Madarász Éva Gardedám nélkül című ifjúságiregény-sorozatának első részében Hanna, Annie, Olga és Veronika Abbáziában nyomozott családi titkok után. A második részben Európa már lángokban áll, a lányok szerettei a fronton vannak. A négy önfejű teremtés az első világháború forgatagában is új kalandra indul, hogy barátnőjük, az első magyar pilótanő, Steinschneider Lilly segítségére siessen (pontosabban: Lilly az Osztrák–Magyar Monarchia második vizsgát tett, és első magyar női pilótája volt).
Amellett, hogy meg kell birkózniuk a háború szörnyűségeivel, a társadalmi konvenciókkal is szembe kell menniük. Mert néha muszáj fittyet hányni a szabályokra, és megkísérelni a lehetetlent. Olvass bele a regénybe!
Madarász Éva: Csók, Lilly! (részlet)
A sarokban két kisasszony kuncogva mignonokat majszolt, a rózsaszín cukormáz már az ujjukra ragadt. Fél szemmel a tisztet lesték, nekik is tetszett a hadnagy. Szentül hitték, hogy a háború rövid lesz, és karácsonyra mindenki hazatér. A tükrök visszaverték a kristálycsillárok fényét, a falak aranyszínben ragyogtak. A Hauerben ekkor, 1914 szeptemberében, még tartotta magát a régi Budapest édessége – mintha az emberek nem akarták volna tudomásul venni, hogy egy korszak véget ért.
Veronikát fékcsikorgás zökkentette ki a gondolataiból. Egy autó állt meg a cukrászda előtt, és egy apró alak ugrott ki belőle. Magas szárú csizmájában betrappolt a boltba, és körülnézett. Amikor észrevette Hannát, felderült az arca.
– Nocsak! Hát itt az én hősnőm! – tárta ki a karját, és a lány felé indult. Hanna is felugrott, és szorosan megölelték egymást, majd az asztaltársasághoz fordultak.
– Ő itt a barátnőm, Steinschneider-Wenckheim Helene Lilly. Vagyis… Lilly. Két l, ipszilonnal.
– Igen, de azt nem szereti. Egy marhaság, vezeték- és keresztnévből is elég egy, az is csak úgy, hogy Lili – folytatta most Lilly, és leült a lányok közé. Hanna mindenkit bemutatott neki, és a lányok nem tagadták meg magukat. Annie igyekezett minél jobban megszorítani a kezét, hogy a pilótanő érezze, bizony őt is kemény fából faragták. Nagyon tetszett neki, hogy Lilly így beszélt, el is határozta, hogy a „marhaság” szót felveszi a szótárába. Akár tetszik majd a Mamának, akár nem.
Fanni azonnal átölelte, és cuppanós puszit nyomott az arcára, amitől Lilly persze zavarba jött, és megborzolta a lány göndör fürtjeit. Veronika pedig a tőle megszokott egyszerű kedvességgel nyújtott kezet neki. Miután túlestek a formaságokon, megrendelték a süteményeket és az italokat. Fanni krémest kért, Annie gyümölcstortát, Hanna és Veronika pedig egy-egy mignont.
– Lili, te mit szeretnél?
– Én? Hogy ne legyen a háború, és repülhessek!
– Jó, azt én is – nézett rá Hanna. – De most…
– Tudom. Egy Sachert kérek. Ez az egyetlen sütemény, amit szeretek. Még a Mester szoktatott rá, Bécsben. Azt mondta, hogy ha valami jól sikerül, meg kell jutalmazni magunkat. Így a röpedzések után elvitt a Sperlbe – ez egy kis kávézó a Gumpendorfer strasszén – így mondta, jól megnyomva az sz-t –, és édességgel tömött.
– Igaza volt – helyeselt Veronika –, ráadásul az elvesztett energiát is pótolni kellett!
– Igen, nyilván süteménnyel… – zárta le Lilly, és nevettek.
– Kisasszony, meséljen az első útjáról a felhők fölött! – kérte Annie.
– Oh. Az igazán felkavaró volt. Gyomrot felkavaró. Be kell vallanom, az első utam végén, ahogy földet értünk, kiadtam a gyomrom teljes tartalmát. Ám amit odafent éreztem, azt semmihez sem tudnám hasonlítani. Talán csak ahhoz, hogy… olyan volt, mintha repülnék – kacsintott Annie-ra, és elvigyorodott. – Na, jó, viccet félretéve, meg már ennyi légi kilométerrel a hátam mögött, az első út nem volt valami nagy élvezet! Vagyis, persze, csodás volt, hogy repülhettem, de a gépet nem én vezettem. Úgynevezett „légi ballasztként” vettem részt egy távolsági rekordkísérletben.
– Micsodaként?! Csak nem egy luftballon voltál?! – bohóckodott Fanni, és gömböcre fújta az arcát.
– Nos… nem egészen. Az úgy volt, hogy mindenki ellenezte, hogy repüljek. A Mama egészen másfajta életet képzelt el nekem. Egészen pontosan, hogy semmi mást nem csinálok majd, mint szép ruhában ülök a Damjanich utcai lakásunk szalonjában, és illedelmesen várom a báli szezont meg a kérőket. Pfffh… ennél unalmasabbat elképzelni sem tudnék… szóval, jelentkeztem egy felhívásra, amelyben „könnyű testalkatú, vállalkozó kedvű utast” kerestek, aki „elég vakmerő ahhoz, hogy a levegőbe emelkedjen”. Egy osztrák pilóta engem választott, és az első utamon 168 kilométert tettem meg vele a levegőben.
– És akkor határozta el a kisasszony, hogy pilóta lesz? – érdeklődött Veronika.
– Na. Ezt a kisasszonyozást most fejezitek be, vagy nem mondok többet egy árva szót sem. A nevem Lili.
– Tudjuk, két l, ipszilonnal… – vágott közbe Fanni, és folyamatosan vigyorgott.
– Egy frászkarikát. Csak Lili. Slussz.
– Csaklili. Értem. Slussz – szalutált viccesen a kislány.
– Valójában már sokkal hamarabb elhatároztam, hogy repülni fogok, de senki nem akart komolyan venni.
Sőt, a Papa először megtiltotta, hogy az aeroplánok közelébe menjek. Nem is tudom, hogyan gondolhatta, hogy eltántoríthat a tervemtől…
na, a lényeg az, hogy elhatároztam: akkor kis lépésekkel haladok a célom felé, és először is megszerzem a járművezetői engedélyt.
– Mármint… hogy megtanul…sz autót vezetni? – kérdezte most Annie.
– Igen, igen. Persze, a Papának ez sem volt ínyére. Az a kétszáz korona meg főleg nem, amennyibe egy ilyen engedély kerül!
– Hű! És akkor mit csinált…ál? – kíváncsiskodott tovább Annie, kicsit megakadva a tegeződésben.
– Blöfföltem!
A Papának azt mondtam, hogy ha nem segítenek, elzálogosítom az összes ékszeremet, hogy megszerezzem a pénzt.
Erre persze mégiscsak hajlandóak voltak finanszírozni a vezetői engedélyemet. Végigjártam az összes pesti autószerelő műhelyt, hogy tanulmányozhassam a motorokat. Aztán, hat hét múlva, a kezemben tarthattam a jogosítványomat!
– Nahát! Akkor az első női sofőr is te voltál Budapesten! – vágta rá Hanna csodálkozva.
– Igen, valószínűleg. Láttátok volna a szüleim arcát, amikor a család autójával megérkeztem a házunk elé! Na, az igazán jó mulatság volt! Még a lapok is megírták! – nevetett Lilly, és mivel időközben megérkeztek a sütemények, hatalmasat harapott a Sacher tortájába. – A Papa azt mondta, kéhsz skandahhhllum! – Majd nagyot nyelt, és folytatta: – De ezek után már nem ellenkezett annyira, amikor az aviatikai tanfolyamra jelentkeztem.
– Édes istenem, mennyi minden történt veled, pedig még csak huszonhárom éves vagy! – mondta Veronika, elismeréssel a hangjában.
– Ajvé! És még mi mindent nem tudtok! – nevetett Lilly.
Nyitókép: Steinschneider Lilly 1912-ben, , Wikipedia, Touring Club Italiano
