A kiskölyök, aki cigarettára vadászik és BBC-t hallgat
Negyvenéves születésnapja alkalmából a Fórumban jelent meg vele nagyinterjú 1989 májusában, a címe Kolozsvártól Oxfordig, az anarchizmustól a konzervativizmusig, ami már önmagában szépen reflektált a nagyívű szellemi útra, amit addig megtett.
“Az apám családja: udvarhelyszéki pixidáriusok, gyalogszékelyek, illetve csíki kisnemesek. Apám maga heves katolikus kamaszkor után kommunista lett a harmincas években. Anyám magyarországi őshonos debreceni, majd nagyváradi ortodox zsidó családból származik, kilencgyerekes hagyományos família; ez a két ember a harmincas években természetesen csak a kommunista mozgalomban találkozhatott - ott is találkoztak. Mindketten többször is börtönbüntetést szenvedtek mint kommunisták, a háború előtt és a háború alatt...” Mint az interjúban elmondta, a legkorábbi gyermekkori emléke, hogy bőrkabátos emberek bejönnek hozzájuk éjszaka, fölkapcsolják a villanyt, és elmennek az író, újságíró apjával, akit azután végül elengedtek.
Kis érdekesség, hogy a Litera interjújából kiderül: Tamás Gáspár Miklós gyerekorvosa Tompa Andrea nagymamája volt, aki együtt volt börtönben a filozófus édesanyjával. Az oroszok közeledtére a börtönőrök elfutottak, így szabadultak a zűrzavaros Észak-Erdélybe. Tompa Andrea nagymamája viszont egy fontos tanáccsal is ellátta. Azt mondta a 13 éves fiúnak: “Látom, mivel foglalkozol, meg hallom, miket csinálsz, de
az embernek a szívét is nevelni kell, Gazsikám, nem csak az eszét,
s van három könyv, amit minden fiúnak el kell olvasnia. Turgenyev: Egy vadász feljegyzései, Dickens: Kis Dorrit, Gottfried Keller: Zöld Henrik. Szervusz.”
Az ötvenes-hatvanas években szülei kritikusakká váltak a rendszerrel szemben, ami Tamás Gáspár Miklósra is hatott: “Az egyik gyerekkori föladatom például a kenyérjegy intézésén, apámnak a Specialitate cigaretta vadászatán meg a sorban álláson túl az volt, hogy meghallgassam a BBC-t és elmeséljem neki a híreket. Ez a megbízás arra szolgált, hogy fejlessze az emlékezőtehetségemet és arra, hogy ő megtudja, mi újság a világban.” Szülei ellenállását ugyanitt “trockista típusúnak” nevezi, “tehát a szocializmus tiszta ideáljai versus az undorító valóság”. Ennek eredménye végül az lett, hogy az apját kitiltották Kolozsvárról.
A családjában először ő tanult meg románul, majd a kolozsvári egyetem klasszika filológia szakja után a bukaresti egyetemen Nietzsche hatására akart megtanulni görögül. Ez a viszont éppen Nietzsche ellenében, Simone Weil és Platón felé vezette: “Kelet-Európában, a »szocialista« rendszer éveiben az ember furcsa utakon érkezik furcsa helyekre. Nekem kerülőn át kellett eljutnom a keresztyénséghez és a középkorhoz, ezen keresztül a romantikus filozófiához, ami évtizedekig foglalkoztatott.” Ezzel kapcsolatban később úgy is fogalmaz: “Tizennyolc éves koromtól keresztyénnek érzem és tartom magam, és noha ez a dolog változó intenzitással volt jelen az életemben, nyilvánvaló, hogy korlátozza azokat az eszméket, amelyek hatással lehetnek rám. Van alapvető elfogultságom vagy előítéletem, ami a továbbiakban nagymértékben megszabta intellektuális pályafutásomat.”
Radnóti Sándor, Kenedi János, előttük ül Tamás Gáspár Miklós. 1987. Fortepan / Hodosán Róza
Izgalmas ellentét, hogy egyszerre vádolták nacionalizmussal és kozmopolitizmussal. A Securitate egyik tisztje kérdezett rá ennek az okára Tamás Gáspár Miklós egyetemi dossziéját felnyitva: “Hát, mondom, a dolog rendkívül egyszerű: a kozmopolitizmus vádját az egyetemi KISZ-bizottság magyar elvtársai írták, a nacionalizmus vádjával pedig a román elvtársak illettek. Ugyanis nekem már az egyetemen is súlyos botrányaim voltak egy egyetemi diáklap körül”.
Ami pedig a magyarságát illette: “Azt hiszem egyébként, Bukarestben lettem magyar. A görög szószedet mellett Majtényi Erik atyai barátom könyvtárában Zrínyit és Gulyás Pált és Sinkát olvastam, székely cselédlányokkal és a Szőlőhegyi úti - Moseaua Viilor - magyar református egyházközség őrültjeivel és a Petőfi Ház dzsesszklubjának meghittjeivel vitattam bethleni gróf Bethlen Miklós nézeteit a Semmiről...”
Egy kisebb ellenállási gesztus
A kolozsvári Utunk hetilap kritikai rovatának munkatársaként az új francia kritika módszereit igyekezett meghonosítani Erdélyben, és társaival olyan nem marxista filozófiai műveket írhattak és jelentethettek magyar nyelven, amilyenekre akkoriban Magyarországon nem volt sem lehetőség, sem különösebb kísérlet. Mindezzel együtt magányosnak, elszigeteltnek és sérülékenynek érezte magát, ez vezetett az emigrációjához is. Ez utóbbit közvetlenül megelőzte “egy kisebb ellenállási gesztus”, amikor visszautasította egy Nicolae Ceaușescut dicsérő cikk megírását, amiért eltiltották a publikálástól, és hónapokig többször is kihallgatta a Securitate.
Kevés radikálisabb és szabadabb gondolkodó élt ebben az országban, mint Tamás Gáspár Miklós, akit most minden lap, ahová írt, minden politikus és gondolkodó, akivel valaha vitatkozott, és rengeteg magyar ember tekint saját halottjának. Erdélyi és magyarországi írók, újságírók és újságok visszaemlékezéseiből válogattunk.
Magyarországi tartózkodása több szempontból is csalódást jelentett neki (“a filozófiai aktivitás, amit szerettem volna kifejteni, továbbra sem talált befogadó közegre”), például a karhatalom részéről érkező zaklatás miatt is, mikor nem találták elég hálásnak, hogy átjöhetett Magyarországra. Az itt töltött időszakban az ELTE-BTK filozófiatörténeti szakján tanított, illetve a Valóság munkatársa volt, és “szűkebb körű, de hűséges olvasótáborra számíthattam a szamizdat közönsége révén”. Az ellenzékhez a lengyelországi hadiállapot 1981 decemberi bevezetése után csatlakozott nyíltan, ekkor született A csöndes Európa című szamizdat írása, “amelyben azt mondtam, keresztyéni szellemben, hogy
az ügy veresége nem jelenti az ügy érdemtelenségét”.
“Ellenzéki magatartása” miatt az állását elvesztette, majd a következő években gyakorlatilag munkanélküli volt. “Eztán jött a József Attila Kör groteszk epizódja, amely megtanított a közéleti veszekedés kelet-európai műfajára. Aztán az ellenzék kínjai és örömei... 1986-ban jutottam ki először Nyugatra”.
Ez az időszak ugyanakkor intellektuálisan gazdag is volt, annak ellenére, hogy ő úgy fogalmazott: “A munkámat pedagógiai sikerek és filozófiai kudarcok jellemezték”. Sokat foglalkozott, Johann Georg Hamann-nal, “Észak mágusával” és szellemi környezetével, a német filozófiai romantikával, a Schlegelekkel, Novalisszal, Franz von Baaderrel. “Belebuktam egy tervezett és megkezdett Epikurosz-fordításba is: rájöttem, mégsem értem eléggé a görögöket - Epikurosz összefüggése a preszókratikával kifogott rajtam.”
Búcsú a baloldaltól - Búcsú a jobboldaltól
Későbbi öndefiníciója szempontjából érdekes pillanata a Fórum interjújának, hogy itt még úgy fogalmaz, “intakt” maradt a marxizmustól. Ezt azzal magyarázta, hogy Romániában soha nem volt olyan erős a marxista tradíció, mint Magyarországon, utóbbi viszont szerinte unikum a marxista tradíció erőssége tekintetében. “Sem Oroszországban, sem Lengyelországban, sem másutt nincs ilyen erőteljes és respektált marxista hagyomány. (...) Köszönhető ez annak, hogy már az első világháború előtt volt Magyarországon erőteljes baloldal, amelynek számos kiváló képviselője marxista, kommunista lett. Volt értelmiségi, intellektuális tiszteletre méltósága. Voltak művek, amelyekre lehetett hivatkozni, volt baloldali irodalom, társadalomtudomány.” Későbbi szavaiban már a kortárs baloldal ostorozója szólal meg: “...nagyon veszedelmesnek tartom, hogy az újbaloldal elvesztette az ideológiáját. Ugyanis ma senki sem marxista. (...) Az a lagymatag, parttalan, gerinctelen ideológia, ami ma világszerte jellemzi a fehérgalléros baloldalt, amelynek nincsenek ismérvei, amelynek mivoltát a mindenkori konzervatív ellenfél lépései határozzák meg, ez végzetes a baloldal jövőjére nézve, és az ideológiai viták szintjét mélyen leszállítja. Ma a szocializmus Nyugaton nem jelent sokkal többet, mint egyrészt a marxizmustól teljesen idegen egyenlőségi elveket, közel a jakobinizmus elképzeléseihez meg a nem marxista szindikalizmus elveihez, másrészt pedig nosztalgiákat... ” Azt is hozzátette ugyanakkor, hogy 1989-ben Magyarországon sincs marxizmus, amit akkor látott, szerinte “egyszerűen egyfajta makacs államkultuszt és nosztalgiát jelent”.
Tamás Gáspár Miklós parlamenti képviselőként. 1990. Fortepan / Urbán Tamás
A nyolcvanas évek során fokozatosan liberális, majd konzervatív-liberális nézetűvé vált, ebből az időszakból, sőt, a fenti interjúval azonos évből, 1989-ből származik híres esszéje, a Beszélőben megjelent Búcsú a baloldaltól, amiben az anakronisztikussá váló baloldalról értekezett a “jogállami forradalom” híveként. Majd 1994-ben már a kiábrándult, a kapitalizmus visszásságait kritizáló filozófus szólal meg a Búcsú a jobboldaltól című írásában: “Most sem vagyok kevésbé konzervatív, mint öt-hat évvel ezelőtt. De a demokratikus rendszerváltás kudarca, amely az én személyes kudarcom is, arra késztet, hogy a legkíméletlenebbül folytassam azoknak a liberális előföltevéseknek a kritikáját, amelyek szívünknek kedvesek - és itt a liberalizmus elvont bírálata nem elegendő” - írja ebben, majd történelmi, illetve eszmetörténeti levezetést követően úgy összegez: ”A diktatúrát elvetettük, ám a demokráciát sem szerettük meg. (...) Úgy kezdtünk neki a liberális-demokratikus politika űzésének, hogy kötelezőnek tartottuk lenézni a legmagasabbrendű politikai jellemvonásokat, úgy kívántuk megtisztítani a közügyek területét a parancsuralom bűzös maradványaitól, hogy nem hittünk a közjóban és a közérdekben, úgy kívántunk magunknak újra hazát teremteni, hogy fikarcnyit sem bíztunk az állampolgárság méltóságában (és megengedtük a pimasz fajvédőknek, hogy ők merészeljenek szavalni a nemzetről), úgy kívántuk »bevezetni« az ún. piacgazdaságot (magyarul: kapitalizmust), hogy lelkünk mélyén azt tartottuk: a tulajdon lopás, úgy óhajtottuk védeni a sajtószabadságot, hogy föltételeztük: a nyilvános beszéd minden egyes fajtája visszavezethető érdek- és véleménycsoportok önkifejezésére (egymástól független és egymással kommunikációra, racionális vitára képtelen »interpretációs közösségeket« tételeztünk föl), egy szó mint száz:
úgy akartuk kivívni a szabadságot, hogy közben nem hittük, csakugyan lehetséges.”
Ezután sokat foglalkoztatta, hogy vajon hogyan lehetséges a baloldaliság az eluralkodó posztfasizmus világában, ami visszavonja számos társadalmi csoport jogegyenlőségét.
Filozófus az elnyomottak mellett
A kilencvenes évektől egyre többször fogalmazta meg elmarasztaló véleményét a kirekesztés különböző fokozódó formáiról, legyen szó például antiszemitizmusról vagy rasszizmusról. A Mozgó Világnak adott 1994-es interjúban például a következő esetet mesélte el: “Megkérdeztem egyszer egy kisgazda vezért, hogy lehet az, hogy azokon a gyűléseken, ahol annyi demagóg dolgot üvöltöznek, soha nincs zsidózás. Miközben más jobboldali pártok nem tartják annyira távol magukat az effélétől. Azt mondja nekem az illető kisgazda vezér: »Gazsikám, megőrültél, a mi közönségünk idős parasztokból áll, és ha nem szeretik is a zsidókat, a politikai antiszemitizmus a háborúra emlékezteti őket. Hát ki az az őrült, aki ilyen szövegekkel kimegy a faluba?« (...) A MIÉP viszont ezekkel a dumákkal kétségkívül elszórakoztatja a lecsúszott, idős lumpenproletárokat és a középosztály lecsúszott részeit Budapesten, szívesen elhallgatják az ilyen dolgokat, egy kis lelki kielégülést okoz nekik.”
Az elnyomás cinkosait valamenyi hazai politikai erőnél és szavazóiknál megtalálta. Ahogy Az ellenforradalom lelki szegényei című cikkében fogalmazott 2008-ban az Élet és Irodalom hasábjain, „»a beleegyezésen nyugvó kormányzás« és a »közérdek« bázisa mára összeszűkült. Ez ma már csak relatív többség, az »aktív«, viszonylag fiatal, fehér bőrű, zömmel hímnemű és heteroszexuális populációra korlátozódik, amely nyílt ellentétben áll (nem a tőkével, hanem) az »élősdinek« érzékelt, hatalom és politikai »projekt« nélküli populációkkal,
amelyekkel szemben egyre inkább elfogadott az intézményes és az informális erőszak.”
A posztfasizmus politikai-társadalmi megvalósulásáról 2021 májusában a Népszavának azt mondta: “...a posztfasizmust nem náci rohamosztagosok csinálják, hanem elegánsan öltözött államhivatalnokok és csúcsmenedzserek. Az egyszer már kiküzdött emancipációs szabadságjogok – egyenlő állampolgárság, egyenlő szociális státusz (pl. univerzális társadalombiztosítás, ingyenes állami egészségügy és iskola), törvény előtti egyenlőség, méltányos jogvédelem mindenkinek, jogsérelmek elleni polgári eljárások – VISSZAVONÁSA a fasizmus jellemzője”. Szerinte mindez az állampolgárság szétzúzásával, s a kapitalizmus érdekében a polgári társadalom kiirtásával történik.
Egyik utolsó interjújában, amit a hvg360-nak adott és 2022 decemberében jelent meg, egy új reformkort sürgetett, és az egyének szintjén látott pozitív fejleményeket. Szerinte „sokakban van indíttatás, hogy szebb, morálisabb, méltóbb életet éljenek”. Úgy látta viszont, a közjó már nem várható az államtól, „mert a nemzetállami szint megszűnt, csak az egyéntől, a kis közösségektől”. Ennek megfelelően szerinte a jogvédő, szociális, emberi jogi, nővédő, kisebbségvédő, környezetvédő vagy helyi kulturális és egyéb szervezetekre érdemes figyelnünk.
