Alessandro Baricco olasz író, rendező, zenekritikus és előadóművész. Elsősorban a Novecento, a Tengeróceán és a Selyem című regényeiről ismert, de kulturális műsorok televíziós műsorvezetőjeként, drámaíróként és esszéíróként is meghatározó az életműve (itt találod az íróval készült interjúnkat). Új kötetét a „metafizikus western” kifejezéssel illette. A kaleidoszkópszerűen kibontakozó történetben Baricco sajátos, csak rá jellemző módon értelmezi újra a műfaj hagyományait. Főhőse, Abel Crow seriff még csak huszonhét éves, de már legenda. Biztos kézzel és villámgyorsan lő egyszerre két pisztollyal két különböző célpontra, miközben indián javasasszonyok ősi bölcsességein és az ok-okozati összefüggés filozófiai problémáján mereng. Négy testvérével együtt elindul, hogy megmentsék régen látott édesanyjukat az akasztófától. Vajon mi várja őt az út végén? Olvass bele!
Alessandro Baricco: Abel (részlet)
A bányászfaluban történtek
A bányászfaluban történtek, a nutkák és minden más feldúlták Macauley bírót. Nem tetszett neki, hogy egy falu ily módon el tudjon tűnni.
A bíró híres volt könyörületességéről. Már idős volt, de látszólag ezt észre sem vette.
Arra kért, kísérjem el, én pedig elkísértem. Egy boszorkánnyal akart beszélni, akit a hegyek között láttak bolyongani, a falutól északra. Akkoriban seriffhelyettes voltam Sant’Obispóban. Abban az időben az évek még lineárisan teltek, egy azelőtt és egy azután között.
A bíró nagyon öreg volt, a boszorkány fiatal, mellei között hosszú heggel. Fényes haját emberi bőrből készült szalaggal fogta össze.
Az öreg leült elé, és beszélgettek. Kevert nyelvet használtak, amelyet mindenki ismert.
A férfi azt kérdezte, hogy egy falu semmivé válhat-e.
A semmi nem létezik, válaszolta a nő.
Akkor mi létezik?
Egy nagy lélegzet, ez a pillanat.
Egyéb?
A boszorkány, úgy tűnt, a megfelelő szót keresi.
A látomások, mondta.
Azok micsodák?
Nem tudod, mik a látomások?
Nem hiszem, nem. A törvény embere vagyok.
Erre a boszorkány azt mondta, hogy bár a bíró idős, és a teste sok évszakon átkelt, valószínűleg alig élt, vagy legalábbis nem többet, mint amennyit egy kiszáradt folyó medre élhetett, vagy egy vándormadár, amely sosem érkezett meg délre. Meghaltál az úton, mondta.
Macauley bíró nevetett.
Lehetséges, mondta.
Miért tetted?, kérdezte a boszorkány.
A bíró vállat vont. Majd úgy tűnt, talált valami választ.
Valószínűleg nem volt választásom, egy küldetést kellett teljesítenem, mondta.
Elmagyarázta, hogy abban a világban, amelybe született, zűrzavaros állapotok uralkodtak, és úgy tűnt, ott a környéken csak ő rendelkezik azzal az érzékenységgel vagy tehetséggel, hogy észrevegye, hány dolog vár hosszú ideje arra, hogy valaki helyre tegye őket. Ezért cselekednie kellett, önmaga és mások miatt, és ez rengeteget elvett abból az időből, amelyet a sors fenntartott neki.
Helyre teszed a dolgokat, ismételte a boszorkány.
Igen.
Mondj egy példát.
Bűnösök és ártatlanok. Általában, ha valaki nem teszi rendbe őket, éléggé összekeverednek.
És te ezt csinálod? Rendbe teszed őket?
Igen.
És ők engedik, hogy ezt megtedd?
Szinte mindig.
Te vagy az ember, aki rendet tesz.
A bíró vagyok. A törvény szerint ítélkezem.
A törvény.
Tudod, hogy az micsoda?
Mondd meg te.
A bíró egy pillanatra megállt, elgondolkodott, megpróbálja-e elmagyarázni.
Végül így szólt: Egy látomás.
Erre a boszorkány elmosolyodott. Kedvesen. Hófehér fogai voltak.
Miért jöttél, bíró?, kérdezte.
Van egy boszorkány, a hegyekben, mondták. Ha megtalálod, kérdezd meg tőle. És lődd le. Megtaláltalak.
Le fogsz lőni?
Én nem.
Azután a bíró felém biccentett. Ez majd az ő dolga lesz, mondta.
A boszorkány egy pillantást vetett rám. Majd kitört belőle a nevetés.
A fiú még meg sem született, jelentette ki.
Hallottad, Abel? Még meg sem születtél.
Ő még csak a lélek lehellete, amely még nem talált otthonra, mondta a boszorkány.
Majd újra felém fordult, és elmondta, hogy nagyon fájdalmas lesz, de egy napon, ígérte, meg fogok születni.
Nagyon lassan kimondta a nevemet.
Abel.
Meleg szellőt éreztem, amely egy ötödik égtáj felől érkezett.
A bíró megkérdezte tőle, mit tud a lélekről. Fontosnak tartotta elmondani, hogy azért kérdezi, mert ő már hosszú ideje teszi fel önmagának ezt a kérdést, és bár nagyon sok embert megismert, valóban sokat, még nem rendelkezik egyértelmű válasszal arra, mi is a lélek.
Csak egy van, jelentette ki a boszorkány.
Ezt hogy érted?
Minden lélek az egyetlen lélek, és mi mindnyájan egy lélegzet vagyunk.
Te meg én, egy lélegzet? Nézz magadra, boszorkány. Mi közöm van hozzád?
Lehet, hogy nem hiszed, de én folyok a véredben, és a te véred dobog a szívemben.
Valóban?
Teljes napokat éltem át, amelyekről azt hiszed, a tieid voltak. Mindannyian egymás nyomdokában járunk.
A bíró nevetett.
Ezt melyik könyvben olvastad?
Könyvek?
Igen, könyvek, könyvek. Tudod, mik azok?
A boszorkány legyintett, mintha egy apró gonosz szellemet hessegetett volna el.
Akkor a bíró kivett a zsebéből egy kis Bibliát, és megmutatta neki.
Ez egy könyv, mondta. Ez a mi szent könyvünk, tette hozzá, Isten szavait tartalmazza, és minden benne van, amit tudni kell.
A boszorkány elmosolyodott.
Kicsi, jegyezte meg.
Kicsi?
Nagyon.
A bíró az ujjai között forgatta a Bibliát, mintha először látta volna.
Nem tudom, ez a Biblia. Honnan a fenéből tudhatnám.
Nézz körül, ember. A boszorkány kedvesen mondta ezt.
A bíró körülnézett. Szelíd természetű ember volt.
Én nem vettem le a tekintetem a boszorkányról. A kezemben egy Wichester 66-ot tartottam, ujjam a ravaszon, golyó a tárban.
A mi szent könyvünk, szólt a boszorkány. Egészen a láthatárig fut, sőt azon is túl. Világokkal ezelőtt atyáink megtanulták elolvasni, és azóta tudjuk, mit mond. Azt üzenték, tévedés lenne törvénynek tekinteni, mert nincsenek törvények, vagy ítéletnek, mert nincsenek ítéletek. Azt mondták, hogy inkább egy ének. Hozzátették, hogy nem volt célja, hacsak nem az, hogy felcsendüljön, és néhány régebbi és áthatolhatatlan emlékben hátrahagyták a végső tanítást, amely szerint a szöveg nincs befejezve, azt az emberek lépései írják minden nap és minden éjjel. Ezért mi a földön könnyedén, nomádokként, szinte láthatatlanul haladunk át. Egy kéz vagyunk, amelyik ír. Jeleket, a földön. Egyetlen kéz.
A bíró csak nézte őt. Időnként elveszett a boszorkány két apró, tökéletes melle közötti heg mögött. Azt hiszem, az apró emberi foszlányokkal díszített bokája is vonzotta a tekintetét.
Egyetlen kéz?, kérdezte.
A boszorkány nem felelt. Úgy tűnt, mint aki tudja, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megismételni, különben elvesznek.
Kinek az egyetlen keze?, firtatta a bíró.
A boszorkány továbbra is csendben meredt a férfira.
Megnémultál?
Én kissé erősebben nyomtam az ujjam a ravaszhoz.
A bíró a földre köpött.
Csak az időmet vesztegetem, mondta.
Ezután, mintha egy rosszul megrágott ételt dobna ki, megkérdezte: Mi az a heg?
A boszorkány ez alkalommal válaszolt.
Egy szigony. Akarod hallani a történetet?
Talán.
Felfelé mentem a folyón, a szerelmemhez, a halász meglátott, mert úgy ragyogtam, akár az arany, elhajította a szigonyát, de a hegye csak az aranyat törte szét, és a halász hazaérve azt mesélte, látta a lazacok királynőjét, de azt senki sem tudta elűzni, mert a szíve legyőzhetetlen.
A bíró mosolygott. Tetszett neki a történet.
Én enyhítettem a nyomást a ravaszon.
De megsebesített.
Igen, mondta a boszorkány.
A bíró bólintott, mintha sokat és hosszú ideje tudna erről a témáról. Mások megsebesítéséről.
Hogyan lettél boszorkány?, kérdezte.
Mit szeretnél tudni?
Nem is tudom, az apád sámán volt, vagy valami hasonló?
Miért akarod tudni?
Szeretem tudni, honnan származnak a dolgok. A származásukat. Ismered ezt a szót, származás?
A kezdet.
Igen, a kezdet. Az eredet.
A hajnal.
Például.
Miért érdekel az eredet, bíró?
Úgy hiszem, ha tudod, honnan származnak a dolgok, megérted őket.
Komolyan?
Igen, komolyan.
Bele van írva a kis könyvbe?
A bíró kinyitotta a Bibliát. Eltartott egy kis ideig, amíg megtalálta az oldalt.
Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. János 1,1, mondta.
Majd újra becsukta a könyvet.
Tudod, mi az Ige?
A boszorkány megrázta a fejét.
A bíró ismét a földre köpött.
Én sem tudom, boszorkány, ismerte el a bíró.
Gyorsan körülnézett.
Azt hiszem, a ti könyvetek egyszerűbben van megírva, mondta.
A boszorkány nevetett, ismét kivillantva azokat a hófehér fogakat. Az ajka sötét volt, szimmetrikus, a szélein furcsa. A bíró bizonyára kezdett számára rokonszenvessé válni, mert nekilátott elmesélni a történetet, amelyet a férfi hallani akart. Hogyan lett boszorkány.
Négy nappal a születésem előtt tudtam, hogy meg fogok születni. Amikor utána megláttam az apámat és az anyámat, tudtam, kicsodák. Észrevettem, hogy tudom, mi a bánat, az évszakok körforgása, és hogy honnan jönnek a szent énekek. Még kislány voltam, amikor elkezdtek félni tőlem. Végül úgy döntöttek, mindenki számára jobb, ha külön élek, a falun kívül. Így nőttem fel. Egy látomásban megismertem a magam körforgását, a lazacok királynőjének szellemét és a sötét szót. Kiderült, segíteni tudok abban, hogy a megszületni nem akaró gyerekek megszülessenek. Anyák jöttek hozzám. Mivel már mindent tudtam, sok időt töltöttem azzal, hogy felejtsek, hogy átcsúszhassak a dolgok másik oldalára, ahol végre volt valami, amit tanulhattam. Ezért azoknak a férfiaknak, akik velem hálnak, látomásaik vannak, és megismerik önmaguk másik oldalát, ahol a medve lábnyoma van. Százéves vagyok, tíz, csupán egy. Épp most születtem, de elfelejtettem. Íme, a történet, bíró. És a tied?
A bíró kérdéssel válaszolt. Megkérdezte, hogy látja-e a jövőt.
A boszorkány vállat vont. Gyerekes kérdés, mondta.
A bíró ezt látszólag nem hallotta, mert megkérdezte, tudja-e, mikor fog meghalni, és hogy ezt majd egyedül teszi-e.
Erre a boszorkány most először kissé előredőlt, kinyújtotta a karját, és ujjaival lecsukta a bíró szemét.
Nincs jövő, nincs múlt, bíró. Csak egy lélegzet van. Te már hosszú ideje meghaltál, már gyerekként tudtad, holnap mit fogsz tenni, ezeket a szavakat már hallottad, amikor épp hogy férfi lettél, és évek múlva megtörténik, hogy olyan dolgokat látsz, amiket évekkel ezelőtt csak hallgattál. Minden újra összeáll, és ez az élet. Így hát ne kérdezd magadtól, hogy van-e egy azelőtt és egy azután, mert csupán egy most van.
Ezért lehetetlen félni, mert már minden megtörtént, és semmi sem fog véget érni.
A bíró egy kis ideig mozdulatlan maradt. Ezután kinyitotta a szemét.
Szeretsz beszélni, mi?, kérdezte. Azt hittem, a boszorkányok csendben vannak, akár a múmiák. Ezzel szemben te úgy beszélsz, mint egy részeg kocsis.
Mint egy micsoda?
Semmi, hagyjuk.
A boszorkány felém fordult.
Te számítottál rá, hogy egy boszorkány sokat beszél?
Megráztam a fejem, de inkább udvariasságból. Mit tudtam én a boszorkányokról.
Én nem, nem számítottam rá, mondta a bíró.
Majd elmesélt egy történetet. A boszorkány mondanivalójához kellett kapcsolódnia valamivel, de nem vette a fáradságot, hogy tisztázza, mivel. Elmesélte, hogy tizenhat évvel korábban kötél általi halálra ítélt egy fegyveres banditát, aki a francia területről érkezett. A kihallgatások és az eljárás során lehetősége volt nagyon jól megismerni azt a férfit, aki számára minden tekintetben figyelemre méltónak tűnt. A kivételes célzóképességéről és a hidegvéréről volt híres. Nem kegyetlen volt, hanem pontos, tisztázta a bíró. Elmesélte azt is, hogy amikor megkérdezte, hol tanult meg ilyen jól célozni, azt válaszolta: az alatt az idő alatt, amikor gyermekkoromban csendben maradtam a képzeletemmel.
Ezután a bíró a botjáért nyúlt, mintha felállni készülne. Én tettem egy lépést hátrafelé, és ujjamat enyhén a ravaszhoz nyomtam.
Abel.
Igen, uram.
Botjával a lovak felé mutatott, akiket előtte egy kőrisfához kötöttünk.
Fiú, van egy tarisznya a nyereghez kötve. Menj, és hozd ide nekem.
Elmentem érte, és odavittem neki. Kopott bőrből készült zsákféle volt, egy csavargó batyujára hasonlított. Miközben mentem, a boszorkányt egyszer sem tévesztettem szem elől.
Nyisd ki.
Megtettem, anélkül, hogy a Winchestert leengedtem volna.
Akkor a bíró benyúlt a zsákba, és kivett belőle egy szövetből készült erszényt. Megfordította, és a lába elé hullott sok apró csont. Úgy harminc lehetett belőlük. Kisebbek és valamivel nagyobbak. Ujjak.
Ezután egy nyakéket húzott elő, a fonál apró szalmabábukat kötött össze.
Az utolsó dolog, amit kivett, egy fekete göndör hajú ember skalpja volt.
Mivel szeretsz beszélni, mondta a boszorkánynak, magyarázd el egy szegény öregembernek, miért ezek a dolgok egy semmivé lett bányászfalu egyetlen maradványai. Te elmagyarázod, én pedig hiszek neked.
A boszorkány nagyon sokáig csendben ült. Ezután behunyta a szemét. Halkan énekelni kezdett valamit, anélkül hogy ajka mozgott volna. Kezével eltakarta a mellkasán a heget. A porban az apró csontok remegni kezdtek, a skalp pedig fehéredni. A nyakláncon lévő bábuk egyenként tüzet fogtak. A csontokat beszívta a por, és eltűntek. A skalp, miután kifehéredett, földdé változott. Lövésre akartam emelni a Winchestert, de a karom nem bírta, semmit sem tudott megemelni, valaki másé lett. A bíró elkezdett nehezen lélegezni. De megfordulni sem tudtam, hogy ránézzek. Hallottam a légzését, amely egyre nehézkesebbé vált. A boszorkány nem hagyta abba az éneklést. Elvette a kezét a sebhelyéről. Úgy tűnt, mintha vérgyöngyöket láttam volna folyni a hirtelen újra kinyíló sebből, de amit láttam, annak furcsa színei voltak, és eggyel több dimenziója. Kimondhatatlan szorítást éreztem a mellkasomban, egyfajta halált, amellyel még az álmatlan éjszakáimon sem találkoztam. Mellettem a bíró zihált, ritmusosan, szabályosan. Anélkül, hogy láttam volna, hallottam, ahogy valószerűtlen lassúsággal a földre rogy. Valami hátrahúzta a fejem, és minden eltűnt.
Nyitókép: Pestext
