Ungváry Krisztián történész a kötetbemutató előadását azzal kezdte, hogy műfajilag valami újat próbált ki, hiszen könyve részben fikciós és kontrafaktuális történelmi mű. A történészt kötik a tények, fejtegette, ám a tények nem önmagukért vannak, így a történész feladata, hogy értelmezze azokat. A múlt ugyanis szerinte nem csupán az, hogy mi történt 70 vagy 300 évvel ezelőtt, hanem mindazoknak
a döntési lehetőségeknek és reális forgatókönyveknek az összessége is, amik előtt például egy vezető az adott történelmi pillanatban állt.
Hogy ezek közül végül mi valósul meg, azt befolyásolhatja a véletlen, de gyakran olyan kényszerpályák is, amik előbb vagy utóbb mindenképpen bekövetkeztek volna. Utóbbira példa Szent István esete: ha marad Vajk és nem keresztelkedik meg, a magyarság előbb-utóbb akkor is a nyugati integráció felé fordult volna.
A kiugrás előtt ott volt egy másik fontos döntés, a hadba lépés. Ennek szükségessége máig vita tárgya, igaz, ahhoz képest, hogy milyen lassú döntési procedúra előzte meg az első világháborúba való belépést, Horthy itt elég gyorsan elköteleződött. Ha viszont ezt nem teszi meg, a németek oldaláról akkor is olyan erős kényszerek érkeztek volna, hogy nem mondhatjuk biztosan, hogy meg tudtuk volna úszni.
Van ugyanakkor egy olyan eseményünk, amikor egy politikus egy döntésének visszafordíthatatlan következményei lettek, és aminek egyben európai jelentősége is volt, amire nem nagyon találunk más példát a 20. századi magyar történelemben. Ha ugyanis sikerül a kiugrás, akkor Ungváry számításai szerint legalább három hónappal hamarabb véget érhetett volna a második világháború. Az előadás további szakaszában olyan, a jelen állapottól radikálisan eltérő változásokat is mondott következményként, mint a Partium és a Felvidék egy részének potenciális Magyarországhoz tartozása, a vidéki lakosságcsere és a budapesti zsidóság elleni vérfürdők elmaradása, a Beneš-dekrétumokból a magyarok kihagyása. A következőkben Ungváry 1944. október 15. eseményeit vizsgálta, kitért a hadi állapotokra és Horthy döntéseire is.
A kiugrás tétje és körülményei
Térképek segítségével Ungváry bemutatta, hogy állt a front a Kárpát-medencében 1944. október közepén. Ekkor már javában a magyar területeken folytak a harcok, körülbelül 950 ezer magyar, 250 ezer német és 800 ezer szovjet katona részvételével.
Rendkívül fontos körülmény, amiről Ungváry a kitörésről szóló könyvének bemutatóján is beszélt, hogy a németek az üzemanyaguk 50-80 százalékát 1944 októberétől Magyarországról fedezték. Annyira nem volt üzemanyag, hogy például a németek azon gondolkodtak, hogyan lehet a páncélgránátosokat biciklire ültetni. Ha a magyar kőolaj kiesett volna, akkor egyszerűen anyagi okokból hamarabb vége van a háborúnak.
Az Utak a senkiföldjén összefoglalja, mit tudunk a hadműveletről, és olvashatjuk a túlélők visszaemlékezéseit is, ami tovább árnyalja a képet. Az online bemutatón a történészt Stumpf András újságíró kérdezte, a főbb gondolatokat összefoglaltuk.
Szintén számít, hogy az országhatárok, bár már körvonalazódtak, még nem voltak eldöntve. 1943-ig a cseh és a szlovák emigráns kormányoknak is az volt a véleménye, hogy szükség lehet a területi koncessziókra, és lehet tárgyalni a Csallóközről és egy szűkebb magyar sávról. Az első bécsi döntésben Magyarországnak juttatott területek 83 százalékát a szlovák fél korábban önként felajánlotta, ami sokáig tárgyalási alap maradt.
Mivel a magyar kiugrást gyakran a románnal hasonlítják össze, Ungváry kitért arra is, hogy ez a logika miért nem állja meg a helyét. A magyarokkal ellentétben a románok úgy ugrottak ki, hogy előtte nem egyeztettek a szovjetekkel. A király spontán döntött, nem volt aláírt fegyverszüneti megállapodás, aminek az egyik következménye az volt, hogy az elfogott román katonákat még egy-két hétig a gulágra küldték. Horthy felhatalmazásával egy delegáció viszont ideiglenes fegyverszüneti megállapodást kötött a szovjetekkel, amiben voltak kemény magyar vállalások, de a szovjetek például azt rögzítették, hogy nem visznek magyar katonát a gulágra. A román helyzet kaotikusságát az is mutatja, hogy ugyan le tudták tartóztatni Ion Antonescu román diktátort, azonban a király egy hétre kivonta magát a forgalomból, ugyanakkor előtte, már augusztus 23-án elmondta a rádióban, hogy mit akar, és ezzel egyértelművé tette a kiugrásukat. A katonákat pedig kötötte az esküjük, főleg, hogy Németország erre a lépésre durván és erőszakosan reagált, bombázni kezdte Bukarestet, így a románok gyorsan visszalőttek.
A proklamáció oda és vissza
Magyarország szempontjából egyfelől a románokénál egyértelműbb, másfelől mégis ellentmondásosabb volt a kiugrás, ami aztán ahhoz vezetett, hogy ez csak kísérlet maradt. Három fontos esemény számít itt, ezeket Ungváry ki is vetítette:
- 1944. október 11-én Magyarország vállalta, hogy a megkötött fegyverszüneti megállapodást tíz napon belül nyilvánosságra hozza, és azonnal megtámadja Németországot.
- 1944. október 15. 13:00-kor Horthy bejelentette a rádióban: “közöltem a Német Birodalom itteni képviselőjével, hogy ellenfeleinkkel előzetes fegyverszünetet kötünk, s velük szemben minden ellenségeskedést beszüntetünk”.
- 1944. október 15. 15:00-kor a vezérkari főnök táviratában viszont már ez állt: “A kormányzói kiáltványának nem az az értelme, hogy a magyar hadsereg letette a fegyvert. Csak fegyverszüneti tárgyalásokról van szó. Ezeknek a kimenetele még bizonytalan, így minden magyar katonának és egységnek folytatnia kell a harcot minden erejével, éppen úgy, mint korábban, minden oldalról jövő támadással szemben.”
Horthy proklamációjával az a probléma, hogy
jelen időt használ, miközben már négy napja megkötötte a fegyverszüneti megállapodást.
Majd a vezérkari főnök távirata némileg módosította a kormányzói proklamációt arra, hogy még csak tárgyalások vannak, és ennek a kimenetele bizonytalan. Ungváry kitért arra, hogy a háború után próbálták felmenteni Horthyt a felelősség alól, viszont ő ehhez az utóbbi szöveghez hozzájárult. Vörös János vezérezredes ugyan az ő hozzájárulása nélkül adta ki a táviratot, ám miután kiadta a mai Sándor-palotában, átment a Várba, és Horthy azt mondta a táviratra, hogy rendben van. Ez Ungváry szerint a megállapodás “visszaszippantása”, annak letagadása, hogy ő már megállapodást kötött.
Ungváry ezután egyenként végigvette, hogy a fronton mit tett vagy nem tett az 1., a 2. és a 3. magyar hadsereg, illetve azok parancsnokai - a fenti bejelentés és a távirat tudatában.
Mi lett volna, ha..?
Az előadás végén Ungváry összefoglalta, hogy szerinte milyen következményei lettek volna egy sikeres kiugrásnak, és itt hangsúlyozta, hogy konzervatívan számolt, azaz csak azzal, ami szerinte a legvalószínűbb.
Azzal kezdte, hogy mi történik:
- ha a magyar csapatok nagy része passzív marad,
- illetve ha Horthy Miklós nem adja meg magát október 16-án reggel a németeknek, hanem legalább három napig harcol, amire minden esélye meg lett volna a Várban a királyi testőrséggel és a sok modern fegyverrel.
A Várban Ungváry szerint a királytigris harckocsit nem igazán lehetett volna bevetni, az itteni német erők nagy része pedig Magyarországról kényszersorozott népi németekből állt, akiknek ehhez az egészhez “semmi kedve nem volt”. Sok olyan jelenet volt egyes laktanyákban, hogy ezek a sváb kényszersorozott katonák, hallva Horthy proklamációját,
azt hitték, hogy ők most hazamehetnek.
Egy a sikeres kiugrást követő, október 21-i potenciális fronthelyzetet mutató térképen Ungváry rámutatott arra is, hogy mindezzel párhuzamosan, szeptember eleje óta zajlott a szlovák felkelés is a németek és a fasiszta bábállam ellen. Ez Szlovákia mintegy egyharmadára terjedt ki és a németek október 25-én még nem tudták leverni. Ez azért lényeges Ungváry szerint, mert lehetett volna az a háború vége, hogy a szlovák felkelők és a magyar honvédség egy oldalon áll. Akkor szerinte például nem lettek volna Beneš-dekrétumok, nem űzik el a magyarságot a Felvidékről, de a bős–nagymarosi vízlépcső sem épül meg. A térképen látszott, hogy Ungváry szerint a németek hogyan menekültek volna, és a szovjet csapatok meddig jutottak volna el. November 1-jére ebben az esetben Budapest frontváros lett volna úgy, hogy gyakorlatilag nincsenek német csapatok, amik védeni tudták volna.
Ungváry megvizsgált több mint 300 tiszti okmánygyűjtőt is, és ugyan lehet a hivatásos tisztekre azt mondani, hogy németbarátok voltak, a dokumentumokból az derül ki, hogy akik túlélték a háborút, azok többsége utána is szolgálni akart a demokratikus honvédségben. Ami azt jelenti, hogy annyira szovjetellenesek mégsem lehettek, hanem a szakmájukat úgy képzelték el, hogy egyszerű tisztként nem politikai terveket kell szőniük, hanem parancsokat végrehajtaniuk.
Száz év telt el a trianoni békeszerződés aláírása óta, de az emlékezetpolitikát még mindig a „mi lett volna, ha…” kérdés határozza meg. A Nézzünk bizakodva a múltba! szerzői éppen ezért izgalmas novellákban képzelték el, mi kellett volna ahhoz, hogy máshogy alakuljon a magyar történelem. 
A következő térkép mutatta november 30-át. Ekkor a valóságban a front még csak a Duna vonalán tartott és Budapest félig vált frontvárossá - viszont ha a kiugrás csak hozzávetőlegesen sikerül, még akkor is, ha hamarabb hozzák ide az Ardennekből és Görögországból a német erőket, nagyon kevés az, amit a német fél fel tudott volna itt állítani. Legkésőbb januárra, de lehet, hogy már jóval hamarabb a front az osztrák-magyar határon lett volna. Ez azt is jelenti, hogy legkésőbb januárra nem kap magyar olajat a német hadsereg, azaz a háborúnak legalább három hónappal vagy akár többel hamarabb lett volna vége.
A történész az alternatív határokat is megpróbálta ábrázolni, figyelembe véve, hogy a szovjetek, illetve Sztálin honorálták, hogy ki segít nekik minél gyorsabban Nyugatra eljutni. Ez a honorálás a magyar fél felé meg is kezdődött:
1944. október közepén a szovjet hadsereg kiparancsolta a komplett román közigazgatást Észak-Erdélyből
azért, mert akkor még azt gondolták, hogy a magyar segítség tényleg látványos lesz számukra. Ez a szovjet gesztus akkor élementőnek bizonyult sok embernek, hiszen előtte a román szélsőséges gárdák számos gyilkosságot hajtottak végre a megszállt falvakban.
Ungváry szerint a kiugrás elrontását végső soron egy emberre, Horthy Miklósra lehet visszavezetni. Katona volt, aki a beosztottjainak mindig a hősiességről és a kitartásról beszélt, és elvárta az alárendeltjeitől, hogy adott esetben áldozzák fel magukat. Ungváry az előadása zárásaként arra kérte a közönséget, hogy gondoljunk bele abba, milyen üzenetet közvetített volna az, ha három napig vagy egy hétig Horthy a Várban harcol a német csapatokkal. Lett volna-e akkor is annyi hivatásos tiszt és közigazgatási szakember, aki vállalta volna a Szálasi-kormánnyal való együttműködést? Ungváry biztos benne, hogy nem, és ezért is tartja fontosnak, hogy a történelemben ne csak a nagy folyamatokat, hanem
az egyén felelősségét és mozgásterét is vizsgáljuk.
Számít, hogy Horthy szenilis volt-e?
Az előadás utáni beszélgetésben Nyáry Krisztián a kötetet Kondor Vilmos új regényével állította párhuzamba, hiszen az is azzal játszik el, hogyan alakult volna Magyarország története, ha sikerül a kiugrás. Nyáry felidézte egy korábbi beszélgetésüket is a történésszel, amikor Ungváry az embermentők kapcsán arról beszélt neki, mennyire fontos a felismerés, hogy
“mindig van mozgástér a jóra”.
Ungváry szerint azzal, hogy Horthy nem döntött egyértelműen, átadta a lépéselőnyt a német félnek.
Sztehlo Gábor, az embermentő lelkész sokak számára hős, példakép, igaz ember, jó pásztor. Emlékirata az őt övező tisztelet és emlékezés alapműve, ezért is nagyon fontos, hogy a Magvető kiadó gondozásában most (újra) megjelent. A Háromszázhatvanöt nap a hét könyve.
A beszélgetés meghatározó részében a kiugrással kapcsolatok népszerű legendákat cáfolták:
- Nyilas puccs: Ungváry a könyvben végigvette, hogy október 15-én mit csináltak a nyilasok, és azt is, hogy meghatározó nyilasokat mekkora meglepetésként ért a kiugrás: volt, aki a Balatonon kertészkedett, volt, aki átaludta a bejelentést. A szervezetlenségükre utal az is, hogy október 16. reggelig nem tudták lekapcsolni a Vár telefonhálózatát, addig Horthy azt hívhatott volna, akit akar.
- A Gestapo tudása: nem a németeknek, hanem a magyaroknak volt valójában több információjuk a németekről.
- Németbarát tisztikar: erről korábban már volt szó, Ungváry hozzátette, biztos, hogy a magyar tiszteknek imponáltak a német fegyverek és a Wehrmacht, ám elsősorban katonák voltak, akiket a saját esküjük és a kormányzó parancsa kötelezett.
Nyáry kérdésére Ungváry megerősítette, hogy Horthy elég szerencsétlenül válogatta össze a közvetlen környezetét is. A nyelvzseni és elképesztően sikeres dekódoló-rádiófelderítő Pokorny Hermannt például 1935-ben, Ungváry szerint amiatt, mert nem volt magyar, nyugállományba küldték, míg a valóságos lebeszélőgépnek bizonyuló Lakatos Géza miniszterelnököt a kormányzó maga mellett tartotta.
Tudunk Horthynak arról az elképzeléséről is, hogy ő majd az angol vagy amerikai csapatoknak adja meg magát. Ungváry szerint ez viszont pusztán vágyvezérelt gondolkodás volt, elég hozzá ránézni a front térképeire. Ahogy annak sem volt realitása, hogy a németek majd valahogy maguktól eltakarodnak.
A bemutató itt fordult sajnos bulvárba, ahol Nyáry és Ungváry a közönséggel összekacsintós nevetgéléssel elkezdte elemezni Horthy potenciális szellemi állapotát és szenilitását (“már húsz éve sem volt több esze, mint akkor”), illetve a személyiségét, hogy mennyire volt befolyásolható, és mennyire nem tudott diplomatikusan viselkedni. Ungváry addigi, szakmai érvei után ez inkább csak olcsó és kellemetlen volt.
Sokkal érdekesebb, amikor röviden az is szóba került, mennyire meghatározó szerepe volt Horthy menyének, Gyulai Ilonának a kiugrás előkészítésében, sőt, aznap a proklamáció elhangzásában.
“Ő volt a jó szelleme a kormányzónak”
- mondta róla Ungváry. A rokoni kapcsolatok mentén felmerült ifjabb Horthy Miklós elrablása is. Róla a történész elmondta, hogy utálta a politikát, a nemzetiszocializmust, sok dologban nem értett egyet az apjával, inkább klasszikus liberális konzervatív volt. Azt Ungváry még nem tudta kideríteni, hogy valójában miért ment el az Eskü téri irodába, ahol a Gestapo elfogta.
A beszélgetés végén visszatértek a “mi lett volna, ha” kérdéseihez. A budapesti zsidóság sorsával kapcsolatban Ungváry elmondta, hogy ha a kiugrás csak félig sikeres, a nyilas terror egy-két hétre korlátozódott volna, ami alatt a nyilasok legnagyobb gondja nem a zsidók levadászása lett volna, hanem a kaszárnyák körbezárása és a honvédek lefegyverzése. Ide tartozik még Budapest ostroma is, aminél valószínű, hogy nem lőtték volna szét ennyire a várost.
Visszautalva a történelem kényszereire, a szovjet megszállást nem tudtuk volna elkerülni, viszont Ungváry szerint nem mindegy, hogy milyen szellemi és anyagi állapotban érte volna Magyarországot - ez pedig a kutatásai szerint Horthyn múlt.
