Lackfi János a kortárs magyar irodalom egyik kiemelkedő alakja, legtöbben verseiről és gyerekkönyveiről ismerhetik, de az irodalom sok egyéb területén is bizonyított már. Legújabb kötete, A magam szakálla novellákban meséli el az író egy-egy meghatározó emlékét a tőle megszokott könnyedséggel és humorral. Így megismerhetjük a feltörekvő írót, az egyetemistát, az apát, az eleinte anyagi kihívásokkal küzdő házaspárt, és a már beérett, rutinos alkotót. Legutóbbi könyveiről, mint a Rocky és a Bejgliköztársaság korábban már írtunk, de Petőfi Sándor születésének 200 évfordulóján is megkérdeztük, mit gondolt az egykori költőről, sőt azt is feldolgoztunk, amikor összekapott a rendőrökkel. Ebben a részletben azt ismerhetjük meg, hogyan lett tenorista helyett terrorista.
Lackfi János: A magam szakálla (részlet)
Hogyan lettem terrorista?
Operaénekes szerettem volna lenni, természetesen tenor, természetesen a hősszerelmes fajtából. Az asszony ingatag, a tenger fürdik bűvös, tünde fényben, hazám, hazám, te mindenem, eloszlik, mint a búborék, una furtiva lacrima. Legütősebb fellépéseim a mai napig a fürdőszobában zajlanak, szomszédaink szerint messziről hallani, mikor zuhanyzom.
Nagymamámmal, aki elképesztő karakteres asszony volt, együtt jártunk operába, tizenöt évesen szemrebbenés nélkül végigültem az ötórás Parsifalt, élveztem ezt az aranyozott, poros, modoros világot.
Gilda haldokolva simán lenyom egy ötperces áriát. A piacjelenetekben ál-sürgés-forgás, dinamikus kórusmuzsikára libegtetik az eladó vég vásznakat, rázzák a levegőben a műtyúkot, kedélyes vigyorral kínálják és táncléptekkel mustrálják a plasztik almát. A szerelmes jelenetek külön-külön, majd közösen, majd megint külön-külön, majd megint együtt éneklős, végül tüzes csókba torkolló rituáléja is tetszett. Tiszta sor, itt egy tuti udvarlós tipp, mindenki eldalolja a magáét, aztán puszi. És persze vicces volt, amikor az őszülő, ülőmunkás alkatú Radames azt áriázta százhúsz kilós Gildájának, hogy "karomban viszlek föl a bércre". Azért megnéztem volna.
Zenei tagozatos gimibe jártam, de ott a gyógymuzsikusok közé számítottam. Egyik tanárom járatott hangképzésre, és lelkemre kötötte, hogy ha majd híres tenor leszek, bocsássak rendelkezésére egy kis bungalót a trópusi szigetemen. Naná, hogy megígértem. Énekesi eltökéltségem szemhatárán azért felrémlettek konkrét akadályok is. Egy Gluck-opera bemutatójára készültünk, tanárunk száz őrült lelkes terve közül ez volt az egyik. Így-úgy megtanulgattam a férfi főhős áriáit, de mikor aztán összepróbáltuk a dolgot hősszerelmemmel, kiviláglott, milyen elképesztő a különbség. Tempóban, technikában, mindenben körülbelül két perc alatt darált be engem az igen szemrevaló szoprán kisasszony.
Nagy szerencse, hogy az elképzelés végül hamvába holt, én pedig rájöttem, hogy bitang sok tanulnivaló lenne még, ha szeretnék kilépni a fürdőszoba világot jelentő csempéi közül.
Talán ezért is mentem tanulmányi versenyre magyarból, éreztem, hogy a verstanhoz még mindig több közöm van, mint az összhangzattanhoz. Ha fellengzősen akarunk fogalmazni, kitört belőlem az elhivatottság, az irodalom Alienje. Ha prózaibban vesszük, győzött a lustaság.
A katalizátor-folyamat egy álszerelem volt. Azért nevezem így, mert egyetlen egyszer beszélgettünk másfél órát az illető lánnyal, aki amúgy régóta tetszett nekem, mint annyi más lány a gimnáziumban. Ráadásul egy karácsonyi sulibuli hangzavara vett körbe minket, alig értettük, mit mond a másik. A téli szünetben írtam száz rövid verset ehhez a lányhoz, egy használt nyugtatömb lapjainak hátuljára. A fecniket belesöpörtem egy fiókba, majd átválogattam, kijavítgattam, és húszat bemásoltam egy csíkos füzetbe, elszántan, hogy megmutatom édesanyámnak, aki régóta foglalkozott pályakezdő alkotókkal. Ennek volt köszönhető, hogy minőségi irodalmi bébiszittereink voltak.
Kemény István, Tóth Krisztina, Kun Árpád, Vörös István és mások vigyáztak ránk.
Persze kamaszok lévén nem kellett bennünket pelenkázni, szüleink csak azt szerették volna, hogy legyen felnőtt a háznál, ha elutaznak. Mi meg csuda jókat beszélgettünk!
Irtóztató komolyan elszántam magam, hogy ha édesanyám azt mondja, nem érdemes, akkor leállok az írósdival, mert akinek profik a szülei, az nem blamálhatja magát amatőrködéssel. Szerencsére rábólintott, csináljam csak. Nem tudom, vajon lett volna erőm abbahagyni vagy sem, ha ezt javasolja, de már nem is fog kiderülni.
Valamivel később, frissen beszerzett irodalmi álnevem fedezékében beküldtem egy marék verset az egyetlen létező országos diákirodalmi pályázatra, melynek pechemre édesanyám is zsűritagja volt. A másik versfelelős költőtárs olvasta először az anyagot, és megpendítette, hogy van itt ez a Lackfi, szerinte baromi jó. Csak nem ilyen finoman mondta, a fennkölt lírikusok ennél fűszeresebb kifejezéseket használnak. Anyám elfintorodott, barátunk meg elcsodálkozott.
– Neked talán nem tetszik?
– De igen, csak a fiam – felelte sóhajtva kedves szülém.
Így aztán végül Sárvár város KISZ-bizottságának különdíját kaptam meg, és a zsűri részéről Papp Márió beszédében megpendítette, hogy az elismerés csilloghatna fényesebben is, csak hát születni tudni kell.
Látszott, hogy a szocializmus végnapjait éli, és kezd meghasonlani önmagával, mert a díj egy Szász Endre-kerámia volt, a kommunista ifjak láthatatlan kezéből egy dekadens, emigráns művész munkáját vehettem át. Rút anyagiasságról tanúskodó gesztussal odahaza felajánlottam a műtárgyat édesanyámnak, aki ezerötszáz magyar forintért megvásárolta tőlem. Akkoriban úgy ítéltem meg, hogy kézzel fogható művészetre nem annyira, mocskos anyagiakra viszont annál inkább szükségem van. Így lettem tenorista helyett terrorista, hiszen az író ember mindig felrobbantja a világot, aztán a színes cserepekből összerak valamit, amiről a befogadó jó esetben elhiszi, hogy az a valóság.
Fotó: Lacki János szerzői oldala / Raffay Zsófia
