Az apákkal mindig van valami baj az irodalomban. Erőszakosak, hallgatagok, fukarkodnak a szeretettel, tutyi-mutyi módon viselkednek, aggodalmaskodnak, cserben hagynak. Valószínűleg mindenkinek van egy vagy több hasonló irodalmi karakter a fejében, aki beleillik a képbe (netalántán valós tapasztalata). Nem csoda, hogy rengetegszer ezek a történetek valamilyen módon elteszik láb alól az apákat, hiszen csak akkor lehet kibújni az árnyékából, ha már legyőztük. A győzelemnek viszont több formája is van, csak úgy, mint Bánki Éva új kötetében, ahol pont az apa halálának az elkerülése a tét.
Az Apjalánya című regényből sok mindent ki lehet olvasni, egy család széthullásának történetét, egy vidékről Pestre felköltöző lány felnövekedését, egy posztmodern krimit, de akár egy betegségtörténetet is.
Bánki Éva író, irodalomtörténész, a Károli Gáspár Református Egyetem docense, tanítója. Számos regény szerzője, mint például a Petőfi-vírus című ifjúsági regény, a háromkötetes Fordított-idő könyvsorozat vagy a Magyar Dekameron novelláskötet.
Nem minden felnövéstörténet apatörténet
De minden apatörténet felnövéstörténet. Az apa központi szerepe az irodalomban talán már az Oidipusz történet óta meghatározó, rengeteg olyan könyvet, filmet, sorozatot tudnánk mondani, ahol akarva-akaratlanul az apai kényszerekkel (vagy azoknak a hiányával) kell szembenéznie a főhősnek. Persze, mivel az élet az irodalom alapja, nem is az apaság tematikája érdekes, hanem hogy az aparegények adott esetben mit árul el rólunk és az apánkkal való kapcsolatunkról.
Az Apjalánya már a címében is egy elegáns mozdulattal egy személlyé avanzsálja a történet elbeszélőjét és annak apját, pedig a kettő egyezése a lehető legtávolabb van egymástól. Az apa teljes szürkeségében jelenik meg előttünk, élete látszólag érdektelen, barátai, munkatársai kihasználják, munkájában és családjában is alulmarad, a történelem láthatatlan sebeit hordozza, emellett pedig szótlan és távolságtartó. A Bánki Éva nevű elbeszélő foggal-körömmel igyekszik valamit felmutatni erről az apáról, amit akár maga az olvasó érdekesnek, és főleg értékesnek láthat. De nincs ilyen:
Apám ilyen szerencsés szerencsétlen volt (...). Sem ide, sem oda nem tartozott. Vagyis valahova mégis tartozott, hiszen őt magát csalhatatlanul be tudták azonosítani az ismerősei: nagy lúzer volt.”
A kötet szisztematikusan bontja le az apa uralkodó pozícióját, miközben sem elpusztítani, sem felmenteni nem akarja. A családfő tehát nem az identitás origója lesz, hanem egy adalék, az élet része.
Ez az a fajta szembenézés, amit szerintem kevesen mondhatunk a magunkénak.
Egy zsákutcába futott nyomozás az ismert tettes ellen
Pár évvel ezelőtt ott ültem az egyetemen és éppen Bánki Éva óráját hallgattam, ahol a krimik és detektívtörténetek működéséről beszélt. A krimi mindig valamilyen rejtett bűntudatnak a feldolgozására szolgál, az ő példája az volt, hogy a híres skandináv krimi valójában a skandináv államok gyors meggazdagodását és az ebből fakadó elidegenedést jelenítik meg a sok bűntényben. Az Apjalánya esetében sincs ez máshogy, a főszereplő azért akar mindent megtudni az apjáról, mert bűntudatot érez amiatt, hogy hátat fordított neki fiatalon.
Ennek érdekében bejárjuk a múltat, ott vagyunk Kanizsán a szülői házban, látjuk, ahogy az apa munkába szalad, megismerjük a mindennapjait, a jellemét, a szokásait. Mégis világosan látszik – és ezt az elbeszélő is kimondja –, hogy ez az apa teljes mértékben semmilyen:
Pedig úgy mondják, a detektívtörténetek valahol mind az apák, a »nagy bűnösök« leleplezéséről szólnak (…). Hát én sokra nem mentem a detektívtükörrel, szinte semmit sem sikerült kiderítenem az apámról. Maradtak hát a hétköznapok.”
Az apa tehát nem bűnös, az elbeszélő mégis meg szeretné büntetni. Hogy miért? Talán a szeretet hiányáért, azért, mert nem törekedett a jobbra, vagy mert annyi kimondatlan fájdalmat hagyott hátra, hogy az elbeszélő rákos lett. De lehet, hogy egyik sem, hanem csak szeretné egyszer és mindenkorra lezárni magában a múltat. És úgy, mint Oidipusz (aki nem mellesleg az első detektív volt a történelemben), naivitástól és indulattól vezérelve a saját apját öli meg.
Bánki Éva új regényében személyes család- és betegségtörténetben mutatkoznak meg az elhallgatott traumák és titkok, és főleg az apa árnyékot vető hatalmas alakja. Olvass bele!
Az elbeszélő itt mégsem megy el a végsőkig, hiszen tisztába van a krimik alapszabályaival, így még azelőtt, hogy az apja fejére olvasná a bűneit, kikerüli a szokványos lezárást és inkább megbékél az apjával. A krimikben mindig arra törekednek, hogy valaki bűnhődjön (és ha a skandináv példát nézzük, akkor egy egész társadalom bűneiért kell felelnie egy személynek), itt viszont senki nem bűnös, de mindenki áldozat. Kérdés az, hogy tovább öljük-e egymást vagy sorstársakká válunk:
„A műtét után a remény értelmét nehéz volt megtalálni. Hogy én leszek az, akinek sikerülni fog, és ehhez nem kell senkit vagy semmit besározni.
Az én családomban nem reménykedett soha senki, mindenki tudta, hogy a rossz után még rosszabb fog következni. De én életben akartam maradni (…).”
A betegség a feldolgozatlan traumákkal kezdődik
Ez a regény sokszor olyan, mint egy gondolatokkal terhelt álmatlan éjszaka vagy egy szinte véget nem érő vita. A kötet a regény elején teljesen mást gondol, mint a végén. Az olvasóval együtt gondolkodik, értelmez, változtatja meg a véleményét. Ezért is olyan érdekes, hogy a kötet kezdetben egy transzgenerációs traumát feldolgozó történetként indul, végül pedig egy felnövéstörténetbe torkollik. Az elbeszélő rákja nem a múlt vagy az apa hibája, de mégis könnyebb ezt gondolni, mint szembenézni a véletlen játékaival:
Pedig a történelemnek nincsenek túlélői. Akik nem halnak bele a háborúkba, azok beleégetik az iszonyatot a gyerekeik húsába.”
Hosszasan keressük az okokat, az apa kimondatlan titkait, a múlt sérelmeit, sőt azt a pontot, ami miatt azt mondhatjuk: na ebben vagy hibás, édesapa, ezt vidd magaddal a sírba. De nem mondjuk, mert nincs ilyen ok. Az apát nem kell megölnünk, hogy meggyógyítsuk a múlt sebeit, sőt a halálával csak tovább mélyítjük azt:
„Nincs tökéletesen áttetsző élet – apámé sem volt az (…). Apukám nem bízott rám semmiféle titkot, semmilyen feladatot, küldetést, gondolatot, eszmét vagy látomást.
Talán csak annyit akart, úgy emlékezzek rá, mint valami borongósan szép dallamra vagy egy operára, amiből egyetlen ária vagy néhány taktus maradt.”
Amit viszont tehetünk (és tennünk kell), hogy kilépünk az apánk árnyékából, és a harag, bűntudat és szeretethiány helyett emberként tekintünk rá. Olyan emberre, mint te vagy én.
Ehhez pedig még gyilkolni sem kell.
Fotó: Wikipédia
