A múlt fájdalmait nehéz feldolgozni, sokszor csak öntudatlanul cipeljük magunkkal, míg váratlanul egyszer csak fel nem törnek a semmiből. A gyerekkor sérüléseiből nagy fájdalmak alakulnak, az egykori emlékképek halvánnyá, ismeretlenné válnak, végül csak a tárgyak, reflexek, kiragadott mondatok maradnak a múlt homályából. A Tizenegykor nálad elbeszélései a szeretetéhség, a hiány és az odaadás feszültségéből bomlanak ki, és keresnek választ a felnőttkori traumákra.
Kiss Ildikó Judit: Tizenegykor nálad (részlet)
Előhang
Azt álmodtam, hogy anyám nem szeret.
Egy autóban ültünk, mindketten a hátsó ülésen, szeltük át a várost, egy szót sem szólt hozzám, elfordította a fejét, kifelé nézett, bámulta a városrengeteget. Amikor a lakásába értünk, szólt, hogy ne nyúljak semmihez, mert drága holmijaik vannak, és legyek kedves az új férjéhez. Amikor bemutatott neki, hogy ez itt a lányom, azt is hozzátette, hogy nem kell sokáig kerülgetniük, csak egy éjszakát maradok. Zavarta anyámat a jelenlétem. Idegenkedve méricskélt, és amikor elújságoltam, hogy harmadik lettem a budapesti szavalóversenyen, kinevetett. Majd megmutatta az érkező kishúgom szobáját – akkor vettem csak észre a hasát –, sárga lufis tapéta volt a falon, meg puha szivárványos, kisállatos párnák a fehér rácsos ágyban, ami mellett egy olyan nagy plüssmaci ült a pelenkázón, amilyet mindig is szerettem volna. Neked nem volt ilyened, mi?
Anyám rám kacsintott, s a fülembe súgta, hogy nem mindenkinek jár.
Ezt tizenegy évesen írtam a naplómba. Rettenetesen zokogtam emiatt az álom miatt, anyámnak többször el kellett ismételnie, hogy soha nem bánna velem így, mert a világon mindennél jobban szeret. Nem mertem neki elmondani, hogy azért sírtam, mert álmomban ő apu volt.
///eltartás
Apám többször meghalt, amikor gyerek voltam.
Egyszer kimentett a Dunából, és úgy, hősiesen, miattam. Aztán volt katona is, ártatlanokat védett Boszniában, s odaveszett egy lövöldözésben. Meg volt gyengeszívű áldozata gyermekkori tragédiáknak, és szívbetegség vitte el, amikor még baba voltam. Másokért dolgozó kutató is volt, egy távoli vidéken, aki egy nap majd egy gyilkos kortól menti meg a világot, és én nem bánom, hogy nincs velem, mert rettentő büszke vagyok rá.
Hős volt, bátor, szerethető és erős minden válaszomban, amikor róla kérdeztek.
Kitaláltam bármit, csak ne kelljen az igazat mondanom, hogy nem kellettem neki, nem tudott velem mit kezdeni, s a leggyakrabban azt hallottam tőle, hogy ha fiú lennék, akkor jobban tudna kötődni. Ötéves koromban kijelentettem anyámnak, hogy tudom, hogy apa nem szeret engem, nem kell mást mondani. A felnőtté válásom egyenesen nyilalló útján anyám még próbált meggyőzni arról, hogy apám csak áldozata valaminek, nem ellenem szól, hogy nincs az életemben. Másképp éreztem. Egyetlen enyhítő körülménynek csak azt tudtam volna elfogadni, ha halott lett volna. Ő viszont élt, és fütyült arra, hogy létezem.
///eltartás
Tegnap este, végre elővettem a naplóimat. Három hete hoztam el őket, de sehogy sem tudtam rászánni magam, hogy kinyissam őket. Évekig voltak a padláson, a nagyszüleim házában, a tulipános ládába zárva, amiben régi fényképek, egy ékszeres doboz egy pár gyöngy fülbevalóval, egy dédanyámról (sminktelenül, bubifrizurával, szipkával a kezében) készült fénykép ezüstkeretben, és nagyanyám levelezései mellett a mennyasszonyi ruhája és kesztyűje is lapult, meg az a csillagos Tokarev, amiről csak egyszer beszéltünk életemben. A naplók selyempapírba voltak csomagolva, s ugyanolyan madzaggal átkötözve, mint amilyen a spájz polcain sorakozó befőttesüvegek száján tartotta a celofánt a csavaros tetejük alatt. Nagyanyám gondos kezeit jelezte, hogy többször is körbetekerte a pakkokon a kenderfonalat, végül erős masnit kötött rájuk, amivel könnyedén emelhető lett a stósz.
Gyerekkoromban szinte mindennap följegyeztem a gondolataimat, a dolgokat, amiket akaratom ellenére láttam, és a történeteimet is ezekbe a naplókba írtam, mindegyik fölött az állt, hogy ez most nem igaz, vagy később, az évek múlásával csak annyi, hogy emni.
A hátam leszakadt, mire lekerült a láda a meredek lépcsőn, a szomszéd elkért tízezer forintot a segítségéért, amit kénytelen voltam igénybe venni, mielőtt bármelyik rokon bejut a házba. Az autóm platójára még plusz háromezeréért tette föl. Fizetnem kellett, nem találhatta meg senki a leveleket, sem a pisztolyt, el kellett tűnniük a padlásról. Nagyanyám ezt kérte tőlem. Meg azt, hogy a levelezést én se olvassam el, legyen nekem elég az, amit ő mesélt a tartalmukról. A ládát még az apja készítette. Egyik fülére süket, furcsa ember volt, elmondásai alapján szerintem autista lehetett, eléggé jól funkcionáló, mégis más, nem átlagember. A háborúban veszett oda, a másodikban, ennyi maradt belőle, ez az indigókék alapon piros virágos láda, a két fehér galambbal a kulcslyuk mellett, meg a nagymamám persze, aki a kilenc lánya közül az egyetlen volt, aki megérte a kétezres éveket.
Akkor láttam őt utoljára, amikor az utolsó közös hétvégénk után búcsúzásként végigsimított a tulipános láda oldalán, mintha csak azt nézné meg ujjaival, hogy mennyire poros.
///elválasztó elem
Kislányként elhittem, hogy egy nap író leszek. Úgy gondoltam, majd hasznomra lesznek a naplóim, a jegyzeteim, azt hiszem, ezért is írtam őket olyan megrészegülten. Az meg sem fordult a gondolataimban, hogy kit érdekelne egy kislány vagy egy tinilány agymenése. Felnőttként körbefont a szükség, bölcsészkar ide vagy oda, nem lettem irodalmár, minél többet tanultam róla, az írás annál inkább elveszett bennem. Azt gondoltam, nem vagyok rá érdemes, egy magányos kislány gyermeteg álma volt csupán. Később úgy éreztem, hogy vannak dolgok, amiket nem mesélhetek el, nem írhatok meg, mert egyszerűen nem lehet, az szentségtörés lenne. Most már nem így van, de eltelt a fél életem, lassan ott tartok, hogy örülök, ha valamit egyáltalán érzek. Na jó, némileg a fele alatt járhatok, ebben a családban a nők sokáig élnek, kilencven, száz évig is akár, a férfiak viszont kikopnak mellőlünk, elfakulnak, ki tudja, talán egy nap ennek a miértjét is megértem.
Megint hajnalban ébredtem. Fél négykor kipattant a szemem. Márk békésen szuszog mellettem.
Bármit megtennék érte, de félek, hogy nem tudom úgy szeretni, ahogy neki az jó lehet.
Attól tartok, későn találkoztunk, már elromlott valami idebent. Ő odaadó, megbocsátó, figyelmes, én meg… én sokszor durvának hatok, védem magam a pontosan nem tudom, mitől. Ahogy lélegzik, kis buborékot formál a szája belül, hallom, ahogy kipukkad minden levegővétellel. Nem érek hozzá, csak figyelem, ahogy megemelkedik a meztelen mellkasa, persze leginkább a vállait veszem észre, mi mást. Izmos, kidolgozott, napsütötte és nagyon tetovált. Annyira vad és szenvedélyes tud lenni, s olyan erősen fog, tart és ölel mindig, különösen szeretkezés közben, amitől teljesen elvesztem az eszem. Sosem volt ennyire férfi a férfi mellettem, és soha nem beszélt velem senki olyan szépen, annyira figyelmesen, mint ő. Fogalmam sincs, mit eszik rajtam, inkább nem gondolok bele, hogy flúgos lehet, hogy egy ilyen nővel leállt, mint én. Nem vagyok egy szupermodell, ezt lássuk be. Amióta az eszemet tudom, mindig volt rajtam öt-hat kiló fölösleg, ami mostanság itt-ott picit remegni kezdett, ha gyorsabban megyek. Alig pár éve még feszes volt minden. A szám, ha nem is csak egy csík, de vékonyabb, a szemem barna, a hajam is, bár hosszú és sok is, azért az valami, legalább. Az orrom egyenes, semmi különös vagy szembeötlő nincs rajtam. Talán az arccsontom egyedibb vagy a fejformám, nem is tudom, lehet, hogy csak nagy. Kedves sem vagyok mindig, legfeljebb az idegen öregasszonyokkal a piacon, meg azzal, aki élete java részében a ház előtt üldögél a padon.
Aki közel akar jönni, úgy igazán beljebb bennem, azzal gyakran vagyok érces, mintha el akarnám ijeszteni.
Nem tudatos ez nálam. Reflex lett, hogy horzsolom azt, aki szeretni merészel. Azt szoktam meg, hogy nem kellek, vagy ha igen, nem tudnak bánni velem, legtöbbször nem vagyok elég, olykor meg túl sokra sikeredem. Van, hogy oda nem illőt mondok, vagy semmit sem, amikor valamit mégiscsak kellene. Utálom, ahogy fölnevetek, idegen olyankor a hangom, és nem vagyok társasági ember. Zavarba hoz, ha néznek, jobban szeretem, ha nem látnak az emberek. Túl sok szart cipelek, és abszolút nem tudom, hogyan kell finom nőként viselkedni, sosem volt rózsaszín felhő a fejem felett. Néha titokban, amikor nem tudok aludni, a világháló valamelyik színpadán nézem azokat a kipiláteszezett, szálkás nőket, akiknek smink nélkül is tökéletes az arcbőrük, ívelt formájú a szemöldökük, vastag a szájuk, vékony a derekuk, és jó ízlésű otthonaik vannak, benne dekorált asztallal és frissen sült egészséges süteményekkel, legalább két, de inkább öt gyerekük van, férjük és elégedett gyöngymosolyuk. Ilyenkor mindig erősen győzködöm magamat arról, hogy Márk mindenképpen jobbat érdemelne nálam. Összeszedettebb, csinosabb, kedvesebb valakit. Valaki mást, aki nem én vagyok. Hála az égnek, nem jut eszébe olyan marhaság, hogy megkérje a kezem, amilyen őrült, biztosan gondolt már rá, én meg mondhatnék igent, nemet nem mernék, mert akkor meg kellen tanulnom, hogyan éljek nélküle.
Nem érek hozzá, nem akarok berontani a világába. Szeretem nézni, ahogy alszik.
A reggeleken, amikor kinyitom a szemem, és nincs az arca az enyém mellett, forró görcsöt érzek a gyomromban, meg azt, hogy semmi sem jó igazán, ha ő nincs benne minden ébredésemben.
Biztosan szívesen hallaná ezt tőlem, csak kimondani nem megy. Tegnap este is összeszólalkoztunk, teljesen bepörgött a ládától, a naplóimtól, meg hogy akkor most végre megtudhat többet a családomról a sok fényképnek hála. Idegesített a lelkesedése.
– Lehet, el kellene égetnem az egészet.
– Eszedbe ne jusson!
Fotó: Kiss Ildikó Judit
