Függetlenül attól, hogy szeretjük-e a zenéjét, Britney Spears a 21. század elejének egyik legfontosabb és legsikeresebb énekesnője, és mint ilyen, popkulturális ikon, nem véletlenül kapta meg egészen korán „a pop hercegnője” becenevet (a királynőnek akkor még Madonna számított). A most 41 éves sztárnak október 24-én jelent meg a memoárja (olvass bele itt), és hihetetlen siker lett: a megjelenés hetén több mint egymillió példányt adtak el belőle, november 1-jéig pedig világszerte mintegy 2,4 milliót. A műfajban csak Harry herceg könyve előzte meg idén.
Végül is nincs ebben semmi meglepő: az interjúkat régóta nem adó Spears tinédzser volt az első kislemeze megjelenésekor, tehát mindenképpen lett volna mit mesélnie ennyi szórakoztatóiparban töltött év után. De azáltal, hogy legkésőbb 2021 nyarára
az egész világ számára kiderült, hogy aktív karrierje utolsó 13 évét mennyire méltatlan, gyakorlatilag börtönhöz hasonlító szabályok között töltötte
az apja „jóvoltából”, sokkal nagyobb érdeklődést váltott ki a tragikus részleteket ígérő kötet.
Mielőtt rátérünk a tartalomra, talán érdemes átvenni, mik voltak a Britney Spears életét meghatározó események. Már gyerekként szeretett szerepelni, énekelni, az anyja ebben támogatta (de nem ő erőltette rá), így jutott be a The Mickey Mouse Club című tévéműsorba. Aztán szerencsés véletlenek folytán tizenévesen lemezszerződést kapott, és a Baby One More Time-mal robbanásszerűen elindult a zenei karrierje. Már ekkoriban rengeteg kritika érte, hogy szexi tinilány imázsával megrontja a fiatalokat.
Első komoly kapcsolata Justin Timberlake-kel volt, a férfi pár év után, a szólókarrierjére készülve szakított az énekesnővel, majd a dalaiban, klipjeiben úgy állította be a történteket, mintha Britney törte volna össze az ő szívét. Spears lelkileg a padlón volt a szakítástól, a sajtóban mégis őt kérték számon, de a karrierje nem torpant meg, folyamatosan dolgozott. Később összejött Kevin Federline-nal, akitől alig két év alatt született két fia. A férfi nem foglalkozott a családdal, a hirtelen hírnévbe kapaszkodva igyekezett saját karriert csinálni. Spears végül beadta a válókeresetet, erre Federline nem vitte vissza a láthatásról a gyerekeit. Ez idő tájt meghalt rákban Britney szeretett nagynénje. A teljesen összetört énekesnőt eközben a paparazzók szabályszerűek zaklatták, ez vezetett a két leghíresebb kiborulásához: amikor leborotválta a hosszú haját, illetve amikor esernyővel támadt egy agresszív fotósra.
Ezen a ponton tűnt fel az életében az apja, Jamie Spears, aki addig nem sokat törődött vele: rehabra küldte, majd az énekesnő érdekeire hivatkozva kezdeményezte és meg is kapta nemcsak a személye, hanem a vagyona fölötti gondnokságot is.
Ez azt jelentette, hogy Britney Spears többé az életének semmilyen, még a legapróbb részletéről sem dönthetett szabadon.
Nem rendelkezhetett sem a teste (például szeretett volna még gyereket harmadik férjével), sem a fellépései, sem a zenéje (még remixeket sem engedtek neki), sem az ideje, sem a megkeresett pénze, sem afölött, hogy mit eszik vagy iszik, illetve, hogy hova megy. A fiatal nő gyakorlatilag robotként dolgozva, 13 éven keresztül kereste a családjának a pénzt, az anyja és testvérei sem segítettek neki. Egy újabb rehab alatt értesült először a rajongói által indított #FreeBritney mozgalomról. 2019-ben Jamie Spears fizikailag bántalmazta Britney nagyobb fiát, emiatt Federline beperelte és távoltartási végzést kért ex-apósára. A rajongói kitartása, hogy érezték, valami nincs rendben, a fiával történtek, és a hite adott erőt az énekesnőnek, hogy ismét megpróbáljon kiállni magáért.
Britney Spears az évek során többször is kért a bíróságtól meghallgatást, erre mégis csak 2021-ben kapott engedélyt először. Addigra azonban a feminista felfogás is elterjedtebb lett a köztudatban, és egyszerűen kulminálódott, hogy ez a helyzet valóban mennyire igazságtalan és fölösleges, a közvélemény pedig egyértelműen az énekesnő oldalára állt. Megrázó vallomása után az addig kijelölt helyett új ügyvédet fogadott, és arra hivatkozva, hogy az apja visszaélt a szerepkörével és a vagyonával, végül sikerült megszüntetni a gondnokságot. Spears azóta szabad, a gyógyulásra koncentrál, de ezek az évek nem múltak el nyomtalanul, azóta is krónikus migrének gyötrik.
A bennem lévő nő tehát azért is mérföldkő, mert
ez az első és elképzelhető, hogy az egyetlen alkalom, amikor az énekesnő a mások által rákényszerített narratívák helyett elmondja a saját verzióját
mindenről, amit fontosnak tart helyretenni.
Ha már a könyvnél tartunk, essünk túl a kellemetlen részén az elején. Hogy szövegként, irodalmi teljesítményként milyen Britney Spears memoárja, arra egyszerű a válasz: nem túl jó. Ha ezek valóban általa megfogalmazott mondatok, akkor legalább lehet azzal védekezni, hogy végül is az előadóművészet a szakmája és nem az írás. Ha volt szellemírója, az rosszabb. A mondatok faék egyszerűségűek, és Spears időről-időre előszeretettel ismétel valójában nem sokat jelentő, de hangzatos kifejezéseket. Nem arról van szó, hogy a tömörségnek nincs létjogosultsága, hogy egyszerű mondatokkal ne lehetne átadni az üzenetét – az nagyon is átjön –, és nem is arról, hogy barokkosan kellett volna fogalmazni, hiszen ő maga is elismeri, hogy egy déli városkából származik, nem kifejezetten értelmiségi családból. Viszont egyrészt a hírességek memoárjai között is akadnak igényesen megírt szövegek, még akkor is, ha rossz körülmények között nőttek fel. Másrészt pedig
ez az egyszerűség valahogy azt a Spearsszel kapcsolatos és általa a könyvben is felemlegetett sztereotípiát erősíti fel, hogy az énekesnő butácska,
ami biztosan nem lehetett cél. Talán némi plusz energiával, gördülékenyebb stílussal méltóbb lehetett volna ez az írás nemcsak a személyéhez és a pop hercegnője titulushoz, hanem az egész ügyhöz is, amit a története képvisel.
Ráadásul a magyar kiadáson a különböző amerikai-angol kifejezések szerencsétlen (tükör-)fordítása sem segít. Ha A szürke 50 árnyalata fordításából elhíresült, majd mémesedett Kings of Leon-Oroszlánkirály szintig nem is jutott el ez a kötet, de például ami nyálasként szerepel a szövegben, az valójában inkább giccsesen cikit, ízléstelent jelent. Ahogy a trainwreck szóra is megtette volna magyarul az, hogy egy rakás szerencsétlenség, vonatszerencsétlenség helyett, hiszen ezt hazánkban nem használjuk másokra. Sajnos hasonló félrefordításokra még jócskán akad példa, néhány helyen az igeidő is félrement, és sokszor pontosan lehetett érezni, mi volt az angol eredeti, mert annyira bután hangzott ott a magyarítás.
De, és ez egy nagy de: A bennem lévő nőben a legkevésbé az a lényeg, hogy milyen a szöveg.
Furcsa lehet ugyan, de ez a memoár sokkal inkább szimbólum, egy rendkívül méltatlan jelenség mementója, és ha optimisták vagyunk, akkor a megjelenése valamiféle változást is elindíthat. Britney Spears eseténél ugyanis nincs tökéletesebb, világszerte ismert példa arra, hogy mire képes a szexizmus, nemcsak mikroszinten (egy családban), de kulturális és társadalmi értelemben is.
Még ma is népszerű az a felfogás, hogy ha valaki híres, akkor el kell tűrnie, akárhogy beszélnek róla a sajtóban, a kommentekben, videókban, akárhol. Ez Spears zenészként aktív évei alatt halmozottan így volt, ahogy az is, hogy sokkal, de sokkal több vitriol zúdult a nőkre, mint a férfiakra. Spears szerint viszont a médiamunkások gondolhatnának időnként arra, hogy a hírességek is érző emberi lények, akiknek ugyanolyan családi nehézségekkel, traumákkal kell megküzdeniük, mint egy átlagembernek. Ez a memoár arra kényszeríti a komplett médiát, hogy szembenézzen a saját, nagyon is súlyos felelősségével.
Britney esete azt mutatja be, hogy a korszak egyik leghíresebb női előadóját hogyan kezelte borzasztóan hamis kettős mérce szerint, hogyan alázta porig, hogyan használta ki a tömegmédia újra és újra és újra.
Ezalatt pedig nemcsak a paparazzi-fotókból élő bulvársajtót kell érteni, hanem a magát erkölcsileg a bulvárnál szívesen magasabbra helyező zenei sajtót, a női magazinokat, a zenei és hírcsatornákat, a rádióműsorokat, a talk show-kat, de még a komoly hírműsorokat is. Ennek a bánásmódnak az egyik mélypontja volt az az interjú, amit az ismert riporter, Diane Sawyer készített Spearsszel nem sokkal a Timberlake-kel történt szakítás után, és konkrétan megkérdezte tőle, hogy mivel tette tönkre a férfit (mai szemmel nézni is rossz). Az énekesnő így emlékszik erre: „Nem tartoztam a médiának a szakításunk részleteivel. Nem szabadott volna hagynom, hogy ország-világ előtt kérdőre vonjanak, és ott kelljen sírnom egy idegen nő előtt, aki egy perc nyugtot sem hagyott nekem a kíméletlen és durva kérdéseivel.”
És persze, több millió embernek is szembe kell néznie ezzel, aki fogyasztotta ezeket a híreket. Például hiába tartom a világ egyik legjobb popszámának a Toxicot és szeretem más dalait is, mérget vennék rá, hogy huszonévesen sokszor olvastam a róla szóló szenzációs pletykákat és borzongva nevettem azon, hogy ez a csaj begolyózott. Miközben a valóságban ezek kétségbeesett segélykiáltások voltak a részéről, és lázadás az abból fakadó magány ellen, hogy ő mint ember, senkit sem érdekel, legkevésbé a saját családját. A feje leborotválása előtti időre például így emlékszik vissza:
„Régóta éreztem magamban ezt a dagadozó sötét felhőt. Kívülről próbáltam olyan lenni, amilyennek az emberek látni akartak, úgy viselkedni, ahogy nekik tetszik – édes és kedves kislányként –, de ez a külső máz már vészesen megkopott, míg végül semmi sem maradt belőle. Csak a pattanásig feszült nyers idegek.”
Az énekesnő több helyütt reflektál arra, hogy ha egy férfi sztár csinál hasonló dolgokat a nyilvánosság előtt, mint ő – bulizik, kiáll magáért, adott esetben tör-zúz –, akkor a férfi vagány, tökös, merész, míg a nőknél ez maga a nagybetűs Botrány. Ráadásul Britney-re kezdetben a kiadója rákényszerítette a szűzies tinilány imázsát, de közben szexualizálták, a szexi ruhák és tánc miatt viszont sohasem a kiadóját vagy a menedzsmentjét kérték számon, hanem személyesen őt.
Köztulajdonként kezelte a testét a sajtó, de később az apja is.
Amikor már fiatal felnőttként vállalta a szexi énjét, sőt szült két gyereket, infantilizálták, olyannyira, hogy a gondnokság alatt ő maga is gyerekesen kezdett viselkedni. „Nehéz ezt megmagyarázni, hogyan ingadozhattam a kislány, a kamasz és a felnőtt nő között, csak mert megfosztottak a szabadságomtól. Sehogy se lehettem felnőtt, ha egyszer nem kezeltek felnőttként, így hát bezárkóztam és kislányként viselkedtem, de ekkor meg közbelépett a felnőtt énem” ‒ írja.
A másik tragikus szál az, hogy Jamie Spears hogyan vette át az uralmat a lánya élete fölött, egy különösen nehéz és sérülékeny élethelyzetet kihasználva, majd Britney személyes gondjaira és jóllétére fittyet hányva hogyan redukálta őt a család aranytojást tojó tyúkjává. Akit, hogy ennél a hasonlatnál maradjunk, konkrétan kalickába zárva tartottak. Apja folyamatosan fenyegette, manipulálta, a fiaival zsarolta őt ezen évek alatt, és egyszer szó szerint azt mondta neki, „már én vagyok Britney Spears”. Mindvégig szándékosan hazudott arról, hogy Britney fogadhat-e saját ügyvédet, és ennek semmi más oka nem volt, mint a kapzsisága. Jamie Spears emberei – akik sokan voltak, és mindenkit ő fizetett a lánya pénzéből – minden szinten ellenőrzés alatt tartották az énekesnőt, még a házát is bepoloskázták, a hívásait és üzeneteit pedig monitorozták. Az, hogy mindenféle rehabokra és pszichiátriai kezelésekre küldték, miközben nem is volt függő,
felidézi azt a 20. század közepéig elterjedt gyakorlatot, miszerint ha egy nő „problémásan” viselkedett, akkor hisztériásnak, őrültnek minősítették,
és elmegyógyintézetbe záratták, ahol élete végéig vegetálhatott.
Arra az unásig ismert áldozathibáztató kérdésre, amit gyakran feltesznek különböző bántalmazások elszenvedőinek, hogy „De hát miért nem csináltál valamit?!”, Spearsnek több, teljesen érvényes válasza van. Az egyik, hogy gyerekként nem kapta meg azt az érzelmi biztonságot, amire szüksége volt, helyette egy alkoholista apa és a vele veszekedő anyja csatái közt nőtt fel, ezért ő mindig próbálta azt csinálni, amit mások vártak tőle, és akkor békén hagyták. Ez a megfelelési kényszer nagyon erősen gyökeret vert benne. Paradox módon a jókislánysággal tulajdonképpen láthatatlanná szeretett volna válni, miközben az éneklés, a szereplés volt az egyetlen, ami közben úgy érezte magát, hogy a kezében van az irányítás. Felnőttként, már a gondnoksága alatt is azért ment bele bizonyos turnékba és a Las Vegas-i koncertsorozatba, amikhez semmi kedve nem volt, mert azt gondolta, ha megteszi, amit kérnek tőle, hamarabb szabadul, és engedik, hogy találkozzon a fiaival, ami a legfontosabb volt számára. És mert tapasztalta, hogy
bármilyen ellenkezés, lázadás, sőt egy egyszerű kérdés is csak még nagyobb szigort és még komolyabb érzelmi terrort eredményezett.
Másrészt eszébe sem jutott megkérdőjelezni, hogy az apja esetleg hazudik neki. Harmadrészt a feldolgozatlan magánéleti veszteségei – szakítás, gyász, válás, az anyja és testvérei árulása, a gyerekeivel való zsarolás – miatt egyszerűen nem volt energiája csatározni, már csak a bele diktált nyugtatók miatt sem. Negyedrészt, és ezt ugyanennyire fontosnak látja a sajtóval való keserű viszonyában is, úgy érzi, egyszerűen nem olyan személyiség, aki képes alakoskodni, törtetni, a saját érdekei szerint formálni a magáról szóló képet és jól kezelni a hírnévvel járó felhajtást. Spears több helyen is megjegyzi, hogy ehhez Justin Timberlake-nek, az exférjének és az apjának is volt érzéke, és ezt alaposan ki is használták vele szemben.
Britney Spears a könyv végén leírja, hogy ugyan igyekszik feldolgozni a gondnokság éveit, és tudja, hogy az apja miért viselkedett olyan borzasztóan, ahogy, mégis,
a családja, a cinkos anyjával és testvéreivel együtt számára halott, mert nem tudja felfogni, hogy tehették ezt vele.
Ez a 13 évnyi gondnokság egy egyébként beszámítható felnőtt fölött valószínűleg nem példátlan, de senki más ügye nem kapott ekkora nyilvánosságot a világon. Ezt a megoldást eleve olyanok számára szokták kérni, akik mentálisan nem kompetensek, nem tudnak magukról gondoskodni, vagy épp kómában fekszenek. És a legnagyobb kérdés: ha nem találták beszámíthatónak, akkor arra hogyan találta mégis alkalmasnak az apja, hogy megterhelő turnékat csináljon végig? Ez az ellentmondás a kezdetektől zavarta az énekesnőt, erre vonatkozóan mégsem kapott soha értelmes választ az apjától. Mert nincs.
Ez egy nagyon szomorú történet, Britney viszont azt reméli, hogy erőt adhat másoknak, akik hasonló csapdahelyzetben vannak. Annak ellenére, hogy irodalmi értéke nem sok van, mégis azt mondom, hogy akit érdekel a popkultúra, a nők megítélése a társadalomban, vagy aki csak tanúja volt ennek a korszaknak, nyugodtan olvassa el A bennem lévő nőt. Egy délután alatt a végére lehet érni, és nagyon tanulságos tükröt tart elénk, a média fogyasztói elé is. Nem ér lesütni a szemünket.
