Darvasi László évtizedek óta az egyik legjobb elbeszélő, Az év légiutas-kísérője pedig igazi mesternovellákat tartalmaz. A történetek helyszíne legtöbbször a magyar vidék, ahova elköltözött, de elszakadni képtelen felnőttek térnek vissza újra és újra, ahol a különböző generációk a legváltozatosabb módokon nem értik meg egymást. Az írásokban mégis ott kísért mindig a humor, a komor helyzeteken is átüt a kíméletlen fantázia, és a legváratlanabb helyzetekben is felszikrázik a költőiség.
Az év légiutas-kísérője a hét könyve volt nálunk, akkor azt írtuk róla: “Egy porszívóügynökké lett egykori szerelmes, a Sinatra-dalt újra és újra lejátszó haldokló, vagy a felborult kocsiból kimentett ételhordóval hazabotorkáló öregasszony látszólag nagyon más halmazban mozog, Darvasi prózavilágában ugyanakkor mégis jól megférnek egymás mellett. Ennek oka talán nem más, minthogy a hétköznapi groteszk pillanatok mellett mindannyiuk törékeny életében akad valami nagyon emberi, ez pedig nemcsak őket köti össze, de történeteiken keresztül talán a saját választásainkra, elvágyódásainkra és reménytelenségeinkre is rácsodálkozhatunk.”
Az ukrajnai háború, a koronavírus-járvány és a menekültválság is fel-felvillan Darvasi László új novelláskötetének lapjain, Az év légiutas-kísérője ugyanakkor soha nem a jelenségek mélyét, hanem mindig a mélyen emberit kutatja. Ez a hét könyve.
De mi az a mesternovella? Milyen fogásai vannak ennek a műfajnak? Hogyan lehet az elbeszélések által közel hajolni a valósághoz? És ez a valóság miért annyira abszurd? Miért éri meg hallgatózni a Lehel piacon? Többek között ezekről is szó esett a margós bemutatón, amiről a beszámolónkat itt olvashatod.
A bemutatón Darvasi Lászlót Kutasy Mercédesz kérdezte, az író színművész fia, Darvasi Áron pedig két novellát olvasott fel a tavaly hatvanéves író friss kötetéből.
A beszélgetést meghallgathatod itt vagy Spotifyon is.
