„Van a kert, amiben vagyok, és a kertnek van egy nagyon nagy része, amelyik le van írva, és onnét most már végleg ki vagyok tiltva” – Esterházy Péter nyilatkozta ezt annak kapcsán, hogy a képességek mennyire visznek előre és korlátoznak is, és hogy minden egyes könyv elkészültével letesz egy terhet, még akkor is, ha az oly erős és pompás szenvedély volt, mint például a barokk nyelv Csokonai Lili esetében.
Esterházy kapcsán bizonyára mindenki átvitt értelemben gondol a kertre, csak én vagyok talán az egyetlen megátalkodott író, aki szó szerint kívánja bejárni az író kertjeit.
A Villa Esterházyban töltött két rezidensi hét legvonzóbb dimenziója számomra pont ez volt: majdnem ugyanazok között a növények között írni, azokat a madarakat hallgatni, azokat a felhőket nézni, számolni, elnevezni, melyeket Esterházy is láthatott. Közvetlen kapcsolatba kerülni a környezettel, megfogni a zöldet, tapintani a levegőt.
Még ha ez olyan konfliktusokhoz is vezet, hogy a füvet órák óta nyíró szomszédtól finoman megkérdezem, meddig szándékozza ezt tenni, hiszen ez egy Alkotóház. (Utólag gondolkoztam el azon, hogy vajon mi győzte meg inkább: az alkotás kifejezésnek szent fogalma vagy a drámai hangsúly amivel előadtam, nagyjából hasonló együttérzésre hangoló, tragikus arckifejezéssel, mintha az elfekvő osztály betegeinek nyugalmát akartam volna óvni.)
Mit ad isten, Ispánkon, a Lator-házban dolgozva, ismét izgalmas dialógusba keveredtem egy füvet borotváló férfival, ezúttal egy fűkaszással. Szintén udvariasan érdeklődtem, meddig szándékozik berregni, csak mert dolgozom. Finom ujjaimat elnézve kijelentette, hogy ez nem pihenőfalu. Hiszen ezt mondom én is – gondoltam –, dolgozófalu. De hát a pötyögés, az nem munka.
Esterházy 14 percig bírta Miklós dobolását, amikor fia hangszeren tanult, én azért ennél jóval türelmesebb voltam.
Lefoglalnak a lombok, az állatok jövés-menése
A kert belakása nem csak azzal történik, hogy felváltva írok a felső és alsó teraszon. Be kell lépkedni a szellemi birtokot, a fizikait is. Megtettem ezt a Lator-házban, hiába nincs kerítés, ki kell jelölnünk saját határainkat, amiben lehet aztán határtalankodni.
Csak míg a Lator-házban négyszer találkoztam őzzel, itt más jellegű élőlények segítik a képzelet mozgását. A közepes fakopáncs a kapu előtti diófán szeret ugrálni, mintegy őrmadárként a ház előtt. Kopogtasd meg a képzeleted törzsét, ha túl kérges vagy mozdulatlan, vájj a mélyére, nézz alá! Erre buzdít a madár.
Borospincék elé ültettek régebben diót, mert levele gombaölő, brutális erős vegyi anyagokat tartalmaz, azt használták a hordók fertőtlenítésére. Dédapám somlói szőlőjét idézi fel a fa, egyből a pince előtt állt, egyszerre buzdított növekedésre, és jelezte, mennyire fontos óvni magunkat saját kártevőinktől. Komplett alkotói évjáratok mehetnek gallyra, ha nem fertőtlenítjük gondolatainkat. Diót minden alkotóház elé!
A gyíkok kedvenc helye a rozsdás Esterházy-totem mögötti járdarész és falszakasz. Apró gekkókként lapulnak a ház bejárati ajtó felőli oldalán, gyűjtik a napot, gyűjtik az erőt. Szívják magukba a bátorságot. Forróvá dermednek. Szenvedéllyel töltekeznek.
A vasoszlopot Esterházy nevével pont úgy fotózom, hogy a név elejét metszem ki: Ester.
A háznak ez a része az erőt gyűjtő gyíkokkal pont Eszter könyvére emlékeztet, melynek történetéből íróként is sokat lehet meríteni. Várj, böjtölj, gyűjtsd az erőt, utána viszont bátran állj ki magadért, a népedért, a szövegedért. A gondosan, türelemmel előkészített világfelforgatás. Nem indulati, hanem megfontolt szabadságharc. Ezt üzeni az alkotóknak Eszter és Ester is.
A konyhából egy fára látni rá, melyet reggeli és délutáni kávézás közben bámulok. Néha írni is a konyhaasztalhoz jövök le, bár alapvetően a fenti teraszon tanyázok. Ezt egészíti ki a lenti terasz meg a konyha. Saját szobámban, a fenti gyerekszobák első baloldalijában, ritkán írok. Talán mert onnan kevés lombot látok, fejtem meg utólag.
Az Esterházy gyerekek által használt nyikorgó falépcsőt viszont gyakran használom, bosszankodva, mennyire hangos, és recsegő lépteimmel zavarom Demény Péter írót, költőt, akivel két hétig együtt vagyunk rezidensek a házban.
Vajon a három gyerek elárulná, ők milyen speciális technikával közlekedtek rajta halkan? Kiváltképp ha hajnalban jöttek haza, buli utáni inkognitóban?
Pétert nem zavarja a hangzavar, így legalább tudja, mikor jövök le kávézni, mikor tudjuk kitárgyalni az irodalmi világot, könyves élményeinket, a lét fintorait, grimaszait. Önmagát nagyon erős mentális metabolizmussal rendelkező figuraként definiáló alakja fénypontja az alkotóházban töltött heteknek. Lénye felszólítás a nevetésre, kétkedésre, megerősítésre.
A konyhából, ahol annyit kávézunk, a mókusokra látni. A popkultúra által aljas módon lesilányított fajra, melynek presztízsét ezzel az írással is igyekszem helyre állítani. Talán mert roppant kíváncsiságuk már oly sok helyzetben ismertette meg őket velem: Milánó mókusait a Monte Stella Parkban, akik felülmúlták a dóm márványmátrixának szépségét és az Alfa Romeo gyár vörös romantikáját, vagy London szemtelen, fekete mókusait, akik a Madarak filmhez hasonlóan lepték el az embert, annyira, hogy szinte félni támadt kedve.
A mókus kiváló egyensúlyozó, hosszú farkát – mint artista a botját – használja arra, hogy ne billenjen ki a magasban. És ha mégis így történik? Akár 30 méter zuhanást is képes túlélni. Egy írónak ez hasznos tudás lehet: az egyensúly megőrzése és a talpra állás, akármekkora esés után is. És még valami: a mókus roppant feledékeny gyűjtögető. Ezt a látszólag nem praktikus tulajdonságát azért tartom fontosnak egy alkotó számára, mert
oly sokszor gyűjtögetjük, habzsoljuk a látszólag jónak tűnő ötleteket, melyeket néha ide-oda rejtünk lázasan.
Nem baj az, ha egyik-másik makk egyszerűen eltűnik a feledés homályában. Ha fontos az a termés, akkor előbb-utóbb úgyis palántává nő. De egy kis elengedés sosem árt neki.
A lenti terasz, mely a nappali konyha felőli oldalából nyílik, keskeny apácaráccsal van elválasztva a kerttől. Itt meggyónhatja az író alkotói bűneit. Én például azt, hogy rengeteget vagyok a lombok mozgásával, állatok jövés-menésével elfoglalva.
Például itt várom a fekete macskát, akinek látogatása a kora délutáni órákra van időzítve. Fél négy magasságában tűnik fel a kert csücskében, és tart a terasz felé, melynek szélénél megszaglássza a növényeket, feljön a lépcsőn, majd távozik a garázs felé. Talán még emlékszik arra, amikor Esterházy gyerekkorában az író anyja túláradó szeretettel etette a környék kutyáit.
Lehet, hogy a fekete macska csak játékra vágyik
De általánosságban elmondható, hogy az író ittléte alatt mintha meglehetősen jó szívvel lettek volna a négylábúak iránt: Esterházy még a Fellini-bisztróban felvett interjúrészt is megszakította a kutyasétáltató hangját kielemezve. Azt a lenyűgözöttséget, ami áradt belőle hallva, a gazda milyen fennkölt alpáriságban beszél a pazarlóan arisztokratikus névvel ellátott kutyájával, máig szeretem felidézni. „Ha én Ramszesz lennék, biztosan nem lennék loncsos.”
A fekete macska tehát engem erre figyelmeztet.
Mindannyian ramszeszien uralkodói fényű szöveget szeretnénk alkotni íróként.
Ne hagyjuk hát loncsossá válni: tessenek a két lábuk közé venni, jól ráfogni arra az ebre, kibányászni a kutyaloncsból a bogáncsokat, előbabrálni a szőrben rejtező kullancsokat, és rendesen átfésülni azt a büdös bundát. Nem ám csak annyi, hogy nagy kalandos sétákra megyünk ábrándos lelkű kutyánkkal, utána gondozni is kell azt az ábrándos-gubancos bundát, amire erdők-mezők hordaléka rátapadt. Csak hogy legyen ereje járni azoknak a mondatoknak, ne húzza le felesleges súly, vagy sértse fel aljas kis toklász a szöveget.
De az is lehet, hogy csak egy kis „pajkra” vágyik ez a fekete macska. Emlékezvén, hogy Esterházy Péter gyerekkorában micsoda fergeteges családi pajkok alakultak ki, ami az atya lábujjának csiklandozásán túl, különféle lötybölések, rángatások, ágyfoglalások, ellopások, rikoltások, ugrások és ugratások, önfeledt viadalok alakultak ki pusztán a móka kedvéért. Lehet, hogy a fekete macska talán csak játékra vágyik. És emlékeztetni az itt alkotó ösztöndíjast is: „Nehogy túl komolyan vedd magad, öregem, nehogy elfelejts nevetni magadon, mert azzal válasz nevetségessé.”
Hasonló sugalmazást érzek a kert nagy fenyői körül keringő szajkónál is.
A szajkó nagyszerű színész: egyik legkülönösebb mutatványa a vörösfarkú ölyv hangjának utánzása. Veterán természetbúvárok vannak meggyőződve arról, hogy a szajkó ezzel szórakoztatja magát. Ez a madár az örömkeresére való hajlamot, a játékosságra való nyitottságot is tanítja a házban alkotónak. Nemcsak kalapálni kell a nyelvet, igába hajtani, megfegyelmezni, de játszani is vele, ugratni, élvezni szépségét, rácsodálkozni véletlen kis csodáira, plasztikus bumfordiságára is.
A kézirat nagy részét azonban a fenti teraszon alkottam, melyet már említettem. Ennek köszönhető, hogy olyan barnasággal távoztam a villából, hogy szinte lesült az arcomról a bőr, mennyire lesült a testemen a bőr.
A levegő állandó jelenléte, a szél irányszava remek hadvezér lett számomra. Megtanította figyelni a mondatok légörvényeit, és egy idő után kitalálni, melyik merre szeretne tovább sűrűsödni, felhőnek állni, vagy csak olvadni, elfogyni az ég azúrjában. Divatos manapság a flow-élményről magyarázni, mely egy picit olyan, mintha a kapálást találnánk fel újra, és mondanánk rá, hogy munkaterápia, manuál-fizikoterápia.
Egy író nem alkothat anélkül, hogy ne tudná, micsoda öröm kapálni, de olyan jóféle monoton módon, amikor hagyja, hogy a szöveg is elkezd fizikai munkát végezni, amikor a fanyél nem a mi kezünkben van, mi csak tartjuk. Ám a mozdulat ereje, ritmusa ösztönösen érkezik. Úgy izzadunk így meg az alkotásban, hogy nem verejtékezünk vért közben.
Társam, a pók
A fenti szobám társbérlője egy pók volt. Más emberektől eltérően bennem mérhetetlen tisztelet van a pókok iránt, így alkotói szobám másik lakóját nem pusztítottam el, hanem egyezséget kötöttem vele. Béla, mondtam neki, mert apai nagyapám után ezt a nevet adtam neki. (Anyai nagyatyám nevét már megkapta a paradicsompalánta, melyet Weiner-Sennyei Tibor költőtől kaptam, aki beengedett a méhesébe, és az új kötetemhez rengeteget mesélt a méhekről. A Gyula név tehát már foglalt volt, bitorolta egy bátor paradicsom palánta, aki a tizenegyedik kerület egyik zajos-koszos erkélyén hozta rettenthetetlenül sárga terméseit, dacolva bármiféle növényi racionalitással.)
Te Béla, kezdtem tehát a komoly megbeszélést a pókkal: én nem bántalak téged, mert tudom, hogy segíteni fogsz.
Ahogy te szövöd a hálódat, úgy szeretném fonni én is a történetem fonalát. Cserébe, kérlek, ne csípj meg, vagy csak olyan fejezeteknél, melyek átdolgozása feltétlen szükséges. Mászkálj, intézkedj, fontoskodj, ahogy azt a férfiak teszik, mutasd, hogy nélkülözhetetlen vagy, én majd megdicsérlek minden ilyen fárasztó napod után.
Cserébe viszont segíts a történetemet ügyesen szőni, és taníts meg a pókfonál erejére. A nanokristályok sziklaszilárd alapot adnak a fonálnak, melyek ereje olyan, mint a tégláknak a falban. Ezek közé épülnek be kusza rendezetlenségben a fehérjefonalak, melyek viszont rugalmasságát, nyúlékonyságát adják a pókfonálnak. Hogy a sziklaszilárdság és a rugalmasság miként képes egyszerre működni, na, erre taníts meg engem, te Béla. Kiegyeztünk?
Pókbarátom módfelett együttműködőnek tűnt, csak egyszer húzódott vissza sértődötten a sarokba, amikor látta rajtam, micsoda lelkesedéssel nézegetem Esterházy három kedvenc fenyője körül (jelenleg asztalként működnek, Vámos Miklós ragaszkodott hozzá, hogy megmaradjon az író három kedves fája, akár más funkció elnyerésével), szarvasbogár szárnyakat gyűjtöttem, tücsökjáratokat kerestem, lepkéket analizáltam. Más rovarokkal kokettálni, kikérem magamnak, jelezte Béla, hát ki figyel így a történetszövő pókjára?
Azért emberség is legyen a világon, bármekkora állatságot is csinál az ember!
A szellemi nyárfák
Hát még, amikor hátramentem az ezüst nyárakhoz, melyek törzsébe, a szerző fia, Esterházy Marcell két mondatot vésett, amikor bizonyossá vált, hogy el kell búcsúzniuk a családi otthontól. „Rien na va plus” (kb: „Nincs több tét”) és „Majd egyszer egy írás ezen a ponton fog befejeződni.” Az ezüst nyár kétszínű, villódzó fényű leveléhez hasonlít ez a két mondat, mely a lezárás gesztusával mutatja meg az elkezdés momentumát.
Mintha a reneszánsz festőket is megidézné még ez a két különös fa: kevésbé ismert tény, hogy az ezüst nyár fája puha, finom szerkezetű és száradás után rendkívül stabil. Az olasz reneszánsz mesterek, köztük Leonardo da Vinci, gyakran használtak ezüst nyárfa paneleket a leghíresebb festményeik hordozójaként vászon helyett.
Üres vásznat, üres lapot kínál tehát ez a két fa az itt dolgozó alkotóknak.
És még valamit üzenhet a művészet erejéről, örök idejűségéről: az ezüst nyár rendkívül elszántan képes szaporodni különleges gyökérrendszerén keresztül. Ha a főtörzs megsérül vagy kivágják, a föld alatti gyökerekből több száz új, az anyanövénnyel genetikailag teljesen azonos sarj tör elő. Emiatt egyetlen fából hatalmas klóncsoportok alakulhatnak ki, amelyek akár évszázadokkal is túlélhetik az anyafát, miközben az eredeti törzs már rég elkorhadt.
Itt, az Esterházy család házának kertjében is láthatóak az új nyárfa-csemeték. Ami azt is jelenti, hogy az itt alkotók, ha csak kicsit hasonlítanak elszántságukban az ezüst nyár gyökeréhez, képesek továbbvinni Esterházy szellemi örökségét.
Akkor is tartja a lelkeket, ha nincs jelen
Esterházy Pétert már először olvasva is az volt érzésem, hogy aranyfüstöt fújt Isten a szívemre. Aranyáért azóta is hálás vagyok. Mondatait rendszeresen elrejtem könyveimben, ahogy a lelkemben is. Felújított emlékfilmjét, mint ahogy a régebbit is, újra és újra megnézem. A Covid-járvány idején könyvei, beszélgetései tartották bennem a lelket. Mert ő olyan, hogy ha nincs jelen, akkor is tartja a lelkeket. Ezért hát vitatkoznék a Harmonia caelestis mondatával, hogy „mindenütt ott van, csak itt nincs”. Esterházy Péter hiába ment el, az itt csakis rajtunk, olvasókon múlik.
A Vámos Miklós által felújíttatott és gondozott alkotóház létrehozásával pedig rajtunk, alkotókon is. Miklósnak ezúton is hálás köszönet az alkotói rezidensi lehetőségért, remélem, sok írónak, műfordítónak nyújt még erőt és inspirációt, akárcsak nekem.
Fotók: A szerző felvételei
