány kék pöttyös fürdőruhájából meg csöpögött a víz, az arca egészen eltorzult a sírástól.
Gyorsan beiszkoltam mellettük a félhomályos, pisiszagú fülkébe. Valójában nem is kellett vécére mennem, de azért kezet mostam, és a nyitott ajtóból láttam, ahogy a fiú a bódé falának dőlve félig lehunyt szemmel szívja a cigarettáját. Tulajdonképpen kimondottan csúnya fiú volt. A szája túl széles, két szeme távol ült egymástól, fekete haja tincsekben tapadt a koponyájára. Nem akartam bámulni, de messziről látszódtak a nyakára tetovált római számok.
Tizennégy éves korom óta szeretnék tetoválást. Apa hallani sem akar róla, anya viszont azt mondta, várjak, amíg betöltöm a tizennyolcat, és ha még akkor is szeretnék, ő nem ellenzi. Még a Pinterest-válogatásomat is átnézte, mert nem tudtam, hogy egy emberi szív vagy egy polip legyen-e az első, de anya azt mondta, még igazán ráérek eldönteni, sőt, addigra akár meg is gondolhatom magam. Apa persze ordított, hogy itt mindenki tényleg megbolondult, és anya mégis hogy képzeli, hogy mindent ráhagy erre a gyerekre,
majd ne csodálkozzon, ha egy tetovált proli lesz belőle, és az utcán fetrengve injekciós tűk állnak ki a karjából,
mire anya azt ordította vissza, hogy ma már ügyvédek meg orvosok is tetováltatnak, apa meg jó lenne, ha megérkezne végre a huszonegyedik századba, és kicsit ledobná magáról a szemellenzőt.
Soha többé nem beszéltünk a tetoválásról, de tudom, hogy öt és fél hét múlva akár már a teljes karomat kivarrathatom. A pénzem rég megvan rá, a temetés óta viszont egyszer sem jutott az eszembe, és most is csak azért, mert a fiú nyakán látszódtak a vastag számok.
Egyáltalán nem tetszett nekem a fiú, még akkor sem, amikor záráskor odalépett hozzám. Akkor már jó negyedórája kerestem a homokban Sári fél pár fülbevalóját, a cseresznyéset. Nem mintha sokat ért volna, de még anyától kapta a tizenötödik születésnapjára, és azóta sem vette le soha. Együtt választották ki a plázában, utána beültünk a Mekibe, ahol mindenki rendelhetett egy menüt, és Sári sült krumplival ette a McFreeze-t, ami egyszerre volt vicces és undorító. Máskor anya háromfogásos ebéddel várt minket a születésnapunkon, de a válás óta mindent lazábban vett, mi pedig valahogy sokkal jobban szerettük ezt a nevető szemű új anyát. A fénye csak az utolsó kórházi hetekben tört meg, amikor már nem tehetett úgy, mintha minden rendben lenne.
Sári fülbevalóját persze nem találtam meg, talán a tengerbe esett. A legtöbb strandoló addigra már hazament, apa is kitámogatta a zokogástól kimerült Sárit, én viszont megígértem, hogy még egyszer átnézem a partszakaszt. A fiú már bezárta a büfét, a napernyőket összecsukta, és egymáshoz láncolta a székeket. Egy darabig figyelte, ahogy a homokot rugdosom, majd megállt tőlem néhány lépésnyire. Kérdezett valamit, de mély torokhangja volt, alig értettem. A középiskolában nem ilyen olaszt tanulunk.
– Orecchino – mutattam a fülemre, azután a homokra. – Ciliegia – tettem hozzá, és ujjammal a levegőbe rajzoltam a cseresznye két szárát.
A fiú bólintott, mintha értené, és ő is rugdosni kezdte a homokot. Kisbolygókként keringtünk egymás körül, de nem szóltunk többet. Tíz perc után feladtam.
– Nincs meg – mondtam magyarul, és intettem, hogy abbahagyhatjuk. – De azért köszi. Grazie.
Összeszedtem a vizes törülközőt, és felemeltem a könyvemet. A lapok közül homok pergett, kiráztam. Egy utolsó pillantást vetettem a fiúra, aki már a robogón ült, és vissza sem nézett, ami egy kicsit rosszulesett. Nem mintha akartam volna bármit tőle, elvégre nem is az esetem.
Már a bekötőútnál jártam, amikor a fiú lefékezett mellettem, és felém nyújtott egy piros bukósisakot.
Csak egyetlen szívdobbanásnyi ideig tétováztam.
Eldadogtam a címet, és felszálltam mögé.
Az ülés még forró volt, halkan felszisszentem, amikor a bőrömhöz ért. Nem tudtam, mibe kapaszkodjak, de a fiú hátranyúlt, és a derekára fonta a karomat. Mintha kiszívták volna a levegőt a tüdőmből, felváltva rázott a hideg és a meleg, de némán engedelmeskedtem.
A motor fokozatosan gyorsult, és mire észbe kaptam, már a kihalt országúton kanyarogtunk. Egy pillanatra behunytam a szemem. Most jó, gondoltam, és gurgulázó nevetés feszítette a torkomat. Amikor újra kinyitottam a szemem, a tengert láttam, a távolban egy turistahajót meg néhány vitorlást, azokon túl a Vezúvot, meg egy reményekkel teli repülőt a magasban. A fejem könnyű volt, és nem gondoltam semmire. Nem is maradt helye és ideje semmi másnak. Eltűnt minden. Nem voltak kórházi látogatások meg kemoterápia meg magukat együttérzőnek tettető orvosok, és nem volt a folyamatos hazugság, hogy majd minden rendben lesz. Nem volt az a borzasztó szerda, a fertőtlenítőszagú padlón szétguruló narancsok, sem az a kétségbeejtően üres kórházi ágy. Ahogy nem voltak fénytelen ünnepek sem, amikor apa elcsukló hangon olvasta fel anya utolsó, nekünk szánt leveleit.
Nem voltak veszekedések, és nem volt a mosogatóba öntött borsóleves sem, amit egyikünk sem akart megkóstolni, pedig apa ugyanúgy csinálta, ahogy anya szokta, közben mégsem.
Nem volt végigzokogott anyák napja, és nem volt végigfeszengett mekizés, pedig kivételesen apa is megengedte, hogy Sári sült krumplival egye az eperszószos fagyit. Nem volt Alíz sem, aki megadóan tűrte, amikor becsaptam az orra előtt a szobám ajtaját. És nem volt apa sem, aki először csak könyörgött, azután ordított, végül kimerülten közölte, hogy tetszik vagy sem, neki muszáj továbblépnie, mert így nem lehet élni, és fogjam már fel, hogy anyát már nem hozza vissza semmi, és legalább adjak egy esélyt Alíznak, és higgyem el, nagyon jól fogunk mulatni Olaszországban mind a négyen.
A sós tengeri levegő csípte a szemem, de nem tudtam letörölni a könnyeket. Még szorosabban fogtam a fiú derekát, és hunyorogva néztem a távolban egymásba folyó kékeket.
A ház előtt leállította a robogót.
Nehezen szálltam le, rövid szoknyám örökké a combomhoz tapadt. Sietnem kellett, mert ha apa most meglát, akkor a nyaralás végéig szobafogsággal büntet. Ujjammal a bukósisak csatja után kapkodtam, de egyszerűen nem találtam fogást rajta. A fiú mosolyogva csóválta a fejét, majd közelebb húzott, és egyetlen kattintással kinyitotta.
– Ecco – mondta halkan, és hirtelen megszűnt a világ.
Azután már csak a gázfröccsöt hallottam, porfelhő támadt, én meg csak álltam, és néztem a fák tetejét, körülöttem némaság, csak a kabócák őrjöngtek eszeveszetten. Lassan megfordultam, és még éppen láttam, ahogy meglibben a függöny apáék szobájának ablakán.
Mire a házba értem, már mindhárman a teraszon sürgölődtek. Sári nevetve közölte, hogy a táskája mélyén megtalálta a fülbevalót, egész végig ott volt, el sem veszett, hát nem mókás, és siessek, Alíz csirkét sütött, ő mindjárt éhen hal, és van görögdinnye is, a kedvencem. Apa bocsánatkérőn mosolygott, csak Alíz igazgatta elmélyülten a már addig is tökéletesen párhuzamos evőeszközöket. Én viszont nem szóltam, csak bevonultam a fürdőszobába, és becsaptam magam mögött az ajtót.
A délutáni napsugarak lassan arrébb csúsznak a járólapon. A hajam megszáradt, a homokszemek leperegtek a bőrömről. A forróság alábbhagyott. Apa már háromszor kopogott, de legalább már nem ordított.
Most leveszek a szárítóról egy tiszta bugyit meg a pamut melltartómat. Lassan, körülményesen öltözködöm. A fehérruhám egészen összegyűrődött, de most nem bánom. Kiteregetem a vizes holmit, megmosom a fogam, kilögybölöm a mosdókagylót, kifésülöm a hajam, és kitépem a kefe sörtéi közül a vörösesszőke hajszálakat.
Körülnézek, azután az ablakhoz lépek, és kilököm a zsalugátert. A fürdőből a koromfekete, rebbenő ágú fenyők csúcsait látom csupán, de tudom, hogy mögöttük valahol ott hullámzik a tenger.
Akkor mintha kaparászást hallanék az ajtó mögül. Megrázom magam, és egy utolsó pillantást vetek a tükörbe. Elfordítom a kulcsot.
A félhomályba lépve egyből valami keménybe rúgok. Koppanás. Leguggolok, és dobogó szívvel tapogatózni kezdek a padlón.
Az ujjaim apró, szögletes üveg köré fonódnak. Egy körömlakk. Ránézésre elég drága, apa soha nem venne nekem ilyet. Mellette pedig egy vékony karika, a karika végén lánc, annak a végén pedig egy szabálytalan alakú tárgy hever. Látnom sem kell, már tudom, mi az.
A magasba emelem.
Egy apró plüsspolip. Lila.
Nyitókép: Lora Seis, Unspalsh
