Fiala Borcsa új könyvvel jelentkezett: a Budapesti rémálomban egy diákcsapat kerül a központba, akik szembeszállnak a várost felfaló, sátánian gonosz Lénnyel. A történet onnan indul, hogy a tinédzserek javát rémálmok gyötrik, hullafáradtan kóvályognak az iskolában, és nincs ez másképp a Feszty Masa gimnáziumban sem. Sára, a diákújság főszerkesztője elhatározza, ogy megfejti a rémálmok eredetét. Vajon mire jutnak? Olvass bele az ifjúsági regénybe!
Fiala Borcsa: Budapesti rémálom (részlet)
Bár más napokon Sára egyik kedvenc pillanata az volt, amikor belépett a 10. a osztálytermébe, most legszívesebben abban a másodpercben visszafordult volna, hogy az egyik ablak üvegében meglátta visszatükröződni a saját képmását. Olyan lestrapált volt, hogy szabályosan visszahőkölt tőle. Oldalt felnyírt, felül hosszabbra hagyott mogyoróbarna, hullámos haja szanaszéjjel állt, mintha valaki egy nejlonzacskóval dörgölte volna elektrosztatikusra. Nagy, barna szemei alatt karikák. Vastag, íves szemöldöke rosszkedvűen futott össze a homloka közepén, hosszúkás arca pedig kifejezetten nyúzottnak tűnt. Kedvetlenül grimaszolt egyet a tükörképe felé. Na szép. Épp úgy festek, mint egy bal lábbal kelt múmia…
Másra sem vágyott e percben, mint hogy hazamenjen, berúgja a táskáját a szobája legtávolabbi sarkába, lehányja magáról a ruhát, felvegye a pizsamáját, és visszabújjon az ágyába, ami talán még mindig őrzi a teste melegét. Hátha sikerül egy kiadósabb alvással elfogadhatóbbá tennie a megjelenését. És egy fokkal kevésbé pokróccá a hangulatát.
Komor kedvét még a reggeli séta sem tudta felderíteni, amíg felgyalogolt otthonról a várba, a Tóth Árpád sétányon található Feszty Masa hatosztályos művészeti gimnáziumba. De még az osztálytársak jelenlététől sem lett kevésbé morózus, pedig amúgy igencsak közel állt a szívéhez az a közösség, amivé három és fél év alatt formálódtak. Valahogy teljesen más volt itt a Fesztyben, mint az általánosban anno. Ott csak egyetlen egy „legjobb barátnője” volt, míg itt legalább egy tucat emberrel volt szoros haveri viszonyban. Ott nem különösebben vette észre senki, itt viszont értékelték a tanárai. A magyartanárnője, Rácz Györgyi tanárnő pedig – bár soha nem mondta ki így pacekba – mindig éreztette vele, hogy kivételes tehetségnek tartja, akinek tényleg csak a szorgalmán és az elkötelezettségén múlik, mire viszi. Az iskolai életének koronaékszere pedig a suliújság volt, amit ő maga indított el Rácz tanárnő biztatására.
Igazán klassz csapat verbuválódott a Masabeszéd köré, amit bár nem olvastak olyan sokan (még!!!), mint ők szerették volna, de Sára elkötelezett főszerkesztőként igyekezte tartani a szerkesztőség tagjaiban a hitet: ami késik, nem múlik, hamarosan még a már leérettségizett diákok is olvasni fogják a Masabeszédet. Úgy be fog robbanni a köztudatba, hogy a háromszáz fős iskola lapját havonta akár 1200 példányban kell majd kinyomtatniuk. Minimum!
Sára reggelente úgy pattant ki az ágyból, amint megszólalt az ébresztő, mint az órarugó, és alig várta, hogy végre újra a kedvenc közegében legyen.
Kivéve ma, amikor alig bírta vonszolni az ólomnehéz tagjait, és kifejezetten küzdelmes volt abból a zabkorpával teli vödörből akárcsak egy értelmes gondolatot is kiráncigálnia, ami a feje helyére került.
Az odakint tespedő félhomály sem hozta meg az ember életkedvét, melyet hiába igyekezett ellensúlyozni a terem vakító neonfénye.
– A naptár szerint február van, tavaly ilyenkor már szinte tavaszodott, most meg mintha elölről kezdődne a tél – morogta maga elé Sára, miközben nagy keservesen elkúszott a második sorig, a lábával kihúzta az asztal alá tolt széket, és úgy vetette bele magát, mint aki hónapokig gyalogolt hegyen-völgyön keresztül, míg végre ideért. Persze, hiszen már az is kész csoda, hogy egyáltalán sikerült ma becsöngetés előtt érkeznie.
Rettenetes éjszakája volt. Egyik idióta álomból esett át a másikba, csak forgolódott egész éjjel, mint azok a sorba tűzött, nyomorult grillcsirkék a hentes kirakatában a Batthyány téren. Pedig amúgy olyan klasszul indult az este! Átjött hozzájuk a nagyapja, Nagypapitu, és Ferifiammal (ez Sára édesapjának a beceneve odahaza) együtt Juicy Lucy hamburgert sütöttek sült krumplival (vagy ahogy Nagypapitu mondta: „rósejbnivel”) vacsorára. A két férfi hosszan diskurált az előző napi görög–angol focimeccsről, hogy megérdemelt volt-e a tizenegyes, vagy elfogult az olasz bíró; meg lehet-e mondani két héttel előre, hogy ónos eső várható; a polgármester, a Fővárosi Csatornázási Művek vagy a Főkefe tehet-e arról, hogy a városban olykor kellemetlen, poshadt bűz terjeng; és hogy Ferifiam hibát követ-e el, ha körbenézeget más cégeknél is, mert mi van, ha mindez a főnöke fülébe jut.
Sára mosolyogva hallgatta őket fél füllel, miközben a sajtot reszelte mellettük a húspogácsába. Megszokta a két férfi civakodását, akik bár tűzbe mennének egymásért, mégis minden apróságon összeugranak. Persze, nem komolyan, legtöbbször inkább csak az egymás heccelése folyt, de abból annyi, amennyi a csövön kifért. Ha Nagypapitu nagyon felbosszantotta Ferifiamat, az a fejéhez kapott, és úgy háborgott: „Miket nem mondasz, Molnár?!”
Tegnap este még a són is képesek voltak összekülönbözni: Nagypapitu ugyanis túlságosan megsózta a krumplit, amin Ferifiam kiakadt, és hosszas dietetikai kiselőadást tartott a túlzásba vitt nátrium-klorid sejtpusztító hatásairól.
Végül tüntetőleg nem evett a burgonyából, amin meg Nagypapitu bántódott meg, Sára pedig, hogy kiengesztelje, kétszer is szedett a hamburgere mellé. Ami, utólag belátva, valószínűleg hiba volt, a sok sós ételtől olyan kínzó szomjúság gyötörte, hogy a fél Dunát kiitta vacsora után. Ezek után persze rosszul aludt, kész csoda, hogy egyáltalán képes volt hasra feküdni, de még akkor is úgy érezte, hogy hintalovon himbálózik.
Most levetette a télikabátját, ráterítette a szék háttámlájára (a fogasokig már lusta volt elmenni), és körbenézett. Ahhoz képest, hogy mindjárt becsöngetnek, a fél osztály nem érkezett be. Aki meg ott volt, az is csak testben. Gergő, az osztály strébere az első sorban üveges tekintettel meredt a tankönyvébe. Valószínűleg még tanulni akart becsöngetés előtt, de ehelyett nyitott szemmel bóbiskolt. Mellette Dorka: fülében füles, karja összefonva a mellkasán, a szeme lehunyva. Minden bizonnyal zenét hallgatott, és igyekezett totálisan kizárni a külvilágot. Bogi még mindig kabátban ült a helyén, és hadarva magyarázott valami láncfűrészes taxisofőrről a padtársának. A szószátyár Balázs akkorát ásított, hogy majdnem keresztülbucskázott a száján.
Úgy tűnt, a legtöbben elég nyomott hangulatban vannak, pár embert kivéve. Franciska épp egy hatalmas szendvicset tömött kapkodva a szájába, de látszott, hogy meg sem rágja a falatot. Az asztalán lévő három összegyűrt alufóliagolyóból ítélve pusztító farkaséhség gyötörhette szegényt. A vietnámi származású Lill szokás szerint a tankönyveit bújta, és minden lapozáskor nagyot kortyolt az üdítőjéből. Kriszta, akit matekból kaszáltak el annyira, hogy náluk kötött ki, hátradöntött székének két lábán egyensúlyozott, és unottan rágózott – de hát ő mindig ezt csinálta függetlenül attól, hogy szünet volt, vagy tanóra.
Gus pedig, akit sokan Lidércfiúnak is hívtak (netán Pitypangnak vagy Bokorhajnak), derűs mosollyal meredt el a távolba, és időről időre felnevetett magában. Vajon mi lehet olyan vicces? – tűnődött Sára.
Hiába jártak egy osztályba immár negyedik éve, a tejfölszőke, bongyor hajú fiút egyszerűen nem tudta hová tenni. A nyurga srác a fehér hajával, a szinte áttetsző bőrével olyan volt, mintha nem is ebben a világban, köztük élne. Halványkék szeme örökösen a messzeségbe révedt. Gyakran előfordult, hogy magában motyogott, és ha valaki – abban a tévhitben, hogy talán őhozzá beszél – visszakérdezett, akkor olyan képet vágott, mint aki abban a szent minutumban ébredt fel egy kellemesen mély álomból. Tényleg olyannak tűnt, mint aki csak keresztüllebeg az életen, akár egy kísértet. Ezzel együtt Sára ki nem állhatta, ha a többiek Lidércfiúnak hívták a háta mögött (vagy szemtől szembe, mint Tamás, aki szerette az erejét fitogtatni, ha kellett, ha nem), mert kifejezetten rosszul tűrte, ha a gyengébbeket bántják.
Nem mintha Gus annak tűnt volna. Semmiképp nem mondta volna rá Sára, hogy kiszolgáltatott vagy elesett. Inkább olyasféle volt, aki a piszkálódásokat észre sem veszi, vagy ha igen, akkor is magasról tesz rájuk. Sára, természetesen, Gusnak hívta, azon a becenéven, ahogy három éve szeptember elsején az általános bemutatkozáskor a fiú kérte, hogy szólítsák.
Az is muris helyzet volt egyébként. Amikor rá került a sor, nagy nehezen felkászálódott a székéből, de mivel már akkor is igen nyurga volt, időbe telt, mire kihajtogatta magát, mint egy colstok. Aztán csak állt, a szája szélén derűs mosoly játszott. Még fel is kuncogott, amire akkor még azt hitték, zavarában.
– Mutatkozz be, fiam. Nem kell félni – biztatta az osztályfőnökük, Füzzy Mihály tanár úr – vagy ahogy a háta mögött becézték: Fizimiska. Mire Gus megrezzent, mint aki akkor ébred.
– Jó napot… illetve sziasztok – nézett körbe. – A nevem Kerekes Gusztáv. De jobban szeretem, ha Gusnak szólítanak.
Így mondta, angolosan: Gász.
Sára mellett akkoriban Tamás ült, aki a név hallatán röhögve bökte oldalba a lányt:
– Kerekes Gusztáv, mi? Hehehe. Érdekes. Pedig épp úgy fest, mint akinek nincs is ki mind a négy kereke.
Sára nem volt hajlandó vele együtt nevetni, helyette megvetően végigmérte Tamást, hadd tanulja meg egyszer s mindenkorra: ő nem az a fajta, akivel mások kárára élcelődhet. Tamás nem is maradt sokáig mellette. Azzal a kifogással, hogy az az optikusa kifejezett utasítása, miszerint középen üljön, és ne féloldalasan nézze a táblát, átkérette magát egy sorral arrébb. Azóta ül Bence mellett, aki hűséges csatlósaként hálásan nyihog, valahányszor Tamás poénkodik.
Becsöngettek. Az éles hang légkalapácsként sújtott Sára dobhártyájára, és felriasztotta tűnődéséből. Máris nyolc? De hiszen még egy csomóan hiányoznak. Csak nem megint influenzajárvány van? Na majd utánanézek, jó kis téma lenne ez a Masamondóba… Akár az iskolaorvost is meg lehetne hozzá interjúvolni. Igen, ez az! Ez lesz a heti vezető anyag. VÍRUS TIZEDELI A DIÁKOKAT! címmel például biztosan szétkapkodnák.
Tovább sajnos nem jutott a címlaptervezéssel, az osztályba ugyanis belépett Tihanyi, a matektanár. Sárában abban a pillanatban megállt az ütő.
Jesszus, ez ma van?! Gyorsan körbenézett, de rajta kívül senki más nem tűnt meglepettnek. A mellette ülő Kata nagy sóhajtással tett ki maga elé egy félfamentes lapot.
Talán a rossz éjszakája tette, de úgy tűnt, Sára totál összekeverte a napokat. Egy másodperccel ezelőttig abban a hitben volt, hogy már csütörtök van, nem pedig szerda, amikor dupla magyarral indítanak, és nem matekkal. És így sajnos arról is megfeledkezett, hogy Tihanyi mára témazárót ígért be. Amire Sára egy hangot sem tanult.
A következő negyvenöt perc olyan volt számára, mintha defibrillátorral élesztették volna újra. Az adrenalintól hirtelen kiélesedett az agya, és így sikerült olyan dolgokat is előbányásznia a mélyéből, amik még őt magát is meglepték. Ezzel együtt nem volt kifejezetten büszke a végeredményre, nyilván jobban is teljesíthetett volna, ha nem keveri össze a napokat, és ez rendkívüli módon bosszantotta. De legalább nem lesz egyes. Valószínűleg.
„Késő bánat, eb gondolat” – jutott eszébe erről Nagypapitu egyik kedvenc mondása. Majd legközelebb jobban odafigyel. Viszont ha szerda van, akkor az egyet jelent: már csak pár óra, és mehet fel a Masamondó szerkesztőségébe, hogy átbeszélje a legfrissebb híreket a többiekkel. Addig még feltétlenül kell rá időt találnia, hogy leszaladjon a suliorvoshoz (aki, minő szerencse, épp ma rendel), hogy kifaggassa a járvány eshetőségéről és lefutásáról.
