Az Air – Harc a legendáért című mozit hangulatos montázs indítja el, ami az 1984-es év politikai és popkulturális eseményei közül válogat. Látjuk az integető Ronald Reagan elnököt, a széles mozdulatokkal, bő melegítőkben rappelő Run-DMC tagjait, a bajnoki győzelmet ünneplő Boston Celtics kosárcsapatát, Eddie Murphyt Beverly Hills-i zsaruként, Diana hercegnőt, Károly herceget, valamint az újszülött Harry herceget, a Szellemirtók főhőseit, David Hasselhoffot a Knight Rider Michael Knightjaként, A szupercsapatot és szép számmal korabeli technikai eszközöket a kvarcjátéktól a téglatelefonokig. A felsoroltak közül egyik-másik a cselekmény szempontjából sem lényegtelen, a többit pedig mintha amiatt idéznék csak meg az alkotók, hogy a történet évéhez kapaszkodókat kínáljanak nekünk. Az archív képsorok alatt azonban a Dire Straits 1985 nyarán megjelent dala, a Money for Nothing szól, és ha végignézzük a filmet, illetve hozzáolvassuk a Michael Jordanről szóló monográfiát, választ kaphatunk tán arra is, hogy mi miatt ragaszkodtak vajon az Air készítői ehhez a kronológiai bakihoz.
1984-ben ‒ a szarajevói téli, a Los Angeles-i nyári olimpia, Andropov halála, Reagan második beiktatása, valamint George Orwell kultikus regénye évében ‒ járunk tehát, de az Air mindezekkel nem törődik túl sokat. Helyettük szűkebb szemszöget mutat, amelynek az egyik sarkalatos pontja az, hogy a kosárlabdacipők eladása terén az Adidas és a Converse mögött a Nike a rangsorban csupán a harmadik. Az alkotók mintha megelégedtek volna annyival, hogy egy nem kockázat nélküli cégpolitikai döntés elmesélése – a frissen az amerikai profi kosárligába (NBA) került Michael Jordan Nike-hoz szerződtetése ‒ érdekében ötvözni igyekezzenek a Stranger Things- és a Last Dance-őrületet. Pedig a történet annál jóval összetettebb és izgalmasabb, mint hogy munkaalkoholista fehér férfiak trash talkjait hallgassuk hosszasan, és a kelleténél tán több játékidőt kapjanak a forradalmian formatervezett vonalas telefonok.
Az Airben kétségkívül ügyes, ahogy kiforgatja a heist-filmek műfaji kódjait, így a bankrablás előkészítése és a kasszafúrás kivitelezése helyett a fiatal, tehetséges sportolóval történő tárgyalás megszervezése és lebonyolítása adja a fő tétjeit. Azzal viszont, hogy ennyire célra tart, és földuzzadt egójú menedzserek, illetve az alfaatléta, valamint annak szülei közötti erőviszonyok feltérképezésére fókuszál, éppen annak a megértésétől fosztja meg a nézőt, ami miatt a Jordan–Nike megegyezés mérföldkő volt ‒ több szempontból is. Azáltal tehát, hogy megelégszik a nyolcvanasévek-nosztalgia színrevitelével, a film ziccert hibáz.
Roland Lazenby Michael Jordan – A levegő ura című, magyarul 2020-ban, a G-Adam gondozásában, Rédai Gábor és Zukály Zoltán fordításában megjelent monográfiája külön fejezetet szán a filmre vitt szerződést megelőző pávatáncnak, és ha elolvassuk a kitűnő kötet vonatkozó részeit, felvillanyozódunk, hiszen egyből megértjük a megfilmesítés indokait. És le is lombozódunk egy kicsit, mert szembesülünk vele:
mennyi mindent kispórolt a megállapodást övező csillagállás ismertetéséből a szűk kétórás mozi.
Itt van például a Michael Jordan nevű fiatal kosaras fiú, akinek a sziluettje tűnik csak fel párszor a film jeleneteiben, és aki 21 éves az Air cselekménye idején. Az egyetemi bajnokságban kétszer volt az Év játékosa, egy csapatban játszott a nagy-nagy reménységként számon tartott Sam Perkinsszel és James Worthyvel, és 1982-ben az ő középtávoli dobásával lett bajnok az Észak-Karolina. Fontos rögzíteni, hogy Jordan még nem az a földöntúli fenomén, akinek a játéka nemzedékeket inspirál, hanem Dean Smith edző tehetséges és atletikus játékosa csupán, akire a média is lassan felfigyel.
És akit beválasztanak a Los Angeles-i olimpián induló amerikai keretbe is. Azok közé a srácok közé, akik a felkészülés során alaposan eltángálták az NBA-játékosokból álló ellenfeleiket, és a tornán se igen akadt riválisuk. Lazenby felidézi Jordan egy, az olimpia idején tett, egészséges önbizalomról árulkodó nyilatkozatát:
„Eddig még senki nem jött szembe, aki meg tudna akadályozni abban, hogy azt csináljak, amit csak szeretnék”.
Akárhogyan, Rod Thorn ‒ aki a Chicago Bulls általános igazgatója volt akkoriban ‒ azt mesélte Lazenbynek, hogy bármennyire magabiztos volt is a fő tárgyaként kulturális földrajzot hallgató Jordan a vele folytatott tárgyalások alatt, azt nem sejtette talán még ő se, hogy ‒ amennyiben olyan emberfeletti energiát tesz bele, amennyit beletett ‒ mekkora játékos lehet. Rod Thorn viszont meglátott Jordanben valami különlegeset. És bár az 1984-es évet megelőző játékosbörzéken (ahol a profi klubcsapatok versengenek az egyetemről kikerülő tehetségekért) rendre mellényúlt, ezúttal megtalálta az aranygyűrűket tojó bikát.
A The Last Dance a kosártörténelem egyik, ha nem legjobb csapatának utolsó szezonjára koncentrálva mesél el egy nagy ívű történetet csapatról, játékról és a világ legjobb kosárlabdázójáról, Michael Jordanről.
Világos volt ugyanis, hogy a Bulls Jordant fogja választani. És dörzsölhette a tenyerét a csapat vezérkara, mert azt követően rendezték az ötkarikás játékokat, hogy már az övék volt az egyik főhős játékjoga. Rod Thorn visszaemlékezése szerint „Michaelnek igazi lendületet adott, hogy játszott az olimpián. Minden háztartásban megismerték a nevét, hiszen az olimpia Los Angelesben volt, és a meccsek – zsákolásaival és látványos manővereivel – Jordan legszebb jeleneteiről szóltak minden este, még ha relatíve nem is tudott olyan sokat játszani.”
Különös, hogy az Airben az olimpiáról szó sem esik, pedig nehéz elképzelni, hogy a szovjetek által bojkottált, az Egyesült Államok nyugati partján zajló játékok hidegen hagyták volna a sportszergyártó óriást, amelyik épp tárgyalóasztalhoz tervezte ültetni a kosártorna tán legfényesebb csillagát. Lazenby könyvéből kiderül, hogy a Nike fejesei közötti kulcsmegbeszélés lezajlott már a Los Angeles-i játékok ideje alatt, egy nappal a döntő után pedig azért ültek össze a játékos ügynökével a nevezett urak, hogy tervezni kezdjék a közös jövőt. A keretezés nem éppen lényegtelen, azonban mindez az Airből kimaradt.
Aztán egy hónappal azután, hogy Jordan nyakába akasztották az olimpiai aranyat, a Bulls bejelentette, hogy hét évre szóló, hatmillió dolláros szerződést kötött MJ-vel.
Roland Lazenby könyvéből kiderül, hogy ez a liga harmadik legmagasabb bérének, és messze a legnagyobb összegnek számított, amit egy hátvédnek valaha kínált NBA-csapat. 1984. szeptember 12-én írták alá a megállapodást.
Nemigen esik szó a filmben a Bulls ügyeiről sem, pedig Lazenby könyvéből tudható, hogy 1984 tavaszán katasztrofálisan festett a csapat. 27‒55-ös győzelem-vereség mérleggel zárták a szezont a bikák (tehát mindegyik nyert meccsükre átlagban jutott két elbukott), és zsinórban harmadszor maradtak le a rájátszásról. Két játékosuk küzdött komoly kokainproblémákkal, egyikükről pedig az is kiderült, hogy bántalmazott egy nőt az egyetemi évei alatt. A hasonló esetek miatt a franchise csődközelbe került, és egyre több pletyka kelt lábra arról, hogy a csapatot eladják és elköltöztetik a szeles városból. Azt hiszem, adódott volna a párhuzam, hiszen ha stabilabb volt is a vállalat anyagi helyzete, a megítélése pedig pozitívabb, a Nike legalább akkorát kockáztatott Jordannal, amekkorát a Bulls reszkírozott, de a filmben ez a szempont sem jelenik meg.
Egy visszautasított 100 millió dolláros szerződésről, jó és rossz marketingdöntésekről, örökségről beszélgettünk Tőrös Balázzsal.
A sportszergyártó által kínált szerződés viszont – és ez az Airből ugyancsak kimaradt – más okból is mérföldkőnek számított. Bár az ökölvívó Muhammad Ali, az NFL-sztár Jim Brown, vagy a baseball-legenda Jackie Robinson korábban szédítő magasságokba emelkedett, a fehérek alkotta elit egyikükben sem látott potenciális reklámarcokat. Fekete sportoló köré azelőtt nem épült tehát olyan mérvű kampány, mint amilyet az egyetemről frissen kikerült MJ-vel tervezett levezényelni a Nike kosárcipő-tagozata. A Jordan család és az oregoni vállalat vezérei közötti megbeszélés ezért – fejti ki Lazenby –
voltaképp a szociális igazságtalanság és a faji előítélet elleni harcot is előbbre vitte.
A cég legfontosabb tárgyalói közé tartozott a Matt Damon által pompásan megformált Sonny Vaccaro, akit az Air a „középiskolai kosárlabda Mr. Miyagija”-ként pozicionál. A Michael Jordan – A levegő ura című kötet pedig nagyon hasonlóan mutatja be őt nekünk. Vaccaro – tudjuk meg Roland Lazenby könyvéből ‒ 1964-ben, 24 évesen, az egyetemi szobatársával alapította meg a Dapper Dan Roundball Classic elnevezésű kosártornát, amin a legnevesebb középiskolai játékosok pattogtattak. A rendezvény alkalmat kínált nekik, hogy bizonyítsák rátermettségüket az egyetemi csapatok edzői stábjai előtt. Vaccaro befolyásának kulcsa tehát – ahogy a filmben is több ízben emlegetik – a Dapper Dan-torna volt, amely a kitalálója számára kapcsolati aranybányának bizonyult.
Kobe Bryant minden idők egyik legjobb kosárlabdázója volt, 41 évesen 2020. január 26-án tragikus helikopter-balesetben hunyt el kislányával. Exkluzív részletet mutatunk az életrajzból olasz szállal, rappeléssel és Kaliforniával.
Az első alkalommal, amikor a Nike képviselői találkoztak Sonny Vaccaróval, azon kezdtek tanakodni, hogy a borostás, pókhasú figura talán valami maffiózó lehet. Ezt sugallta a neve, az akcentusa, sőt a fellépése is. Ráadásul – fejti ki Lazenby ‒ Vaccarónak azt a benyomást sikerült keltenie, hogy mindenkinek ismeri a titkait. Hasonlóan érzett Michael Jordan is, aki így idézte fel a kövérkés olasszal való első találkozást:
„Nem voltam benne biztos, hogy együtt akarok dolgozni vele, féltem, még a végén belekeveredek valamibe”.
Vaccaro tényleg ismert öltönyös beavatottakat, de ők nem a szervezett bűnözés klánjaihoz tartoztak, hanem a kosárlabda-utánpótlás nagycsaládjaihoz. Sötét titkok helyett támadási kombinációkkal volt tele a feje. Az volt, aminek látszott: egy barátságos, pittsburgh-i pasas. És amikor 1977-ben odacsörgött a Nike-hoz, hogy ismertesse a céggel egy új kosárcipőre vonatkozó ötletét, a vállalatot nem igazán érdekelte a dolog.
Rob Strasser viszont (akit a filmben Jason Bateman alakít) felismerte, hogy Vaccaro kapcsolatrendszere még jól jöhet. Több Nike-guru azt az álláspontot képviselte a pletykák szerint, hogy mielőtt Vaccarót a céghez veszik, szimatoltassák körül a Szövetségi Nyomozóiroda embereivel. Strasser azonban az FBI-átvilágításról hallani sem akart.
Kezdetben az lett Vaccaro feladata, hogy szerződjön le az egyetemek edzőivel, és küldessen ingyen cipőket a csapatok tagjainak.
„Akkor vegyük át még egyszer. Pénzt és ingyen cipőket fogok kapni tőled? Ez törvényes?”
– kérdezett állítólag vissza Jim Valvano, az Iona trénere. A gyakorlat legális volt ugyan, még ha nem is minden szempontból etikus. Ennek nyomán mindenesetre számos edző Nike-ba öltöztette a fiait – az üzenet pedig rajtuk keresztül eljutott a szurkolókig, vagyis a lehető legszélesebb potenciális vásárlórétegig.
Az Airből kimaradnak a fentebb ismertetett motívumok. A film ott veszi fel a fonalat, hogy egy félhomályos tárgyalóban Vaccaro azt javasolja a portlandi cégbirodalom irányítóinak: a kosarascipő-szerződésekre szánt teljes büdzsét Jordan szerződtetésére kellene költeni. Innentől a küldetése lesz, hogy meggyőzze a feletteseit és a kosaras nevében tárgyaló szülőket is. Ez az a csörtesorozat, amit Ben Affleck filmje tulajdonképpen többnyire szórakoztatóan megmutat. Vaccaro mellett az Airben Jordan Viola Davis által megformált édesanyjának jut kiemelt szerep. És úgy fest, az erős női karakter szerepeltetése nem csak a vásznat uraló fehér férfiak ellensúlyozásaként alkalmazott dramaturgiai elem. Deloris Jordanről ugyanis a következőket mesélte Sonny Vaccaro a Jordan-monográfiát jegyző Roland Lazenbynek: „Azonnal tudtad, hogy egy lenyűgöző emberrel van dolgod. Az, hogy a fia élete így alakult, nagyon nagy részben neki is köszönhető”.
Ahogy arról már szó esett, a Nike-székházban zajló tárgyalás az Air csúcsjelenete. MJ annyit mondott a mendemondák szerint az összejövetelen, amikor ránézett a neki tervezett cipőre, hogy a piros az ördög színe. Nem fűlött hozzá a foga, hogy a North Carolina mennykék meze után felvegye. A nem mindennapi ‒ mindenféle garanciák egyvelegét, promóciós kampányok tucatjait, illetve az eladott cipők utáni részesedést is tartalmazó ‒ üzlet azonban mégiscsak megköttetett. A többi sporttörténelem.
Most már csak egyetlen kérdés maradt. Kire vonatkozhat vajon a film legelején felcsendülő dal szövege? Egy konyhai eszközöket szállító áruházi alkalmazott sirámait sorolják a Dire Straits-klasszikus sorai. A megszólaló a rocksztárok léha életére irigykedik, ami a hűtőszekrények és színes televíziók emelgetésétől, valamint a mikrohullámú sütők beszerelésétől zsúfolt saját munkanapjaihoz képest botrányosan egyszerű. Szóval kire utalhat vajon az Air nyitódala, a Money for Nothing? Kik kerestek vajon a film készítői szerint a megénekelt szerződő felek közül játszva milliárdokat? A Jordan-birodalom? A sportszergyártó vállalat? Netán maguk az Air producerei? Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie.
