1940-ben az Egyesült Államok még nem lépett be a második világháborúba, viszont akkor már létezett egy amerikai szervezet, amelynek az volt a feladata Marseille-ben, hogy kimenekítse Európa legnagyobb gondolkodóit, akiket a nácik vagy a származásuk, vagy az ideológiai meggyőződésük miatt mindenképp likvidálni akartak. Ennek a szervezetnek volt a vezetője Varian Fry, aki eget-földet megmozgatott azért, hogy ezeket az embereket valamilyen úton-módon (hajón vagy a Pireneusokon átvezető hegyi úton) kijuttassa Franciaországból. Az ő történetüket írta meg Julie Orringer az Üldözöttek gyűjteménye című regényében, amelyben a tényeket fikciós elemekkel vegyítette. A szerző korábbi interjúnkban elmondta, hogy véletlenül bukkant Fry történetére, amikor a – részben Budapesten játszódó – Láthatatlan híd című regényéhez végzett kutatásokat. Lenyűgözte ennek az embernek a kiállása, a bátorsága, és teljesen meglepődött azon, hogy történetét az utókor szinte teljesen elfeledte.
Pedig már az alaptörténet egyes elemei is mind nagyon izgalmasak:
- Fry elszántsága, hogy a kényelmes amerikai életét hátrahagyva nyakig merüljön az embermentéshez szükséges mindennapi alkuk világába;
- rendíthetetlensége, amely akkor is kitart, amikor az életveszélybe került művészek és gondolkodók még mindig nem akarják elhinni, hogy igazán nagy baj fenyegetné őket – a kötet eleve azzal indít, hogy Fry hiába győzködi Chagallékat („… meg kell értenie, Monsieur Fry… a férjemet megoltalmazza a hírneve. Vichy egy ujjal se merne hozzánk nyúlni”);
- dilemmái, belső vívódásai, hiszen míg otthon egy feleség várja, Fry valójában egy férfiba szerelmes, akivel a kapcsolatát mindvégig titokban kell tartania (a kötet megjelenése után ez a szál nagy vitákat váltott ki, amit aztán Fry fia tett helyre egy újságcikkben: „Nem látom, hogy az apám homoszexualitása hogyan sározhatná be ügyének erkölcsi tisztaságát vagy mocskolhatná be jó hírét. Nem jutottunk már túl azon, hogy a homoszexualitást szégyenletesnek tartsuk? És azt sem szabad elfelednünk, hogy a homoszexuálisok ugyancsak a holokauszt áldozatai voltak, és továbbra is zaklatások célpontjai.” );
- mindennapi harcai: ha kell, korrumpál, szívességet tesz, alkudozik, tárgyal, ígér és lepaktál – mindezt nem magáért teszi, másokon akar segíteni;
- a kötetben hús-vér figuraként bukkannak fel azok a művészek és tudósok, akiknek nevét és műveit ma már legfeljebb múzeumokból vagy könyvekből ismerjük – köztük van például Marc Chagall, Hannah Arendt, Max Ernst.
Mindehhez a történelmi hátteret a Vichy-Franciaország adja, azon belül is Marseille, amely ebben a történetben az új élet, a megmenekülés kapuja is. Dobbantó, hogy az üldözöttek végérvényesen maguk mögött hagyhassák a világháborús Európát. Már Orringer is nagyon filmszerűen adta vissza Fry embermentő történetét, így nem volt különösebben meglepő, hogy adaptálni fogják. A pandémia alatt készített interjúnkban már arról beszélt, hogy Anna Winger (Unortodox) lesz a sorozat producere. Utóbbi a Deadline-nak azt mondta, hogy nem akart egy újabb hagyományos világháborús alkotást (abban az értelemben hagyományosat, amely kizárólag a szenvedésre fókuszál), és inkább a humorra akarta helyezni a hangsúlyt (pontosabban arra, hogyan lehet a traumákat a humorral oldani), egyik inspirációs forrásként pedig a Casablancát említette.
A sorozatnak Varian Fry mellett (őt Cory Michael Smith játssza) két kulcsszereplője van még, mindketten létező személyek voltak: Mary Jayne Gold (Gillian Jacobs) egy gazdag chicagói örökösnő, aki apja akaratával dacolva a világháborús Európában maradt, hogy Fry-nak segítsen, valamint Albert Hirschman közgazdász (Lucas Englander), aki az embermentés mellett az alakuló francia ellenállásnak is tagja lett. A hét rész elméletileg elég időt és teret enged az egyes történetszálak kibontására: így teljesebb képet kaphatunk Fry erőfeszítéseiről, a menekültek nehézségeiről és kilátástalanságáról, a vonakodó amerikai diplomatákkal folytatott vitákról, a Vichy-kormány hivatalnokainak packázásairól, a konstans életveszélyről – a másik oldalon pedig arról a túlbuzgó élni akarásról, amit éppen az állandó fenyegetettség generál. Hiszen ez a történet arról is szól, hogy a legnagyobb sötétség mélyén is felderenghet a fény – a legmarkánsabban mindezt a vidéki villában játszódó a jelenetekben lehet érezni. Ezt írtuk könyves kritikánkban: „A kötet legélvezetesebb része, amikor a földönfutóvá vált művészeket és gondolkodókat – köztük olyan figurák is felbukkannak, mint André Breton, Victor Serge vagy Max Ernst – Fry beköltözteti egy Air Bel nevű vidéki villába. Az életük egy hajszálon függ, nem ritkák a rendőrségi rajtaütések, ennivalójuk sem nagyon akad, viszont zajos élettel töltik meg a házat, ottlétük pedig aztán egy, a szürrealistákhoz méltó vacsorapartiban csúcsosodik ki.”
A sorozat itt van a leginkább elemében: a különc, maguknak való figurák sajátos közösséget alkotnak, együttlétük egy A nagy Gatsbyt idéző fékezett habzású buliban éri el tetőpontját. Kicsit kopottasabb, kicsit kevésbé nagyvilági, mégis maga a megtestesült glamúr a világháborús pokolnak ebben az elfeledett bugyrában. Ezzel viszont elég sokat elmondtunk magáról a sorozatról is, ami látványra tetszetős, egyszerűen jó a szemnek – a helyszínek, a díszletek, a ruhák, a frizurák, mind a helyükön vannak, de minden kicsit túlságosan is jól fésült, túlságosan is csillámporos benne. Mintha egy ragyogó filtert eresztettek volna a világháborús Marseille-ra, ami elfedi az igazi koszt és könnyeket. Persze tűnnek el és halnak meg emberek, ami fáj – de mintha általános alkotói törekvés lett volna, hogy ne fájjon nagyon.
A hét rész, amennyire jót tesz a szereplők történeteinek a szétszálazásának, annyira nem segít a feszültség fenntartásában. A sok-sok jó elem közül épp a kötőanyag hiányzik, és emiatt Az Atlanti-óceánon túl helyenként inkább tűnik szerelemre kihegyezett egynyári kalandnak, mint egy életre-halálra menő mentőakció krónikájának. Pedig vannak a sorozatnak figyelemreméltó villanásai (ilyen az egész menekültkérdés, az ő befogadásuk, illetve elutasításuk; vagy az, ahogyan például az egyes menekültek a saját identitásukat kezelik), mégis a melodramatikus szálak elvonják a figyelmet az egész sztori kulcsmozzanatáról. Utóbbi önmagában is borzasztóan erős (Fry és a munkatársai viszonylag rövid idő leforgása alatt kétezer ember életét mentették meg), az alkotók viszont valamiért mégsem érezték, hogy önmagában ez a kulcsszál megtartaná és elvinné a hátán a sorozatot, így aztán kaptunk bele szerelmi szálat, titkos kapcsolatot, csábítást, szerelmi háromszöget, féltékenykedést – egy nagy rózsaszín vattát, amivel viszont pont az élét, a súlyát, a tétjét vették el Varian Fry történetének. Tiszta szerencse, hogy a regénynek köszönhetően a neve van már annyira ismert, hogy akkor is fennmarad, ha a sorozatból már csak a napfényes tengerpartra, a sikkesen kopott villafalakra, a félrecsúszott nyakkendőkre meg a libbenő szoknyákra emlékezünk.
