„Tudni akarom, milyen volt Magda illata” – jelenti ki Kertész Edina új könyvének elbeszélője, aki egy válás után igyekszik összeilleszteni széthullott életének mozaikdarabkáit, és egyúttal nyomába eredni nagymamája emlékének. Dédnagyanyja írásaira bukkanva fokozatosan feltárulnak előtte a múlt viszontagságai, miközben a generációkon átívelő családi mintázatok is egyre világosabban rajzolódnak ki.
Meg lehet-e ismerni egy embert a hátrahagyott tárgyai alapján? Hogyan lehetséges a továbblépés, ha szükségszerűen magunkban hordozzuk felmenőink élményeit és sérelmeit? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ a Magda menekülése.
Kertész Edina: Magda menekülése (részlet)
A kis csomag a postaládában vár, a torkomban dobogó szívvel veszem ki. A feladó egy angliai név és cím. Hetek óta vártam erre a csomagra. Nem bontom ki azonnal, pedig legszívesebben megtenném, de úgy döntök, majd délután, ha egyedül leszek. Az a néhány óra a könyvtárban hamar eltelik, álmosító tevékenységek között, a csomag csak akkor jut megint az eszembe, amikor már a kerékpárt tekerem.
Most viszont rám tör a mohó kíváncsiság, erőteljesen nyomom a pedált, hogy minél előbb hazaérjek, még a szomszéddal sem állok le beszélgetni.
Margit néni nyugdíjas, folyton a kis előkertjében szorgoskodik, még ilyenkor is. Éppen apró kerti lámpásokat tesz ki, napelemmel működnek, szürkületkor lágy fénnyel vonják be a csupasz bokrokat. A jelenléte valahogy megnyugtat, de most csak intek neki, és besietek a házba.
Az üvegcse, ami a tasakból előcsúszik, meglepően kicsi. A képen valahogy nagyobbnak látszott, persze nem volt hozzá viszonyítási tárgy, mondjuk, egy gyufásskatulya. Ez az üveg egy gyufásdoboznak nagyjából a fele. Nem igazi parfüm, csak illatminta, azért ilyen kicsi. Nekem így is elég, nem szeretném használni, csak megszagolni.
Tudni akarom, milyen volt Magda illata.
Óvatosan letekerem a kis üvegcse apró kupakját, és beleszagolok a kölnibe. Meglepően erős, fűszeres, szinte férfias aroma. A csuklómra pöttyintek belőle, várok egy kicsit, és újra megszagolom. Azt mondják, nincs két egyforma illat, mert az emberek bőre különbözőképpen módosítja őket. Az én bőrömön másmilyen, mint Magda bőrén volt. Megszagolom újra. Talán azt remélem, Magda ettől megelevenedik.
A nagymamám dolgai. Nekem ereklyék. Ami neki hétköznapi tárgy, az számomra muzeális darab. Egy üres púderesdoboz, benne tükörrel, egy fekete muff. Ma már senki sem hord muffot. Röhejes maga a szó is. A Bohém életben is addig-addig énekelt Mimi a muffjáról, míg ki nem tört belőlem a röhögés. Lajos persze megrovóan nézett rám, hiába magyaráztam neki a szünetben, hogy mégiscsak képtelenség egy elveszett muffról énekelni, hát nem?
Képeslapok, levelek, fényképek.
Magamba szívom az illatát, a nagymamám illatát.
Minden bőrön más és más a kölni illata. Hogy az ő bőrén milyen volt, már sosem fogom megtudni. Nem maradt belőle semmi. Talán csak néhány csont, valahol mélyen a föld alatt.
Nem újították meg a sírját, ki tudja, temettek-e már rá másokat és hogy melyik csont kié lehet. Mindegy is. Egy hajfürt az imakönyvben. Úgy képzelem, ha ilyen sokat gondolok rá, háborgatom. Pihent volna már, én meg a gondolataimmal megzavarom a nyugalmát.
Úgy képzelem, ha túl sokat gondolunk a halottakra, nem hagyjuk őket elmúlni. Visszarángatjuk őket létünk posványába.
Gondolkodom, milyen lehetett a nevetése, hogyan szerethetett.
Tényleg sikerült-e annyira elcsúfítani, hogy a katonák ne akarják elvinni krumplit pucolni? Vagy csak Mamu szerette volna azt hinni?
Hát nem volt mindegy nekik, hogy csúnya-e felül? Odalent mind egyforma. Ezekkel a gondolatokkal háborgatom az ő pihenését. Próbálok nem gondolni rá, vagy csak kevesebbet. Mondjuk, naponta csak kétszer. Háromszor. Többször. Ha meggyújtok egy gyertyát az emlékére, vajon az is zavarja-e? Vagy szelíd elnézéssel fogadja el a kutakodásaimat? Úgysem fogom megtudni.
Az illatminta megrendelésével kezdődött… Nem is, már a gépelt oldalak szétszedésével. Penészes, dohos lapok, a szélüknél összeragadva, úgy kellett szétfejteni őket, mint az egymásra rétegződött múltbeli történéseket, aprólékos munkával.
A papírdobozt a fiam találta meg a padláson, amikor a régi korcsolyáját kereste.
Befagyott a kis mellékág a sportszigeten, oda akart menni csúszkálni a barátaival. Hiába mondtam neki, hogy veszélyes, a víz alatt mozoghatnak melegebb áramlatok is, amelyek fölött vékony a jég, beroppanhat.
A legtöbbször az agyára mehet az aggodalmaskodásom. Nem tehetek róla, folyton arra gondolok, hogy baja eshet, ezért örültem, hogy nem találta meg a korcsolyát.
Egy papírdobozt hozott le helyette, letette a konyhaasztalra, beletúrt, elővett egy-egy fényképet, és még nevetett is azon, hogy Magdának olyan volt a frizurája a hetvenes években, mint valami madárfészek.
Hamar elunta aztán, otthagyta a dobozt a konyhaasztalon, és elment biciklizni, hiába mondtam neki, hogy ilyenkor csúszós a pálya, jobban tenné, ha otthon maradna.
Sokszor gondolok arra, hogy hamarosan elmegy, én meg itt maradok majd egyedül.
Neki ezt nem mondom, tudom, csak legyintene, ne rinyálj már folyton, anyuci. Puha szürkület terült el odakint, felkapcsoltam a villanyt a konyhában. Ott maradt nekem a doboz, főztem egy kávét, leültem mellé, és arra gondoltam, a legjobb lenne visszavinni a padlásra, a minden terv nélkül feldobált többi kacat közé.
Amikor ideköltöztünk, nem volt se időnk, se kedvünk ahhoz, hogy elrendezzük a dolgainkat. Csak felhajigáltunk mindent, aminek idelent nem volt hely, azóta ott porosodnak.
Erről a dobozról el is feledkeztem; anyuék padlásán találtam néhány éve, egy fekete műszőr muff társaságában, egy narancssárga, Centrum Áruház feliratú nejlonszatyorban. A halála után megmaradt néhány bútor is, meg a porcelánkészlet egyes darabjai, a kecses tejkiöntő és két kis csésze. Ezek sem értékesek, inkább csak afféle ereklyék, Mamu mindig elmondta, ha elővette ezeket, hogy csodák csodájára túlélték a bombázást.
Ez a tejkiöntő meg a két kis csésze maradt csak meg, no meg a zsidó nő bőröndje a szőrmékkel, semmi más.
Ilyen az én formám, tette hozzá mindig szomorúan, a más holmija épségben megmaradt, nekünk meg mindenünket elpusztította a bomba.
Megmaradt egy kis, barna műbőr tok is későbbről, a Mamu halála előtti időkből, benne határidőnapló, akkurátusan a születés- és névnapokkal, meg Mamu néhány géppel írt sora. Rajta tollal: ezt a szöveget írjátok rá a gyászjelentésre, de pontosan. Három felkiáltójel. Egy kézzel és egy géppel írt szöveg, mindkettő a halála utáni teendőket összegzi praktikusan, kihez kell hivatali ügyekben fordulni, meg a sírra vonatkozó papírokkal kapcsolatban, amelyeket Józsi, az a minősíthetetlenül goromba durva fráter nem tudom, milyen jogon tart magánál, ez áthúzva, a margóra írva, közben elintéződött. A telefonszámlát minden hónap 1015 közt hozzák és beteszik a földszinti postaládába, fizesd ki, ami esetleg még jön, minden második hónapban a lakbér plusz gázvillany, ezekre is el van téve pénz a barna borítékban. Megmaradt a bérletigazolványa is, szigorú, vesébe látó pillantással néz ki a fémkarikákkal rögzített fényképről.
A szentképeket gyerekkoromtól fogva gyűjtöttem, a legszebbeket meghagytam, ha érdekli a gyereket, add oda neki, ha nem, tüzeljétek el.
És persze a gépelt kézirat.
Amikor átnéztem a papírdobozt, ezzel sem foglalkoztam, túlságosan magamra figyeltem, arra, hogy mi lesz ezután, valahogy össze kell illesztgetnem megint életem széthullott darabjait.
A kézirat tetejére tollal, könnyen gördülő, bátor kézírással rávésték: „Életutamból”, aláhúzva szépen.
Mamu szeretett és tudott is gépelni, német nyelvű levelezőként dolgozott a hivatalban, még hetvenévesen, a nyugdíjazása után is visszajárt hetente kétszer-háromszor.
A barátait is mind a munkahelyei révén ismerte meg, haláláig kitartottak mellette. A barátaival, úgy látszik, kedves lehetett, ha így szerették, miközben a családtagjaival világéletében kiállhatatlan volt.
Felköszönteni Klárát, az áll a határidőnaplóban, meg András névnapja.
Még egyszer alaposan megnézem a kézírást, és megüti a szemem valami. A betűk fölé nem két pontot rak, hanem vonást húz. Akárcsak én. A szövetben ismétlődő minta.
A gépelt kézirat csalódás, végigfutom, míg megiszom a kávét.
Hamar megcsömörlöm a szavak között megbújó haragtól.
Nem, ez így nem pontos, nem bújik meg, hanem ömlik, árad az oldalakról, rázúdul azokra, akik a legközelebb álltak hozzá, a testvérére meg az unokájára, aki az apám, ezért nem bírom olvasni.
Hogy a gyereked (azaz én) abban a büdös levegőtlen odúban főzzön magának, vagy melegítsen megmaradt moslékot – lehetőleg gázon –, aztán várja meg az aranyos okos szülőket teljesen egyedül akár a sötétben, akár lámpa mellett, mindenképpen be lehet látni, hogy egy gyerek van otthon egyedül. Mondd, nem sül le a képedről a bőr ennyi kegyetlenségtől? Neked nemhogy gyerek, de még kutya meg macska sem szabadna hogy legyen. Mindenkinek elmondom, akivel csak beszélek.
Igaza lett volna? Otthon hagytak egyedül, a sötétben?
Azért nem emlékszem, hogy az anyám ringatott volna, mert sosem tette?
Egyszer, amikor beszélgettünk, anyu csendesen azt mondta, nagyon szomorú volt a születésem előtt, mert úgy érezte, nem akarok a világra jönni. Talán így volt, és tényleg nem akartam. De az is lehet, hogy éppen a szomorúsága tartott vissza.
Aztán arra gondolok, ez az egész nem is így történt, ahogy Mamu írja. Hiszen boldog gyerekkorom volt, a szüleim szerettek.
Talán Mamu haragja nem innen eredt.
Azért kellett ennyire haragudnia mindenkire, hogy ne gondoljon arra…
Hogy eszébe se jusson a lánya, aki akkor már nem élt.
Vagy ha ír is róla, úgy tegyen, mintha szent lett volna, egy különleges, törékeny, csendes lény, a legjobb mind közül.
Hogy eszébe se jusson, Magda menekült; életében háromszor próbálta meg, de ezt már csak én gondolom.
Fotó: A szerző Facebook-oldala
