Sztehlo Gábor naplóját eddig Isten kezében címmel, Bozóky Éva szerkesztésében olvashattuk. Ez a változat a nyolcvanas évek elején jelent meg és azóta több kiadást is megért. 2022-ig kellett azonban várnunk, hogy valaki – és ez a valaki Kunt Gergely történész volt – az Evangélikus Országos Levéltárban őrzött kézzel írt, illetve legépelt Sztehlo-naplóváltozatokat (több példányból) összevesse a Bozóky-féle szerkesztéssel, szöveghűen gondozza, majd a Magvető kiadja, és így nyilvánvalóvá válhasson:
a két verzió között drámai a különbség.
Nem pusztán azért, mert szinte alig maradt mondat, amelyet Bozóky Éva ne írt volna át (ennek sokszor valóban stilisztikai okai voltak), hanem azért is, mert nagyon sok szöveget egész egyszerűen kihagyott vagy olyan mértékben sűrített, hogy azzal Sztehlo sokszor keményebb szavainak élét – a kor puha diktatúrájának megfelelően – felpuhította. Első pillantásra a legfeltűnőbb, hogy hiányoznak például a „náci”, a „hulla”, a „tragédia” szavak, de a politikai rendszerek és az egyház, benne az egyházvezetés és a lelkész felelősségének tárgyalása is sokszor zanzásítva szerepel.
Evangélikus lelkész, pedagógus, a Világ Igaza. Naplójában tekint vissza saját, 1944-es embermentő tevékenységére: a református Jó Pásztor Bizottság tagjaként a Nemzetközi Vöröskereszt támogatásával a nyilas uralom és Budapest ostroma idején csaknem 2000 üldözött gyereket és felnőttet mentett meg. A háború után az árván maradt gyerekek számára demokratikus alapon működő árvaházat hozott létre (Pax Gyermekotthonok, Gaudiopolis). Sztehlo munkásságának legfontosabb dokumentuma visszaemlékezése, amely jó másfél évtizeddel az események után, 1961-62-ben keletkezett svájci emigrációjában. Bár a szöveget életében nem adták ki, a svájci közeg jóval szabadabb emlékezési lehetőséget biztosított számára, mint a Kádár-kori Magyarország, ahol a zsidóüldözés történetét csak kellő ideológiai szigorral lehetett volna elbeszélni nyilvánosan. Ezt tükrözi az is, hogy a memoár az 1980-as évek elején jelentősen meghúzott, szerkesztett változatban jelent meg először: a Magvető kiadásában most a szöveg első teljes, csonkítatlan kiadása olvasható.
Fontos hangsúlyozni a zanzásítást, hiszen Bozóky vérbeli újságíróként és szerkesztőként, hozzáértő módon és alázattal nyúlt a szöveghez (és szerkesztői utószavának tanusága szerint eredeti szándéka elsősorban a stilisztikai átfésülés volt). Ettől az a zavarbaejtő benyomásunk támadhat a most kiadott naplót kézbe véve, hogy ugyanazt a történetet olvassuk, de mégsem ugyanazt a szöveget.
Mert Sztehlo története volt az a verzió is, de legalább ennyire Bozóky Éváé és egy puha diktatúrában működő, értelmiségibb arcéllel rendelkező egyházé is, melyben vélt-valós félelmek munkálkodtak azzal kapcsolatban, miről és hogyan szabad írni és beszélni. Ahogyan ’44-ben is furcsa félelmek irányítottak mindent és irányítanak ma is. Emiatt lehet a mi történetünk Sztehlo története és kínlódása azzal, hogyan írhatunk le valamit, amire nincsenek szavaink, és amibe mégis nyakig belekeveredtünk. Vagy azért, mert nem tudjuk még, hogyan mondjuk el vagy azért, mert az elmesélés lehetőségét a puhább vagy keményebb elnyomás, vagy akár saját félelmeink újra és újra elveszik tőlünk.
Sztehlo szavai azonban a számára egyetlen ismert tekintély – az isteni szeretet – tükrében nyernek értelmet.
Az első kiadás tükrözte tehát azt a kettős elvárást, melyben legalább annyira kitapintható az a szándék, hogy az evangélikus egyház szempontjából ismert és szeretett lelkész naplója megjelenhessen, mint az, hogy a megjelenés érdekében milyen változtatásokat érdemes eszközölni a szövegen. Hogy megjelenhetett-e volna akár kevesebb finomítás nélkül is ez a szöveg akkor, arra innen nehéz lenne válaszolni. Viszont emiatt is olyan fontos, hogy most megjelent. A két napló összevetésére egy könyvismertetés keretein belül nem vállalkozhatunk, arra azonban igen, hogy felvillantsuk, a Magvető gondozásában kiadott Sztehlo-napló – mely a Tények és tanúk sorozatban jelent meg májusban Háromszázhatvanöt nap. Emlékek a magyarországi zsidómentésről 1944-ben címmel – miért bír óriási jelentőséggel. Ennek érzékeltetéséhez talán elég csak az oldalszámokat összevetnünk:
a mostani kiadás 578 oldal (függelékekkel és az utószóval együtt), az Isten kezében című 234.
Sztehlo Gábor – a Világ Igaza, 2000 zsidó származású ember, köztük 1600 gyermek megmentője – tehát a vészkorszak után 16-17 évvel jegyzi le emlékeit, akkor már Svájcban szolgáló lelkészként, egy szívroham után. Abban az időben, amikor a holokausztra vonatkozó mai szavaink, mint a vészkorszak vagy a soá, még nem léteztek – írja Kunt Gergely a 2022-es napló szerkesztői utószavában. Sztehlo érezhetően kínlódik is a leírással, legtöbbször természeti jelenségeknek, például tornádónak felelteti meg a zsidóüldözést vagy metafizikai térbe helyezi és a gyűlölet pusztításáról beszél.
A történész szerint az, hogy Svájcban születtek ezek a sorok, azt is lehetővé tette, hogy a lelkész az ’50-es évek Magyarországára jellemző tabusítástól távol, inkább a kibeszélés és a szemtanúság kérdéseit feltáró nyugati folyamatok hatása alatt szabadon és kendőzetlenül írja meg visszaemlékezését. De legalább ennyire hathatott a szövegre az a körülmény is, hogy szívrohama – egy másik megmenekülés-történet – után jegyezte le emlékeit. Nem az események pontos és összeszedett leírására törekedett, inkább tanulságokat vont le a történtekből a maga és a későbbi lelkésznemzedékek számára. Embermentő tevékenységét ismerve különösen megrázóak azok a sorai, amelyek – vissza-visszatérve – a „mi lett volna, ha” kérdését vizsgálják.
A személyes felelősség és az egyház felelősségének hangsúlyozása figyelmeztetés a következő generációk számára.
Sztehlo „(…) nemcsak az evangélikus egyház, hanem az összes keresztény felekezet, sőt az egész kereszténység megrendülésének, hitelvesztésének tartja az egyház és a polgári »úri« középosztály közönyét, amelyet a zsidók halálba küldésekor tanúsítottak” – írja Kunt Gergely az utószóban. Ezek pedig már Sztehlo (tisztázott) szavai: „Mennyire vak és magabízó volt az egyház. Mindegyik egyház, illetőleg felekezet. Mennyire más lett volna, ha látja feladatát. Micsoda tragédia. Hogyan eljátszotta hitelét a kereszténység. Mindez terheli a lelkiismeretet, és az igazi tragédia… Bizony sok mindent meg kellett ezért így írnom, hogy mi lett volna, ha akár én, akár más, akár ez a közösség, akár az az osztály tanult volna abból vagy amabból valamit is és másképpen cselekedett volna. Ha… talán én is tanultam valamit. Hiszem és remélem…” (377.o.)
Ez a kiadás lehet a Sztehlo-emlékezet Qumránja és nem csak a Sztehlo-kutatók, az általa megmentettek és mindazok számára, akik példaképnek tekintették őt, hanem azoknak is, akiket ez a korszak foglalkoztat vagy egyszerűen meg szeretnék érteni, hogyan működhet a gondviselés és a kegyelem – kevésbé szakrálisan megfogalmazva: a szeretet – egy gyűlölettől harsogó világban. Olyan szöveg, amivel közelebb kerülhetünk Sztehlo valóságához és ahhoz az igazsághoz, amiben ő hitt – ehhez ennél közelebb talán nem is kerülhetünk. Akik viszont eddig nem ismerték Sztehlo naplóját, most a szerkesztők (Kunt Gergely és Schmal Alexandra) alapos munkájának köszönhetően hiteles forrásból olvashatják szavait, melyek visszaszerzési kísérlete a kötetet olvasva abszolút sikeresnek mondható. Nem kevésbé kínzó kérdés maradhat bennünk a napló elolvasása után, hogy vajon megtanultuk-e a leckét és van-e válaszunk magunkban arra,
mit tudunk kezdeni hasonlóan feszített történelmi korokban egy ilyen tanúságtétellel.
