Egymásra találhat két magányos ember, akik már semmiben sem hisznek? Biró Kincső legújabb regényében Dorian és Zsófi történetét követhetjük végig. Előbbi nővére halála óta teljesen maga alatt van, semmi értelmét nem látja az életnek, utóbbit pedig a szülei még a széltől is óvták: kíváncsi az életre, de mindentől fél. Mindketten csak az igaz, feltétel nélküli szeretetre vágynak, ami talán pont most találja meg őket. Biró Kincső tavaly debütált Medúzalány című kötetével, amiről kritikát írtunk, közöltünk belőle részletet, illetve interjúban is beszélgettünk a szerzővel.
Biró Kincső: Üvegfiú (részlet)
Dorián
A légcső elzáródik, öt-tíz percen belül bekövetkezik a szívhalál. A mesterségesen előidézett oxigénhiány izgalomba hozhatja a kéjérzetért felelős területeket az agyamban. Akár el is élvezhetek az utolsó perceimben.
De szerencsétlenül is alakulhat a helyzet. Magam alá üríthetek. Az arcom feldagad, vörös lesz, még a nyelvemet is kidugom, mint a döglött állatok a rajzfilmekben. Nem, nem lesz jó. Nem akarok gusztustalanul kinézni, még a koporsómban sem, és nem is lennék túl eredeti. Az önakasztás a leggyakoribb halálnem az öngyilkosok között.
Most a fürdőszobapadlón fekszem, és a vegyszereket nézegetem. Domestos, klór, vízkőoldó, lefolyótisztító. Ha rosszul sül el, túlélem, és fekélyek fogják borítani a szájnyálkahártyámat. Amint rám talál az apám, megitat velem három liter tejet, és bevisz a kórházba. Annyira nem rajongok a tejért, hogy három litert a testembe fogadjak belőle.
Nincsenek itthon nyugtatók. Semmi durva szer. Csak vitaminok és torokcukorkák.
Lándzsásútifű-szirup, meg agyagos, hányingerízű hasfogó. Gyógyteák. Apa elzárta a késeket a kulccsal nyitható konyhaszekrénybe.
A borotvával nem bánok valami jól. Mármint még a hagyományos értelemben sem. Örökösen sebhelyek csúfítják a nyakamat és az arcomat, és sajnos nem a dögös módon. Biztosan borzalmas látványt nyújtanék, ha borotvapengével vágnám fel az ereimet.
Felállok, fázik a lábfejem a hideg kövön. Nincs kedvem felöltözni. Még nedves a hajam, a szempilláim összetapadtak. Megdörzsölöm a szemem.
Ott ragadtam, azon a májusi napon, amit egy átlagos szerdának hittem. Elvesztem az élő-lélegző pillanatok között. Naponta ezerszer idézem vissza Léna mondatait.
– Hamar visszajövök, ne csinálj semmi butaságot! – Dúdolva táncolt végig a szobán. Mindig úgy viselkedett, mintha valami videóklipben szerepelne. Túl sokat nézte az MTV-t.
Válaszul csak grimaszoltam, ahogy mindig. Tudtam, hogy visszajön, tehát el sem búcsúztam. De Léna soha többé nem tért haza.
Nem akartam elhinni, hogy a nővéremet szét tudta szaggatni egy autó, egy egyszerű fémszerkezet. Apa zokogott. Mint egy gyermek. Én nem éreztem semmit, csak a hideget.
Hajnali három körül megunom a forgolódást az ágyamban. Elsétálok a Nagyállomásra, a huszonkét emeletes elé, ahol Léna várt rám mindennap a suli után. Oda, ahol Léna már nem vár többé.
Galambürüléket rugdosok a kopott, szürke fal tövében. Várom az ébredést. Egy telefoncsörgést. Léna hangját. Várom, hogy angyalok hulljanak az égből, és elpusztuljon a világ.
De az idő nem áll meg. Az ég nem nyílik szét, nem hullanak véres angyalok a villamossínekre, sem a parkolóban ácsorgó szürke és fekete autókra. A világot nem érdekli Léna halála. Az idő nem tiszteli Lénát.
Lemegyek az aluljáróba. Mindig is gyűlöltem ezt a helyet. Sivár és mocskos. Ez a hely fogadja azt, aki a városba érkezik. Ledobom a hátizsákomat a földre, és előrángatom belőle a festékszóró tubusokat.
Reggelig festek, vagy csak egy-két óráig. Nem tudom. Tombolva és csúnyán teszem. Sírok is. Tombolva és csúnyán.
Nem jutok haza. Ott alszom az aluljáróban. Elgyengít a tehetetlenség és a harag. Nem tudok véget vetni a világnak.
Zsófi
Esik. A vonat ablakához nyomom a homlokomat. Egy pillanatra eggyé válok az esővel, az elsuhanó fákkal és az ázott kismadarakkal. Bőrig fogok ázni.
Nem sokan ülnek körülöttem. Két idős hölgy egyforma, kékes bubifrizurával, pár unott arcú diák – sorstársaim. Egy elgyötört anyuka a szőke, pattogós kislányával. A kislány arcát színes csillámpor borítja, rózsaszín plüsspegazust szorongat a hóna alatt, kicsit irigylem érte.
Addig szurkolok az ablakon versengő esőcseppeknek, amíg meg nem érkezik a vonatom. Az aluljáróban eltorzult zajok visszhangzanak, minden csupa szürke és nyirkos, akár egy elvarázsolt barlangban. Csontos, fekete macska tekereg a lépcsőn, egy járókelő megszánja pár falat hússal a gíroszából.
Azt képzelem, hogy valójában nem is macska, hanem vízköpő, az elvarázsolt barlang ura.
Féltem a bőröndöm túlterhelt kerekeit, lassan, óvatosan sétálok, míg váratlanul rá nem lépek valamire. Pont olyan reccsenés hallatszik, mintha valakinek a lábujját zúztam volna össze.
– Elnézést – mormolom, de nem kapok választ.
Kis híján felsikítok. Fekszik valaki a földön, akinek véletlenül összetapostam a kisujját. Véres a keze. Szédülök a pániktól. Hátrálok pár lépést, megbotlok egy festékszóró flakonban. Piros. Úgy szorítom a bőröndöm fogantyúját, hogy elfehérednek az ujjaim. Nem vér. Festék. Túl sokat képzelgek.
Biztosan kiürült a flakon, mire megalkotta vele a falon feszítő hatalmas festményt. Két összenőtt szívet ábrázol. Az egyikből virágok hajtottak ki, a másikba gombostűk fúródtak. A zöld csempén szétfolyt a festék, fekete és vörös patakok száradtak a falra.
Visszapillantok a lehetséges alkotóra.
Vajon melyik a te szíved? Bizonyosan az, amelyik úgy néz ki, mint egy tűpárna.
Sötétlila Converse cipőt visel. Nekem is pont ugyanilyenem van világosabb árnyalatban, csak én kicseréltem a fűzőjét horgolt csipkeszalagokra. A hosszú, tintafekete haja eltakarja az arcát. Miért rohan el mellette mindenki? Miért nem aggódik érte senki? Talán a nagyvárosokban megszokott az ilyesmi. Félholt alakok az aluljáróban. Vagy nem is létezik valójában, csak én képzelem ide?
A pulzusom hangosan dobol a halántékomon. Leguggolok, hogy megnézzem, létezik-e egyáltalán.
Finoman megrázom a vállát. Meleg a bőre a fekete pulóver alatt. Nincs alkoholszaga. Nincs mosdatlanságszaga. Nem hiszem, hogy hajléktalan. Nyöszörög, majd kinyitja a szemét. A gyomrom hirtelen bukfencet vet. Megragadom a bőröndöm fogantyúját, és amilyen gyorsan csak tudok, elrohanok.
Dorián
Arra ébredek, hogy valaki megérinti a vállamat. Kinyitom a szemem, egy pillanatra azt hiszem, sikerült megidéznem a világvégét, és egy bukott angyal szól hozzám. Ezüstszínű a szeme.
Biztosan csak álom. Nincs itt senki, egyedül én és a hideg padló. Hazasétálok. Semmi sem változott.
Léna halála óta nem nagyon járok suliba. Hónapokig senki sem tudott arról, mi történt. Az egész nyár eltelt némán és üresen. Szeptember első tanítási napján azonban az osztályfőnököm közölte a hírt az egész osztállyal, amíg én otthon „lábadoztam”. Olyan emberek is kifejezték nekem a részvétüket Messengeren, akikkel azelőtt egy szót sem váltottam.
Részvét. Hogyan tudnának velem együttérezni? Ne is érezzenek együtt! Senkinek sem kívánom ezt, még annak a kreténnek sem, aki két évig azzal fenyegetett, hogy levágja a „buzi farkamat”, és még a padomba is belekarcolta, hogy mekkora buzi vagyok. Neki talán mégis. Nem mintha bárki más kedvelne a suliban.
Az osztályfőnököm legszívesebben elégetne máglyán.
Született Karen, csak súlyosan katolikus férfikiadásban.
Meg van róla győződve, hogy meleg vagyok, ráadásul az erőszakos fajtából. Nem tudtam, hogy létezik olyan, hogy erőszakos meleg, de az ember mindennap tanul valamit.
Rendszeresen lemosatja velem a sminkemet, leveteti az ékszereimet. Nemegyszer utasított arra, hogy vágassam le a hajamat és viseljek valami tisztességes színt, mert lilát egy valamirevaló férfi nem vesz magára. Pontosan annyira ment a véleményével, hogy beszereztem egy vízálló szemhéjtust, és mindkét fülemet legalább hat helyen kifúrattam.
Végre hazaérek. Háromnegyed órán keresztül a konyhában ücsörgök tétlenül. Azzal kínzom magam, hogy a hűtőt borító neonszínű cetliket nézegetem, aztán lezuhanyozok, pocsékolom a meleg vizet, kicsit bűntudatom is van miatta.
Nem tudom, mi vesz rá, hogy bemenjek Léna szobájába, egész nyáron nem tettem be oda a lábamat.
Minden úgy van, ahogyan hagyta.
A szőke hajszálak még mindig ott hevernek a cseresznyeillatú párnán. Az a bundás szürke zokni – amit már mindenki viselt a családban, legutoljára ő – a fotel karfáján kallódik. A sok színes ruha még ott fekszik szétterítve a bevetetlen ágyon. Hiszen Léna randira készült azon a májusi napon.
– Neonpink vagy párducmintás? – kérdése még mindig itt visszhangzik a szobában.
– Neonpink – feleltem, fel sem pillantva a rajzomból.
– Az nem túl… olyan… – méregette a kérdéses ruhát.
– Kurvás? – vigyorogtam. – Minden ruhád kurvás.
– Nem furi? – faggatott fintorogva, miután felvette.
– Lehet, hogy én csinosabb lennék benne – méregettem kritikusan. – De te sem festesz rosszul.
Összenevettünk. Ez volt az utolsó közös nevetésünk. Azt hittem, ettől már nem fájhat jobban. A lelkem szilánkjai szúrják az oldalamat. Léna minden egyes nap újra és újra meghal. Meghal, amikor megérzem a cseresznyeillatot a ruháiban, amelyeket nem visel többé. Meghal, amikor letépem a bevásárlólistákkal, sütireceptekkel és motiváló idézetekkel teleírt neonszínű öntapadós cetliket a hűtőről, a vitrinről és a könyvespolcokról.
Újra és újra belebotlok az egyre halványuló lábnyomaiba. Senki sem fogja többé összemocskolni a konyhát azokkal a ronda, ehetetlen bögrés sütikkel.
Senki sem fog megvárni suli után, hogy együtt menjünk haza.
Kirohanok a szobából, becsapom magam mögött az ajtót. Menekülök. Papírba és ceruzákba. Telerajzolom a világot veszteséggel és fájdalommal.
Zsófi
A Salétrom utcán fogok lakni egy baracksárga panelházban. Csak öt percre van a Nagyállomás, idehallatszik a villamosok kísérteties csikorgása.
Egy örökkévalóságnak tűnik végigsétálni a szomorú hársfák alatt. Suttognak a leveleik. Valakit kilakoltattak, vagy lomtalanítást tarthattak, mert egy egész fürdőszoba hever a járda szélén, egy csorba vécékagylóval, vízköves csapteleppel és két rongyos törülközővel. Milyen szép lenne, ha valaki virágokat ültetne beléjük. Nem lennének olyan magányosak.
Felcipelem a bőröndömet a lépcsőn a harmadikra. Hetes ajtó. Nem szeretem a hetes számot, a mesékben mindig valami gonoszság köthető a heteshez.
Még nem ismerem a lakótársamat, de anyukámék elmondása szerint tiszta és rendes lány. Rámarkolok a kilincsre, nyirkos a tenyerem. Legalább nem kollégium, legalább nem kollégium – mantrázom.
A koli tényleg végezne velem. Szobatársak. Menzás főzelék. Penészes zuhanyfüggöny. Az összepisilt mosdó megölné bennem az emberi méltóságot.
Sikerül átlépnem a küszöböt. Az előszoba jobban fest, mint a képeken. Az erkéllyel ellátott szobát a lakótársam már elfoglalta, illetve a cuccai foglalták el, mert ő nincs sehol. De azért a saját szobámra sem panaszkodhatok.
Kávéfoltos padlószőnyeget vártam, de fényes parketta fogad helyette. Az ágy is egészen kényelmes, és van egy homokszínű farostlemezből készült éjjeliszekrényem is hozzá illő ruhásszekrénnyel, és egy íróasztal, felette fakeretes tükörrel.
– Nem rossz, mi? – Alacsony, vékony lány jelenik meg a küszöbön, a haja szőke, és csak az álláig ér, a szemöldöke eltűnik hatalmas, puha frufruja mögött. Bundás, rózsaszín pulcsit visel, babakék neccharisnyával és fehér teniszszoknyával. Túlzásba vitte a pirosítót, a csillámot és a highlightert is, a műszempillái a frufruját csiklandozzák. Minden bizonnyal nagy hatást gyakorolt rá az Eufória. – De a csipkefüggöny az gáz.
– Nekem tetszik. – Vállat vonok. Vidékiesen romantikus. – Legalább nem hullanak belőle halott molylepkék.
– True tho. – Egyetért. – Szalai Amanda vagyok, Instán is bekövethetsz. Mandababy, nulla, kettő, huszonkettő. A Mandát szeretem vagy a Mandit. Az Amanda olyan elvált anyukás.
– Galamb Zsófi. – Letudom ennyivel, mialatt kioldom a cipőfűzőmet.
Kifaggat, hogy milyen szakon fogok tanulni, ismerek-e valakit a környéken, milyen lesz a ruhám a gólyabálon. Még a gólyatáborba se mentem el, sőt az évnyitóra sem. A gólyabált is szívesen kihagyom.
Megtudom, hogy másodéves anglisztikás (meg is van az ok, miért beszél half-angolul), és hogy valami buta oknál fogva nem vették fel idén kollégiumba, ezért kényszerült albérletbe. Az egyetem mellett egy kávézóban dolgozik.
– Van pasid? – Egy percre sem hagy magamra, végig csacsog, amíg kipakolom a bőröndömet, de legalább segít felhúzni az ágyneműt. – Vagy barátnőd? Well, elég heterónak nézel ki.
Miután kitárgyalja a lehetséges szexuális irányultságomat, elmeséli dióhéjban az eddigi életét.
Nyíregyházáról jött, nemrég szakított a pasijával, Gabival, aki göndör hajú volt, alter és szemüveges. Elefántot és 30Y-t hallgatott. Hiányzik Mandának, de gyűlöli, mert megcsalta egy Adrienn nevű lánnyal, aki nem tudja normálisan felrakni magának a kínai, háromszáz forintos pilláit, és mindig le van nőve a haja.
– Gusztustalan a hajtöve – közli, miközben kipakolom a könyveimet a bőröndből. – Tudod, félévente szőkíti ki újra, és nem használ hamvasító sampont.
Mandának nincsenek túl jó tapasztalatai a férfiak, sőt ami azt illeti, a lányok terén sem. A szülei elváltak, amikor még tizenhárom éves volt. Az apja azóta elvett egy másik nőt, aki csak négy évvel idősebb, mint most Manda.
Megkínál rózsaszín rágógumival, természetesen elfogadom, mert gyerekkoromban is ez volt a kedvencem. Estig beszélgetünk, illetve ő beszél, én pedig hallgatom.
Az egész életemet végigkíséri egy különös, zsigeri szorongás. Nem merek beszélni, mert félek, hogy rossz kérdéseket teszek fel, vagy rossz válaszokat adok.
Néha úgy érzem, nincsenek tulajdonságaim, csak hiányosságaim.
Az iskolában nem voltam népszerű, hiába voltak jó jegyeim. A tanáraim sokat panaszkodtak rám a szüleimnek, amiért „mindent harapófogóval kell kihúzni belőlem”. Az óvónők addig unszolták az anyukámat, amíg el nem cipelt pszichológushoz. Állítólag autizmust és beilleszkedési zavart állapítottak meg nálam, de sajnos sohasem láthattam a diagnózisomat, mert az apukám széttépte, amint hazaértünk.
A szociális életem tehát kimerül a közösségi médiaplatformok arc és név nélküli használatában. Van egy YouTube-csatornám, de ott is ragaszkodom az anonimitáshoz. A feliratkozóim az ajkamtól a vállam vonaláig ismernek.
ASMR-videókat készítek Kisgalamb ASMR néven. Nem válaszolok a kommentekre, csak beszívecskézem őket. Tudom, hogy az, amit a nézőimtől kapok, nem valódi szeretet, mégis azt hazudom magamnak, hogy a kedves szavak egyet jelentenek azzal, hogy szeretnek.
Szükségem van a figyelmükre a túléléshez.
Magammal hoztam egy mikrofont, egy sólámpát, pár kabuki ecsetet, parafa poháralátétet abban a reményben, hogy a lakótársam nem csap majd akkora zajt esténként, hogy le kelljen állnom a videókkal.
Manda éppen egy fekete hajú motoros csajsziról csicsereg, amíg vacsorázom. A Nagyerdő környékén figyelt fel rá, amint leszáll a motorjáról, leveszi a sisakját és hátraveti a haját, mint valami olcsó kétezres évekbeli romkomban.
– Tisztára olyan, mint Marceline. – Ábrándos rágógumilufikat fúj. – Belezúgtam.
A lelkemre köti, hogy szóljak, ha látom a csajszit, mert meg akarja magának szerezni.
A fiúra gondolok az aluljáróban, a sötétlila Converse-ére, és a véreres, kék szemére, meg a hosszú, fekete hajára. Ő volt az első ember, akit megszólítottam ebben a városban. Talán rossz ómen.
Mandának mindenesetre bevésődött az ő Marceline-je, mert még akkor is róla csiripel, amikor végzek a vacsorámmal.
Nehezen egyezünk meg arról, kinek hány polc jusson a piperéinek. Kétlem, hogy egyetlen polcon elférne minden holmim. Manda pakolja ki előbb a cuccait, két és fél polcot foglal el velük. Legalább húsz sminkecsettel és nyolc palettával rendelkezik, annyi szájfényt és műszempillát pakol ki a Hello Kitty-s táskájából, hogy elszégyellem magam, pedig határozottan sok pénz költök szépségápolásra.
Azt állítja, imád takarítani, mert az sok kalóriát éget, és hasznos tevékenység. Ezt örömmel hallom, mert én ki nem állhatom, minden fizikai tevékenységet csak azért végzek el, mert muszáj.
Fél tizenegykor kerülök ágyba, addigra Manda összes exének megtudom a keresztnevét és a csillagjegyét. Azt hiszem, egy ideig szünetelni fog a YouTube-csatornám.
Fotó: Valuska Gábor
