Zdeněk Jirotka (1911-2003) cseh író, humorista és újságíró, akit leginkább 1942-ben megjelent, népszerű szatirikus regényéről, a Saturninról ismernek. Számtalanszor feldolgozták, megfilmesítették, több rádiós és televíziós adaptáció készült belőle, és rendszeresen szerepel a cseh színházi repertoárban. Ez a humoros kötet most magyarul is megjelent a Typotex Kiadónak hála, Balázs Andrea fordításában.
„Vajon meddig tartható fenn a polgári nyugalom, ha egy úr mellé olyan inas szegődik, aki zabolátlan képzelőerejével a legabszurdabb kalandokat is rezzenéstelen arccal tálalja fel a reggeli mellé? Amikor főhősünk felfogadja a kifogástalan modorú, ám teljességgel kiszámíthatatlan Saturnint, még nem sejti, hogy gondosan berendezett élete fenekestül felfordul” – olvasható a fülszövegben. A kötetben Kateřina néninek, a család rettegett és mindig harcra kész nagynénijének is fontos szerep jut, az alábbi részlet középpontjában is ő áll. Olvass bele!
Zdeněk Jirotka: Saturnin (részlet)
NEGYEDIK FEJEZET
Talán említettem már, hogy van egy Kateřina nevű nénikém. Mindenkit érhet baleset. Kateřina néninek van egy fia. Tizennyolc éves és Milouš a neve. A nénikém özvegy, Milouš félárva, mert František bácsi tíz éve meghalt. Ezt a bácsikám biztosan nem bánta meg. Egy életen át közmondásokat, szólásokat és elejtett bölcsességeket hallgatni bizony nem csekélység.
Kateřina néni idősebb hölgy, ezt azonban nem hajlandó tudomásul venni. Úgy öltözködik, mintha isten tudja milyen fiatal lenne, feltűnő kalapokat hord, és feltűnően festi magát, bár nem ért hozzá. Furcsán ruganyos a járása, és csücsöríti az ajkát. Gyakran előfordul, hogy ha férfiakkal találkozik, némelyikük megriad a tekintetétől, és kissé ijedten néz rá. Ilyenkor a nénikém rosszallóan csóválja a fejét, így szándékozik jelezni, hogy elfojtott egy mosolyt, majd néhány lépés után halkan megjegyzi: – Micsoda egy tolakodó fráter!
Majd a vállán át visszapillant rá, feltűnés nélkül ugyan, de azért úgy, hogy a járókelők azt higgyék, mindjárt nekimegy egy utcai lámpaoszlopnak. A kávéházban az összes barátnőjének azt meséli, hogy az utcán egy fiatal férfi fixírozta, és hogy ez milyen kellemetlen volt neki. Tudja, hogy nem mai csitri, de jobb lenne, ha egy ilyen kölyök magának való lány után nézne, és nem őt stírölné. Igen, így szokta mondani a nénikém, de mit lehet tenni? A férfiak utána fordulnak.
Milouš rendkívül buta és beképzelt csemete. A nénikém elkényezteti, és folyton azt mondja: – Bezzeg Milouš! – Azt állítja róla, hogy rendkívül tehetséges, és ennek mindenki csodájára jár. Hogy jár csodájára, sosem tudtam meg. Egyszer a nénikém azt mondta, Milouš tehetsége olyan hatással volt a tanár urakra, hogy úgy döntöttek, az ifjú zsenit átirányítják a különleges nevelést igénylő gyermekek iskolájába.
Később megtudtam valakitől, hogy ezt a rendkívüli, ezt a speciális iskolát úgy hívják, hogy kisegítő iskola, és olyan gyerekekkel foglalkoznak ott, akik egy normális iskolában akadályoznák a tanítást.
Nem tudom, igaz-e, nem akarok rosszindulatú lenni.
És bár Kateřina nénikém iránt nem érzek túl nagy szimpátiát, ebben a tekintetben sajnálom.
Véleményem szerint ugyanis meglehetősen szűkösek a jövőjének kilátásai. A vagyon, ami a bácsikám után maradt, jelentősen megcsappant, és attól tartok, Miloušnak hamarosan munka után kell néznie.
Egyszer, amikor megkérdeztem a nénikémet, gondolkodott-e már azon, mi lesz Miloušból, először is tudtomra adta, hogy ez nem az én dolgom, másodszor is megenyhülten közölte, Milouš gyönyörűen korcsolyázik. Ha látnám az ugrásait, hát az egyedülálló. Válaszát kissé furcsállottam. Mert ha úgy is van, ahogy a nénikém mondja, az istenért, mi lesz vele a nyáron?!
Erre a nénikém témát váltott, és megboldogult urára emlékezett. Úgy beszélt róla, mintha soha az életben nem találkoztam volna vele. Márpedig nagyon is jól emlékszem rá.
Különleges egy ember volt. Meglepően sok szakmát kipróbált, ugyanis méltóságán alulinak tartotta, hogy parancsolgassanak neki. A nénikém ezt veleszületett büszkeségnek nevezte. A munkájáról, amihez végül hozzájutott, megoszlanak a vélemények.
Kateřina nénikém szerint tudományos munkatárs volt. Szerintem volt egy kis üzeme, ahol tisztítószereket gyártott.
Saturnin azonban egy alkalommal közölte, hogy amiket ő hallott, azok alapján kész katasztrófagyár lehetett. Nézetem szerint mindegyikünk véleményében van némi igazság.
Saturnin állítása, mint általában, túlzó, de kétségtelen, hogy a bácsikám gyárában valóban történt egy sor baleset, és szinte hihetetlen, hogy közben senki sem vesztette életét. Erre utalt Saturnin, amikor közölte, hogy a bácsikámnak katasztrófagyára volt. Legalábbis feltételezem, hogy így gondolta, mert bár a tisztítószerek, amiket a bácsikám gyártott, nagyon rossz minőségűek voltak, megjelölésükre nem igazán használható a katasztrófa kifejezés.
Nénikém azon véleményét pedig, hogy a bácsikám tudományos munkatárs volt, nem lehet teljesen kétségbe vonni. Bizonyos értelemben ugyanis olyan ember volt, aki rájött egy sor kémiai tételre és a legkülönfélébb szabályszerűségekre, amiket előtte már felfedeztek ugyan, csakhogy ő minderről mit sem tudott, így tehát érdemeit nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Mivel a kémiához egyáltalán nem értett, a felfedezéseihez vezető út rögös volt és keserves, ám annál nagyobb örömét lelte a tapasztalatok megszerzésében. Nem lehetett tőle rossz néven venni, hogy versenyszellem vezérelte. Olyan emberhez hasonlított, aki az egyszeregy elsajátítása után közli a tanáraival: Ne mondjanak többet! Hallani sem akarom, hogy Püthagorasz, Eudoxosz, Eukleidész, Arkhimédész és a többiek kitalálták ezt és ezt. Nincs szükségem azokra a vívmányokra, amiket mások találtak fel. Adjanak papírt, ceruzát, körzőt, és hagyjanak békén. Majd rájövök magamtól.
És a bácsikám tényleg rájött egy s másra.
Így például egy meglehetősen viharos kimenetelű kísérlet során megállapította, hogy savra vizet önteni ostobaság, és csöppet sem zavarta, hogy ezt a megállapítást, vagyis tényt konkrétan a középiskola alsóbb osztályai számára készült kémia tankönyv alapján is kijelenthette volna anélkül, hogy közben az ujjait és a mellényét megégeti.
Számára a kémia bevehetetlen vár volt, kacsalábon forgó kastély, tele rejtélyes ajtókkal, amelyeket csupán egyetlen titkos formula nyit meg. Nem ismerte a szakkifejezéseket, tagadta a vegyértékek létezését, és elámult, ha a kémcsövekben, lombikokban heves kémiai reakciók jöttek létre.
A középkori alkimistákhoz hasonlatosan délibábot kergetett, elbukott és újra talpra állt, útjának végén azonban nem a bölcsek köve, hanem egy univerzális szappan ékeskedett. Egy értéktelen vackokból, jelentéktelen gyártási költséggel készült, de mégiscsak eredmény: valódi kincs!
Álma megvalósításának oltárán František bácsi a legkülönfélébb sebesülések és égési sebek, kitört laboratóriumi ablakok és veszélyes üzemi balesetek formájában hozott áldozatot. Mi több, egyszer a munkásai is elpáholták, mert utasítására összekevertek két eltérő alapanyagot, majd utána nem győztek kiugrálni az ablakokon.
A sorozatos balesetek miatt a személyzet kénytelen volt állandóan résen lenni, rettegésben élni, így aztán megtörtént, hogy egyszer téves riasztásra került sor. A munkások egy üstben furcsa folyadékot kevertek, a művezető megkérdezte František bácsitól, hogy tulajdonképpen mi lesz ebből. A bácsikám elkomorodott, és őszinte felindulásában azt felelte: – Honnan tudjam! – Nagyon meglepődött, amikor lakonikus válaszát meghallva munkásai pánikba estek, és eszeveszetten menekülni kezdtek.
Úgy értették ugyanis, hogy a bácsikám azt mondja: – Robban, tudja!
Saturnin szerint az idősebb munkások közölték, felelősséggel tartoznak feleségüknek és gyermekeiknek, majd ott hagyták a bácsikám gyárát, hogy a közeli és biztonságosabbnak ígérkező robbanóanyag-gyárat részesítsék előnyben.
A balesetek után bácsikám minden alkalommal egy régi, zöld bársonydíványon feküdt, és halkan nyöszörgött. Ilyenkor barátok és ismerősök látogatták meg, és szemrehányóan felkiáltottak: – Igazgató úr! –, vagy: – Barátom! – Majd helyet foglaltak a fonott karosszékben, és megkérdezték, hogy mi is történt valójában.
A bácsikám elhaló hangon közölte, hogy nagy jelentőségű kísérletbe fogott, válaszát megtűzdelte néhány műszaki szakkifejezés-sel, és a laikusokhoz szóló szakember könnyedségével borzalmas vegyészeti ökörségeket mondott. Ezután ismerősei kezet ráztak vele, kifejezték meggyőződésüket, hogy hamarosan minden a legnagyobb rendben lesz, majd a nyikorgó lépcsőn távozva ezt gondolták: – Milyen különös ember!
Délután a bácsikám gondozását Lidka, a cselédlány vette át, a nénikém pedig lelkesen ringatózva elindult a kávéház felé. Az ajkát csücsörítette, a férfiak pedig fixírozták. A kávéházban az ismerős hölgyeknek beszámolt bácsikám balesetéről. A tudomány, közölte, nagyszerű és csodálatos, olykor azonban kíméletlen szerelmeseivel.
Ez idő alatt a tudomány szerelmese a bársonydíványon nyugtalan álomba merült, és azt álmodta, hogy feltalálta a világ legjobb pipere- és szépségápoló szappanát.
Hogy csupa értéktelen hulladékból készíti, ám az eredmény: valódi kincs!
Bácsikám halála után csak meglehetősen ritkán találkoztam a nénikémmel. Érzéseinket kölcsönösen udvarias tartózkodással fejeztük ki, miként az egymást visszafogott mosollyal köszöntő rokonok. Családi összejövetelek alkalmával meglehetősen közömbösnek mutatkozott az életem iránt, és én ezt gyakran leplezetlen örömmel fogadtam.
Közönyét sajnos csak álcázta. Később apránként tudomásomra jutott, hogy nem volt egyetlen lépésem, egyetlen tulajdonságom, egyetlen kiejtett mondatom sem, ami elkerülte volna legszigorúbb kritikáját. Minden rossz volt. A nyakkendőmtől a jellememig.
Az Európai Unió társfinanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.
