Britney Spears végre saját maga mondja el történetét szabadságról, hírnévről, anyaságról, túlélésről, hitről és reményről. 2021 júniusában az egész világ a bíróság előtt beszélő Britney Spears-re figyelt. Történetének - igazságának - ereje tagadhatatlan volt, és beszéde nem csupán az ő életét változtatta meg, hanem számtalan más nőét is. A bennem lévő nőben Britney most először tárja elénk elképesztő életútját - és a popzene történetének egyik legnagyobb előadójában rejtőző belső erőt.
Britney Spears: A bennem lévő nő (részlet)
Fordította Babits Péter
A tragédia a családom vérében van. Középső nevem apai nagyanyámtól, Emma Jean Spearstől származik, akit csak Jeanként ismertek. Láttam róla képeket, és értettem, miért mondja mindenki, hogy a kiköpött mása vagyok. Ugyanaz a szőke haj. Ugyanaz a mosoly. Jean is fiatalabbnak tűnt a koránál.
Férje – a nagyapám, az idősebb June Spears – erőszakos fráter volt. Amikor Jean elveszítette az alig háromnapos kisbabáját, June beutaltatta a Délkelet-Louisianai Kórházba – egy mindenki szerint borzalmas mandeville-i elmegyógyintézetbe, ahol lítiummal tömték. 1966-ban, mindössze harmincegy évesen a nagymamám, Jean, agyonlőtte magát egy vadászpuskával a kisfia sírjánál, alig nyolc évvel a baba halála után.
El sem tudom képzelni, milyen gyászt és fájdalmat élhetett át.
A June-hoz hasonló férfiakra délen azt szokás mondani, hogy „semmi sem elég jó neki”, „maximalista”, és „nagyon következetes apa”. Ha engem kérdezel, én sokkal nyersebben fogalmaznék.
Sportfanatikusként June addig ugráltatta apámat, míg már járni is alig tudott a kimerültségtől. Miután végzett a kosárlabdaedzésével, lehetett bármilyen fáradt és éhes, apámnak még száz kosarat dobnia kellett, hogy egyáltalán betehesse a lábát a házba.
June a Baton Rouge-i rendőrség járőreként dolgozott, s végül három feleségtől tíz gyermeke született. Amennyire tudom, soha senki egyetlen jó szót nem szólt élete első ötven évéről. Még a családomban is úgy tartották, hogy a Spears férfiakat ajánlatos messze elkerülni – kivált a nőknek.
Nem Jean volt az egyetlen asszony, akit June a mandeville-i elmegyógyintézetbe küldött. A második felesége is ott kötött ki. Apám egyik féltestvére azt mesélte, hogy June tizenegy éves korától szexuálisan zaklatta, mígnem tizenhat évesen elszökött otthonról.
Apám tizenhárom éves volt, amikor Jean meghalt annál a sírnál. Tudom, ez a trauma is közrejátszott abban, ahogy apám a testvéreimhez és hozzám viszonyult; abban, hogy számára sem lehetett elég jó semmi. Miközben a testvéremtől elvárta, hogy kitűnjék a sportokban, ő addig ivott, míg már gondolkodni se tudott. Ilyenkor néha napokra eltűnt.
Ha mégsem, szélsőségesen agresszívan viselkedett.
June viszont meglágyult idősebb korára. Én már nem ismertem az erőszakos frátert, aki terrorizálta apámat és a testvéreit, csak a nagyapát, aki türelmesnek és kedvesnek tűnt.
*
Apám világa és anyám világa nem is különbözhetett volna jobban egymástól.
Anyám szerint az ő anyja – a nagymamám, Lilian „Lily” Portell – elegáns és kifinomult londoni családból származott. Olyan egzotikus légkör lengte körül, ami mindenkit megérintett. Az anyja brit volt, az apja Málta földközi-tengeri szigetén született, a nagybátyja könyvkötőként dolgozott. Az egész család játszott hangszereken, és mindenki imádott énekelni.
Lily a második világháború idején, a hadsereg egyik bálján találkozott egy amerikai katonával, Barney Bridges nagyapámmal, aki sofőrként a tábornokokat furikázta, és imádta a száguldást.
Barney ennek ellenére csalódást okozott neki, amikor magával vitte Amerikába. Lily azt képzelte, olyan élete lesz, mint Londonban. Ahogy New Orleansből Barney tehenészete felé tartottak, kinézett a kocsi ablakán, és aggasztónak találta, mennyire üres ez a világ.
„Hol vannak a fények?” – kérdezgette folyton újdonsült férjétől.
Néha elképzelem Lilyt, ahogy áthajt a louisianai vidéken, és fürkészi az éjszakát, mielőtt rádöbben, hogy a délutáni teák és londoni múzeumok tágas, zenétől lüktető és eleven világa szorongatóan apróvá és fájdalmasan nehézzé szűkül. Ahelyett, hogy színházba vagy vásárolgatni járna, mostantól azzal telik majd az élete, hogy főz, takarít és tehenet fej.
Nagymamám magába zárkózott, és kismillió könyvet elolvasott, rögeszmés alapossággal takarított, és halála napjáig hiányolta londoni életét. A családom szerint Barney azért nem akarta visszaengedni Lilyt Londonba, mert úgy gondolta, ha egyszer elmenne, soha többé nem jönne haza.
Anyám szerint Lilyt annyira lefoglalták a saját gondolatai, hogy sokszor nekiállt leszedni az asztalt, mielőtt még a család végzett volna az étkezéssel.
Én csak annyit láttam, hogy a nagymamám gyönyörű, és imádtam utánozni a brit akcentusát. Azóta is boldoggá tesz, ha így beszélek, mert mindig ő jut róla eszembe: az én divatos dáma nagymamám.
Mindig el akartam sajátítani a modorát és a dallamos hanghordozását.
Miután Lilynek volt pénze, anyám, Lynne, a testvére, Sonny, és a húga, Sandra mind szolid jólétben nőhettek fel, kivált a vidéki Louisiana viszonyai között. Noha a család protestáns volt, anyám katolikus iskolába járt. Kamaszkorában igazi kis szépségnek számított rövid fekete hajával. Az iskolában mindig a létező legmagasabb szárú csizmát és legrövidebb szoknyát viselte. A városban lakó meleg pasikkal bandázott, akik elvitték egy-egy körre a motorjukon.
Apám érdeklődését is felkeltette, ami nem csoda. S talán mert June olyan röhejesen keményen fogta, apám hihetetlen tehetségesnek bizonyult a sportokban. Sokan mérföldeket autóztak, csak hogy lássák őt kosarazni.
Az anyukám meglátta, és azt kérdezte: „Ó, ez meg ki?”
A kapcsolatuk mindenki szerint a kölcsönös vonzalomban és kalandvágyban gyökerezett, de mire én megérkeztem, a mézeshetek rég véget értek.
