Tavalyi novelláskötete, a Rohadt állatok után Szécsi Noémi idén egy izgalmas művelődéstörténeti könyvvel jelentkezik, mely június elején kerül az üzletekbe. A kötet címe Régen minden lánynak jutott férj, melyet egy 1893-as regényből kölcsönzött a szerző. Abban a könyvben ugyanis így siránkozott a kiházasítandó lányok anyja, mire legidősebb lánya azzal vágott vissza, hogy „az nagyon régen lehetett”. A 19. és 20. század fordulóján pedig a nők már egyre kevésbé mertek kizárólag erre az egyetlen lehetőségre, a házasságra hagyatkozni az egzisztenciájukat illetően.
A kötet a lánynevelés, a tanulás és a szereplehetőségek szempontjából veszi szemügyre a kiegyezés (1867) és az első világháború (1914) közötti korszak nőtörténetét: a nők tanulási esélyeit, feleségszerepre való felkészítését, társasági helytállását, munkaköreit. Milyen tevékenységek töltötték ki a nők napjait akkor, ha cselédek, munkásnők, középosztálybeli feleségek vagy éppen arisztokrata hölgyek voltak? Mi várt az árva lányokra és hová kerültek a törvénytelen gyerekek? Kikre ügyelt a „gyermekkertésznő” és milyen neveltetést adtak a zárdaiskolák? Mit jelképezett a tanítónői diploma, mihez fogtak a szegény, de tisztességüket őrző lányok, és mihez azok, akik készen álltak normát szegni? Milyen kötelezettségekkel járt az anyaság a főúri asszony és milyen a munkásnő számára? Milyen lehetőségei adódtak egy nőnek, ha nagy nehezen elvált vagy hirtelen megözvegyült?
Szécsi Noémi: Régen minden lánynak jutott férj – A nők neveltetése és szereplehetőségei a 19-20. század fordulóján (részlet)
„A Budapest józsefvárosi kisdedóvó egylet január 11-én tartott választmányának tárgya volt a Mária utczai kisdedóvónői állomás betöltése helyettesítés által miután az intézet eddigi vezetőnője, Kokkes Emma megőrült. Miután a nőknek kisdedóvó intézetekben való alkalmaztatása óta lefolyt rövid idő alatt már ez a 6. vagy 7. eset, hogy az óvónő megtébolyodott,
az esetet valamelyik hírneves orvossal közölni fogjuk annak megállapítása végett, hogy mennyiben lehet a pálya az oka a megőrülésnek?”
„Kokkes Emma”, vagyis Kokesch Emília egy évet sem töltött a Fröbel Egyesület Mária utcai kisdedóvójának élén. 1879. április 13-án váltották le az előző vezetőt, mivel az intézetbe járó kisdedek száma 93-ról 68-ra esett, és az intézmény népszerűtlensége miatt az addigi óvónőt vádolták. Kokesch Emíliát a Futó utcai óvodából helyezték át, mégpedig fizetésemeléssel, eddigi jövedelménél 110 forinttal többet kapott, és még pótlékot is ígértek neki. A döntést az egylet tagjai, csupa férfi, tekintélyes józsefvárosi polgárok hagyták jóvá, köztük Kokesch Sándor, aki feltehetően rokonságban állt az akkor 34 esztendős Emíliával (életkoruk és egy neveiket közösen említő örökösödési ügy alapján akár testvérek is lehettek). Nem volt ritkaság – ahogyan ekkor és később is panaszkodtak rá –, hogy családi összeköttetések határozták meg az állások kiosztását, a Fröbel Egyesület lapja, a Kisdednevelés is hosszú dörgedelmeket adott közre ez ügyben.
A józsefvárosi kisdedóvót 1844-ben alapították a „Kisdedeket magyarosítani, és azok testi és lelki tulajdonait kifejteni” jelszóval, és
nem is olyan régen még férfi kisdedóvók gondoskodtak az általában száz apróságról.
Az óvoda bevételeit pedig, ahogyan akkor szokásos volt, az egylet tagjai által befizetett tagdíjakból, alkalmi adakozók adományaiból, takarékpénztárak segítségéből és különböző jótékonysági megmozdulások bevételéből finanszírozták. A kisdedóvó reggel 8-tól délután 6-ig tartott nyitva, és bár bizonyára Kokesch Emmán kívül dada vagy cseléd is segített, nem számított példátlannak, hogy egyetlen okleveles óvodapedagógus irányított ennyi gyereket.
Mindazonáltal a fenti újsághír valójában nem Kokesch Emília sorsáról tudósított, és még csak nem is amiatt fejezett ki aggodalmat, hogy az óvónőket megviseli a nagyszámú kisdeddel való napi tízórás foglalatoskodás, hanem
azt a továbbra is meglévő feszültséget fejezte ki, hogy szabad-e megengedni a nőknek, hogy beáramoljanak az oktatásba.
1880-ban, amikor Kokesch Emília idegei felmondták a szolgálatot, még mindig elsősorban a pedagógiai pálya állt nyitva a (középosztálybeli) nők előtt, ha valamiféle képesítést igénylő, ezáltal kissé jobb keresetet nyújtó hivatásban szerettek volna megélhetést teremteni maguknak és a rájuk utaltaknak. Bár Brunszvik Teréz már alkalmazott fiatal lányokat, a hivatalos magyar kisdedóvóképzésbe 1862-ig, Deréky Hermina beiratkozásáig csak férfiakat vettek fel. Ezután viszont – a pályán tevékenykedő férfiak aggodalmára – a nők száma meredek emelkedésnek indult. A dolog egyik oka bizonyára az volt, hogy kisebb fizetéssel foglalkoztathatták őket, mint a férfiakat. Például az 1879–80-as hirdetéseket vizsgálva, egy pontosan meg nem nevezett vidéki városba a „gyermekkerthez”, vagyis kisdedóvóhoz kerestek „végzett kertésznőt”, azaz okleveles óvónőt, akinek 350 forint kezdőfizetésért kínáltak állást (bár ígértek 50 forint emelést); ugyanekkor egy nagykanizsai kisdedóvóba 600 forintért kerestek férfi pedagógust. A szegedi belvárosi óvodában 208 gyermek mellett működő férfi óvó,
Székelyi Gábor okl. kisdednevelő hasonlóképpen 600 forintot keresett, mellette segédkező felesége pedig 350 forintot kapott.
A pedagógusok fizetésük mellé rendszerint lakást és failletményt is kaptak. A dajkák ennél jóval kevesebbet, havi 10 forintot kaptak. A gyermekek beíratása 50 koronába került, 1 forintos havi díj mellett. Mindemellett a fejezet elején idézett hírt közreadó óvodapedagógiai szaklap főszerkesztője – egyébként korábban maga is a Mária utcai kisdedóvó vezetője, Kobány Mihály óvópedagógus – nem csupán az óvónők mentális állapota, de az erkölcsei miatt is aggódott. Azt kifogásolta, hogy miután „a férfiak erőszakosnak mondható leszorításával” a nők vették birtokba a kisdednevelő pályát, a szakma képviselőinek pirulásra ad okot egyes pedagógusok viselkedése, akik „az erkölcstelen feslett élet minta képei”.
„Itt frivol magatartás – ott kétes jellemű nőkkel való összebujkálás – máshol titkos helyeken találkák adása,
késő esti órákban férfi látogatások elfogadásáról panaszkodnak nő nevelőink ellen,
kiknek némelyike már olyan messze ment a bátorságban, hogy nyilvános összejövetelek mint tánczvigalmak – színielőadások stb. alkalmával minden zavar nélkül engedik meg az udvarlást még házas férfiak által is, kiknek épen jelen lévő nejei szikrázó pillantásokat lövelnek feléjük, miből gyakran házi pör-patvar is származik, de melynek legkárosabb következményei az ügy terén az intézet életében ismerhetők fel.”
Kobány azért tartotta ezt kártékonynak, mert az óvodák a pártfogók támogatásával működtek, ezért az intézménynek erkölcsi feddhetetlenséget kellett mutatnia, hogy a vagyonos adakozók és azok a polgárok, akiknek a gyermekei odajártak, megbízzanak az ott dolgozókban. Homályos célozgatásaiból persze kiderül, mi történt:
egy – vagy több – férjezetlen gyermekkertésznő teherbe esett, ami akkoriban valóban nem volt bocsánatos bűn.
Kobány azzal fenyegette meg a szakmai közösség tagjait, „hogy föl fogjuk jegyezni azok neveit, kik kisdednevelői testületünket gyalázatos erkölcsükkel megbecstelenítik, kiket idővel átadunk a nyilvánosság méltó megrovásának”. Bár nem mindenki akarta skarlát betűvel megjelölni a ledérnek tekintett óvónőket, a pedagógus erkölcsét elválaszthatatlannak tekintették a szakmai képességeitől. Ugyanakkor egyfajta kenyéririgységre is utalnak az itt-ott felbukkanó hasonló hangnemű támadások a nők pedagógiai működésével szemben. Lakits Vendel tankönyvíró és iskolaigazgató hasonló hangnemben szólalt fel („Cserfoki Aladár” név alatt) a tanítónők ellenében iskolázottságukat, testi rátermettségüket, műveltségüket, szakmai fejlődőképességüket, sőt magyar szellemüket kifogásolva.
Ha az indulatos kisdedóvó 1880-ban attól tartott, hogy a nők majdan kiszorítják az óvodamozgalomból a férfiakat, joggal félt.
