„Hideg, napfényes áprilisi nap volt, az órák tizenhármat ütöttek” – indul az eredetileg 1949-ben kiadott regény, melynek, bármikor olvassuk is, mindig van aktualitása. Talán éppen ezért elképesztően sikeres a populáris kultúrában is, hiszen film, képregény, videójáték is készült már belőle, graffitik százai utalnak rá, és a popzenében is sokan feldolgozták ikonikus helyszíneit, mondatait. Szállóigévé vált sorait rengetegszer idézik, de feltűnő, hogy elsősorban nem irodalmi, hanem történelmi, politikai kontextusban. Mivel a totalitárius diktatúrák működéséről szól, elsősorban társadalmi, közéleti összefüggésben emlegetjük azt a rettenetes jóslatot, mely a lapjain nagyon részletesen kibontakozik. A disztópia hatalmas sikerét szerzője már nem élhette meg, hiszen azt az idővel versenyt futva írta, és alig néhány hónappal a megjelenés után 1950 januárjában, mindössze 46 évesen halt meg tüdőtuberkulózisban.
A regény cselekményének ideje a (megíráskor még) távoli jövő, a helyszín London, ahol a főhős, Winston Smith nézőpontján keresztül nyerhetünk betekintést az állami gépezet, a propaganda, a szándékos és manipulatív gyűlöletkeltés és a múlt meghamisításának működésébe. Winston harminckilenc éves, magányosan éli az életét Londonban a rossz állapotú, elhanyagolt Győzelem-tömbházban, napközben pedig az Igazságminisztérium Nyilvántartási Osztályán dolgozik. Csakúgy, mint a város összes lakóját, őt is folyamatosan megfigyelik, szobájában a televideó rögzíti minden tevékenységét (bár egy apró kis sarokban épp kiesik a Nagy Testvér mindent látó tekintete elől, és itt kezd egy olyan mérhetetlenül „forradalmi”, az életét is kockára tevő tevékenységbe, mint a naplóírás), munkahelyén, otthonában és az utcán is vigyáznia kell minden szavára, de még arcjátékán, gesztusain, mimikáján is uralkodnia kell. „A szempár mindenkit figyelt, a hang mindenkit körülvett. Míg aludtak vagy ébren voltak, dolgoztak vagy étkeztek, beltérben vagy szabadban, fürdőszobában vagy ágyban – nem volt menekvés. Az egyén nem tudhatott magáénak semmit, kivéve néhány köbcentimétert a koponyáján belül” – így foglalja össze röviden még a regény elején az elbeszélő azt az állapotot, melyben London lakóinak nagy része él, a Nagy Testvér és a Párt folyamatos felügyeletének hatókörében.
Winston egyébként maga is a Párt tagja, nekik dolgozik, munkájának lényege a múlt meghamisítása: a jelen aktuális változásai alapján kell újraírnia a múltat, visszamenőleg megváltoztatni régebbi újságok cikkeit. A képzeletbeli birodalmat, Óceániát vezető Párt ugyanis tisztában van vele, hogy az birtokolja a jelent, aki képes befolyást gyakorolni a múlt felett. A múlt meghamisítása bevett a gyakorlat, a hatalom palimpszesztté írja a történelmet, hogy ne kelljen lemondani hatalmáról a jelenben. De nemcsak az emberek gondolatai és a múlt felett őrködik éberen, hanem a nyelvet is a markában tartja. Az újnyelv lényege a szavak pusztítása, a szókincs csökkentése, melléknevek, főnevek, igék tömegeinek „kiirtása”. Orwell az egyik, később nyom nélkül eltűnő (szublimáló) szereplő, Syme karakterén keresztül fejti ki ennek az újfajta nyelvnek a lényegét. Az író felismeri, hogy a nyelv és valóság viszonya nem egyirányú, a nyelv nem leképezi, hanem maga is alakítja a valóságot.
Így a hatalomnak, főképpen elnyomó, totalitárius változatának mindig figyelemmel kell lennie a nyelvre, az elnyomáshoz pedig meg kell teremteni a nyelvet is.
A szókincs csökkentésének is ez a célja, hiszen ahogy fogynak a szavak, úgy szűkül a tudat is, és - ahogyan Syme megfogalmazza - „végül szó szerint lehetetlenné válik a gondolatbűnözés, mert nem lesznek rá szavak”. Ebben a nyelvet és a múltat egyaránt megváltoztató, az embereket totális megfigyelés alatt tartó rendszerben, melynek legalapvetőbb érzelmi háttere a gyűlölet (elég a napi Két Perc Gyűlölet vagy a Gyűlölet Hetének rítusaira gondolni), már nem is tűnnek abszurdnak azok az elsőre paradoxonnak tűnő jelmondatok, melyek a Párt ideológiájának alapját jelentik:
A HÁBORÚ: BÉKE
A SZABADSÁG: SZOLGASÁG
A TUDATLANSÁG: ERŐ
Már az első harminc-negyven oldal után fojtogatónak és elviselhetetlennek érezzük a légkört, melyben a főhősnek élnie kell, s melyet az elbeszélő kegyetlen alapossággal és részletességgel bemutat. A Párt tagjainak nincs önrendelkezése, nincs élete, nincsenek érzelmei, vágyai, életük alapvetően rejtőzködés és félelem, a túlélésért folytatott küzdelem, valójában emberi vegetáció. Annál, hogy megfigyelik őket, csak az szörnyűbb, hogy egymást is figyelik (a kollégák, a barátok, a házastársak, sőt, ami a legborzalmasabb, a gyerekek és a szülők is), egy idő után pedig már önmagukat is. A kívülről az emberekre erőltetett figyelem és cenzúra az idő előrehaladtával belsővé válik, a Nagy Testvér tekintete az emberek saját szuperegójaként kezd el működni. Mindenki figyel mindenkit, még saját maga előtt sincs biztonságban senki, ez a regény egyik legsötétebb jóslata. Amikor Winston a napi kötelező Kétperces Gyűlöleten ül, jól tudja, hogy az arcát kontroll alatt kell tartani, nem szabad engednie, hogy az érzelmei, gondolatai kiüljenek rá: „Természetesen ő is kántált a többiekkel, nem tehetett másként. Ösztönösen tudta, hogy palástolnia kell az érzéseit, uralkodnia kell az arcán, tennie, amit mindenki más tesz.” Ez a „nem tehetett másként” itt a kulcs, hiszen mindenki túl akarja élni valahogy a napot, és a következőt is, miközben azzal is tisztában vannak (legalábbis a Winston gondolatait is ismerő mindentudó elbeszélő szerint), hogy előbb-utóbb mindenkit elkapnak, azt is, aki hibázik, azt is, aki nem, a bűnöst is, az ártatlant is, csak idő kérdése az egész.
Sohasem tudhatják, melyik lesz majd az a nap, mikor a Szeretetminisztériumba viszik őket, ahol a legkegyetlenebb kínzásoknak kitéve bármit bevallanak.
Az állandó bizonytalanság mindenkit felőröl, paranoiássá tesz, az életük kilátástalanságát és a saját sorsuk felett gyakorolt kontroll hiányát egy hasonlattal írja le a főhős: „Olyan, mintha lépni próbálna a sakktáblán, pedig már mattot kapott.”
Az érzelmeknek nem szabad látszaniuk, illetve akkor nem, amikor szembemennek az általános közhangulattal, vagy eltérnek az elvárttól. De vannak egyáltalán még valódi érzelmek ebben a világban, a félelmet és a gyűlöletet leszámítva? Winston életébe két úton lopakodik be valamiféle érzés: az egyik, amikor homályba vesző, bizonytalan emlékeit kutatja, és visszaemlékszik édesanyjára és húgára. A másik egy váratlan fordulattal jelenik meg, mellyel kezdetét veszi a regény második része, és az addigi társadalomábrázolás egy szerelmi kapcsolat bemutatásának adja át a helyét. Egy huszonéves lány, Julia személyében jelenik meg ez az érzelem a minden emberitől megfosztott világban, de ennek a szerelemnek az ábrázolása ezúttal nem tűnt annyira hatásosnak, mint amennyire a korábbi olvasás során. A kapcsolat, ez az iszonyatosan kockázatos szerelem nem válik annyira plasztikussá, mint amennyire válhatna, hiányzik belőle a lélektaniság, az érzelmek, a szenvedély mibenlétének kibontása: az újraolvasás legfontosabb tapasztalata az volt, hogy Orwell talán jobban ért a politikához, a nyelvhez, a hatalom természetéhez, mint az emberi érzelmek ábrázolásához, és elsősorban nagyon okos esszéista, és csak másodsorban regényíró. A szöveg második része a megismerkedést, a lopott találkozásokat, az állandó rettegést mutatja meg, és azt is kiemeli, hogy a hatalom célja az, hogy az emberek szexuálisan kielégítetlenek maradjanak, ezzel is hiszterizálva, a gyűlöletre fogékonnyá téve őket.
A fokozatosan mélyülő kapcsolatnak aztán vége szakad, ahogy az várható, és a harmadik részben ismét egyedül látjuk Winstont, akit a Szeretetminisztériumban igyekeznek megtörni és kiüresíteni, azaz „meggyógyítani”, ami először az értelem teljes leuralását jelenti (egészen addig a pontig, míg komoly meggyőződéssel nem tudja azt állítani, hogy 2+2 az 5). Az érzelmekkel már nehezebben boldogul a rendszer, de a 101-es szoba megteszi a hatását. A hírhedt helyiségben mindenki a legnagyobb félelmével szembesült, Winston konkrétan patkányokkal.
Az iszonyattal vegyes rettegés pedig azt eredményezi, hogy elárulja a lányt:
„Büntesd Juliát! Büntesd Juliát! Ne engem! Juliát! Csinálj vele bármit, nem bánom! Tépesd le az arcát, rágasd le csontig a húsát! Ne velem tedd ezt! Tedd Juliával! Ne velem!” Árulása az adott körülmények között egyáltalán nem meglepő, a hónapokig tartó módszeres kínzás, a félelem, a rettegés elhalványította, kifakította a főhős érzéseit, megfosztotta emberi arcától, meghalt belül, kiégett a lelke. Az árulása ennek ellenére letaglózó, „eladja” a lányt, és ez a mozzanat végképp bebizonyítja azt, hogy a totalitárius hatalommal szemben nincs esélye az egyes embernek, nincs esélye az érzéseknek, a szerelemnek, egyáltalán semminek.
Az 1984 epilógusa a pesszimizmus és a reménytelenség csúcsra járatása, Orwell egy szalmaszálnyi reményt nem hagy nekünk. Félelmetes utópiájában megmutatja egyrészt, mivé nőheti ki magát a kontrollálatlan hatalom („Ha tudni szeretnéd, milyen lesz a jövő, egy bakancsot képzelj magad elé, mely örökre egy emberi arcon tapos”), másrészt azt is (és ez talán még a hatalom természetének vizsgálatánál is fontosabb tanulság), hogy az ember folytonos kiszolgáltatottsága, félelme elvezethet oda, hogy eltűnik belőle minden emberi. Hogy létezhet olyan hatalmi rendszer, melyben még titokban, lelkünk legmélyén sem lehetünk emberek, csupán megfakult, kiüresedett, agymosott alattvalók.
