„Előfordul, hogy a mindennapi villanásokból tárca lesz, de ha valami novella akar lenni, akkor az előbb-utóbb az is lesz” – ezt még az Isten. Haza. Csal. 2015-ös bemutatóján mondta Darvasi László, és ha elfogadjuk (márpedig miért ne fogadnánk el?), amit pár hete a margós bemutatón mondott, hogy új novelláskötete, Az év légiutas-kísérője annak egyfajta folytatása, akkor ez a mondat talán most is ugyanolyan érvényes. Az új kötetben is
a hétköznapok abszurditását állította a középpontba,
az optikán pedig nem változtatott. Darvasi ugyanis megint a szélről indít, a társadalom legpereméről, ahonnan már tényleg csak leesni lehet, egy bizonyos határon túl ugyanis már csak a kilátástalanság feszül. Novellái ugyanakkor nem szociotörténetek, ha közös jellemzőt kellene találni, akkor talán az időtlenségüket, egyfajta elemeltséget lehetne említeni, hiszen szerzőjük gyakran olyan sebekbe nyúl, amelyek kortól, földrajzi elhelyezkedéstől, társadalmi beágyazottságtól függetlenül fájni tudnak. Hősei olyan emberek, akik még a saját életükben is gyakorta kontúrtalanok, már-már láthatatlanok: egy apa, aki egész életében egy másik férfi fiát nevelte a sajátjaként (A beavatkozó fél), egy férj, aki képtelen megküzdeni egy halott emlékével (Iván), vagy az egykori diák, akit évtizedek után is kísért egy rosszalló mondat (Egy jó ember temetése).
Az év légiutas-kísérője történeteiben gyakran a hiány is traumatikus. Ez megidéződhet egy testi és szellemi leépülésben, mint a Karácsony otthon című novellában, ahol a feleség azzal mentegeti agresszív férjét, hogy „Nem ő üt, hanem a betegsége”. De hasonlóképpen fájni tud az is, ha a hiány
egy illúzió elvesztését jelenti:
az Apokalipszis, 67595 című novella hőse katasztrófa-turistaként tér vissza anyja egykori munkahelyére, egy gyárba, amelyet évtizedekkel korábban egyik pillanatról a másikra kellett maguk mögött hagyniuk. A csernobili képsorokat megidéző kulisszák között botorkáló hőst ugyanakkor ennél sokkal nagyobb megrázkódtatás éri, amikor azzal kénytelen szembesülni, hogy a rendszerváltás időszaka nemcsak az ország, hanem a családja számára is válságos időszak volt. Az anyja ugyanis egyértelműen elvágyódott a saját életéből, és az a szorító kényelmetlenség, a saját korlátainknak való nekifeszülés többször is visszaköszön a novellákban. Jó példa erre a Segíteni a borzon rákbeteg felesége, akinek nemcsak a sugárral, a kemóval meg az összes kezeléssel és azok következményeivel kell megküzdenie, hanem tartania kell magát a családja előtt is. Ám amikor elér egy fontos mérföldkövet, az addig talán csak a mélyben lappangó vágyat végre szavakba tudja önteni, és úgy dönt, hogy a szó minden értelmében új életet kezd. Vagy ott van a legelső novella gombaszakértője, aki lyukat beszél a felesége hasába, pedig valószínűleg csak unja az életet:
„Talán unta magát. Unta azt, aki beszél, és azt is unta, aki hallgat. Talán mélységesen tanácstalanná vált. Azt gondolta, van valahol egy titkos kijárat, melyen át kijuthat ebből a börtönnek érzett állapotból. Olyan alagútféle. Amikor beszélt, mindegyre halványuló reménnyel ezt a titkos ajtót kereste.” (A gombaszakértő halála)
Darvasi a legtöbbször a hétköznapok – a szó legszorosabb értelmében vett – antihőseiről ír, az arctalanokról („Középkorú, fáradt arcú férfi, mint akiből van százezer. Egymillió ilyen jön-megy az utcán.” – Meleg), az ablakból leskelődőkről vagy a középszerűekről („Nem volt csapnivaló színész, de nem is a legjobbak között tartották számon.” – Reiner verse). Életükben nincs különösebb említésre méltó, és nem visznek véghez nagy tetteket. Kicsit elveszettek, kicsit ténferegnek – viszont a látszat ellenére mindegyikükben van egy-egy erős történet, Darvasi pedig meglátja ezeket. A margós bemutatón azt mondta, hogy elsősorban azokra kíváncsi, akik nem állnak reflektorfényben, akik öregek, kiszolgáltatottak. Az év légiutas-kísérőjéből viszont az is látszik, hogy ezek nagyon humanista történetek, és írójuk kivétel nélkül megértéssel fordul hősei felé.
Novellái egyszerre abszurdak és líraiak,
amikbe ráadásul időről időre még egy-egy fricska is belefér, mint a Jakabné haza akar menni címűben, ahol a címbeli Jakabnénak új udvarlója lesz, Elek úr:
„Elek nem volt komoly ember, történetekkel foglalkozott. Milyen furcsa dolog is ez, az ember mások történeteivel foglalkozik, azokat jegyzi le, azokat fogalmazza, miközben csak magáról akar beszélni. Sokszor az derül ki, hogy a fellelt, megtalált történetek mind másokéi. Kiderülhet, hogy az embernek magának nincs is története. Nem is volt.”
Az új kötetnek sok olyan villanása és története van, amelyekből egyértelmű, hogy Darvasi ezt a könyvet nem írhatta volna máskor. A járvány, a korlátozó intézkedések, a menekültválság, a határvadászok munkája, az ukrajnai háború mind-mind beszivárognak a novellákba. A legmegrázóbb ezek közül talán a Fehér című, amelyben egy Covid-osztály hétköznapjaiba merülhetünk alá. „Mintha elvesztek volna a csodák” – állapítja meg a novella orvos hőse, amiben egyszerre van benne az illúziók elvesztése, és a remény is.
Egyfajta törékeny balansz jellemzi a Darvasi-hősöket,
akik úgy menetelnek végig az életen, hogy bármennyire is szeretnék elfordítani a fejüket, egyszer kénytelenek szembenézni a kényelmetlenségekkel, legyen az egy betegség, netán az elmúlás – az életé vagy épp a szerelemé.
Darvasi hősei kisemberek, de harcaik még akkor is nagyok, ha elsőre kisszerűnek tűnnek. Jól példázza ezt a Koszorúk című novella öregasszonya, aki előzetes ígéretet akar kicsikarni a fiától arra, hogy a temetésén egy nagy és három kis koszorút rak majd a sírjára. Groteszkbe hajló vita robban ki közöttük („– Dögöljön meg! – Egy nagyért nem, nincs az a szívesség!”), amin akár nevetni is lehetne, de olvasóként az embernek ez eszébe sem jut, hiszen a napnál is világosabb, hogy ez a kétségbeesett, kisszerű figura sem akar mást, mint Az év légiutas-kísérője többi hőse: visszanyerni a kontrollt a saját élete – vagy halála felett.
