Péterfy-Novák Éva: Egyasszony
Libri, 2014, 176 oldal, 2990 HUF
Fotó: Valuska Gábor
„Forszírozott, rohamos szülés során somatomentálisan és mentálisan súlyosan sérült csecsemő.” Péterfy-Novák Éva majd minden orvostól ezt a diagnózist kapta, akinek megmutatta egyre súlyosabb állapotba kerülő kislányát, a pár hónapos Zsuzsit. A kislány hét évvel élte túl a diagnózist, édesanyja pedig harminc évvel a történtek után döntött úgy, megírja együtt töltött éveiket, melyeknek egy erőszakos férj, és egy halvaszületett kisfiú is a része volt. Írásra a terapeutája buzdította, akihez kezdetben teljesen más jellegű problémákkal érkezett, sőt, amikor a pszichológus a múltjáról kérdezgette, ő magabiztosan kijelentette, hogy az életének ez a része már teljesen rendben van. Néhány alkalom után kiderült, hogy mégsem. 2013 májusában útjára indult, és hamar önálló életre kelt az Egyasszony blog, amely kibővítve most könyvben is megjelent. Péterfy-Novák Évával beszélgettünk elfojtásról, önvádról, és könnyek nélküli évtizedekről.
Péterfy-Novák Éva 2014. szeptember 11-én, 17 órától mutatja be az Egyasszonyt a Budapest Jazz Klubban. Beszélgetőtársa dr. Bánki György pszichiáter lesz, a bemutatón közreműködik Péterfy Bori. Facebook-eseménylink.
Hogyan lett a beszélgetős terápiából írásterápia?
Zsuzsi aznap lett volna huszonöt éves, amikor Geréb Ágnest letartóztatták. A születésnapja környéke mindig nagyon kemény időszak nekem, és reggel, amikor fölkeltem, rögtön ez a hír fogadott az interneten. Első indulatomban írtam 10-15 sort erről az ügyről Geréb Ágnes védelmében, amiben nagyon röviden, tőmondatokban benne volt a szülésem története is. Az is benne volt, hogy a szülést levezető orvos, Kádár doktor azóta már nyugdíjasként éli világát - nem vitték el, mint Geréb Ágit. Miközben írtam, az akkori férjem megállt a hátam mögött, és könnyes lett a szeme. Nem értettem, hogy miért - rákérdeztem, és ő mondta, nagyon erős hatással van rá, amit olvasott. Akkor eljátszottam a gondolattal, hogy talán egyszer többet kellene írnom. Ez 2009-ben történt, aztán eltelt pár év, én 2012-ben, a terápián beszéltem erről először. A terapeutám, Köves-Tóth Éva tanácsolta, hogy írjam le, amiről beszélgetünk, mindig csak annyit amennyiről szó volt, és olyan stílusban, mint az a rövid 10-15 soros első verzió. Megpróbáltam, és így született a Zsuzsák története.
A blog kezdetben teljesen anonim volt, mikor lett belőle a te blogod?
Mivel az ismerőseim ezt evidenciaként írták a hozzászólásokban és a posztokban, tulajdonképpen nagyon hamar kiderült. Ha valaki figyelmesen utánanézett, egyből világossá vált, hogy én írom a blogot.
Péterfy-Novák Éva leírt mindent, amiről csak a legjobb barátjával, a pszichológusával, esetleg Istennel beszél az ember – vagy még velük sem. Zsigerből jövő, kopogós tőmondatait olvasva mi is végigjárjuk a tehetetlenség, a harag és a gyász stációit - a teniszezni siető szülészorvostól a férj kék-zöld kézjegyén át a kislányával töltött utolsó éjszakáig. A könyv terápiás jelleggel született, ám az olvasónak nem kínál megnyugvást. Felzaklat, fogva tart, és gyanakvóvá tesz, hiszen sosem tudhatjuk, hogy körülöttünk kiből válhat címszereplő. Az Egyasszony nem csak nőknek és egyasszonyoknak szól, de férjeknek és apáknak is, mert azt nyújtja, amit a fényes papírra nyomott önsegélyező könyvek csak ígérgetnek – bepillantást a női, anyai lélek legmélyére. Oda, ahová tényleg csak a legjobb barátnak, a pszichológusnak, esetleg Istennek van bátorsága betekinteni. A
A bántalmazott nők nagy része soha, senkinek nem beszél arról, ami vele történt. Te miért hallgattál az első férjed agressziójáról?
Amikor benne éltem, azért hallgattam, mert a bántalmazásnak van egy hullámvasútszerű mechanizmusa. Érzed, hogy kevéssé vagy szeretve, hogy uralkodnak rajtad, de ezt eltörli, ami a bántalmazás után történik – a kedves szavak, a simogatás. A le után mindig a fel következik. A másnapok miatt pedig szinte várod, hogy bántalmazzanak. Ez megint az elfojtásról szól, vagy a gyávaságról, hogy miért nem meri valaki azt mondani, azért tűrtem el mindent, mert szükségem volt azokra a másnapokra. Ebben az az ördögi csapdahelyzet, hogy egy apa nélkül felnőtt, szeretetéhes személyiség számára ez lesz az univerzum.
Elfojt, pedig abban sem lehet biztos, hogy a saját környezetében nem találna sorstársakra.
A bántalmazói magatartás került hatalomra, apa- és tekintélyközpontú, agresszív férfiak uralkodnak. A rendszerváltásnál azt hittük, hogy ez a mentalitás végre tényleg elsüllyed a múltban, mint az első éjszaka joga, vagy a kötelező egyházi esküvő, de úgy látszik, hogy azokban a távoli zugokban, ahol a mai hatalom figurái felnőttek, sajnos tovább élt. Az agressziónak ez a formája abból meríti az erejét, hogy tudja, a bántalmazott szégyenérzete akkora, hogy nem mer majd a nyilvánossághoz fordulni, nem meri elmondani a rajta esett szégyent. Ennek az elfojtásnak kell véget vetni, és mindenkinek egyenként elmondani, hol és hogyan alázták meg. Ez az egyetlen ellenszer a bántalmazás ellen: elmondani, hogy történt. A bántalmazók mindig arra hivatkozva aláznak és vernek meg, hogy megsértettél valami magasabb rendű elvet. Nyilvánvalóan úgy érzik, hogy az ő hátuk mögött magasabb rendű eszme, igazság áll. Isten, haza, erkölcs, morál. De mint mindennek, ennek is van egy másik oldala is - az elnyomottak oldala. Ha a férfiak nagy többsége szerint az a követendő út, az a természetes, az a trendi, ha elnyomást gyakorolnak, akkor komoly baj lesz. Az évtizedes elfojtás mindig tragédiába torkollik. Ez törvényszerű - senki nem tűri az elnyomást örökké.
Úgy érzed, hogy felkészültél arra, hogy mindenki a könyvben leírtakról kérdezgessen majd?
Igen, rendben vagyok, erősnek érzem magam. Biztos, hogy sokat fogok még sírni, de az most már az én jogom.
Azért nem sírtál eddig, mert jó mélyre elzártad magadban a történteket?
Nem tudom. Azt gondoltam, hogy ez jól van így. Egy miskolci újságírólány, aki hosszú évek óta ismer, úgy kezdte az interjút, hogy ő álmában nem gondolta volna, hogy ezek a dolgok valóban megtörténtek velem – hiszen mindig vigyorgok, viccelődök.
Szerinted a család hogyan segíthet a gyász feldolgozásában?
Nekem nem tudtak segíteni, mert nem volt rá mintánk, hogy hogyan kell gyászolni. A mi társadalmunkban még most sincs kultúrája a gyásznak, a nyolcvanas, kilencvenes években pedig főleg nem volt. Szocializmus volt, nem volt hit, nem volt gyászkultúra, nem volt Isten, és nem volt halál utáni lét. Az ember nem lehetett bűnös, nem beszéltünk olyasmiről, hogy bántalmazás, meg rossz orvos. Én kiírtam magamból a gyászomat és rengeteget sírtam, de anyukám is majd mindennap előveszi a kinyomtatott szöveget. Azt mondja, olyan jó újra és újra elolvasni, mert végre felszabadultan tud sírni. Ez harminc évig neki sem sikerült.
A könyvben sem az orvossal, sem az első férjeddel szemben nem vádaskodsz, kizárólag magaddal szemben. Az önvád oka az volt, hogy a férjed folyamatosan éreztette, hogy nem vagy elég jó?
Az önvád oka nem a férjem volt, hanem én magam.
Hiszen az önvád már ott elkezdődött, hogy miért mentem be a kórházba, mikor lehet, hogy még nem is kellett volna. Önvád kettő - miért nem jöttem haza, amikor azt mondták, hogy nincs bent az orvosom, és hogy ugyanannyira vagyok nyitva, mint amennyire már egy hete is voltam. Hogy akkor, 23 évesen miért nem volt annyi eszem, hogy elmeneküljek onnan. Önvád három - miért hagytam, hogy beadják a gyorsítót. Önvád négy - miért hagytam a második gyorsítót. A következő önvád a kisfiam születése körül jelentkezett – talán megijedtem a csapdahelyzettől, és nem akartam eléggé, hogy megszülessen. A mai eszemmel már tudom, hogy ezek buta gondolatok, de a szorongás, az szorongás.
A kisfiad haláláról szóló fejezetben volt néhány mondat, amit nem felejt el könnyen az ember.
Pedig próbáltam hígítani, hogy elviselhető legyen.
Írófeleségből író
Péterfy-Novák Éva már a második fejezetnél érezte, hogy az Egyasszony történetéből egy egész könyvnyi anyag lesz egyszer. Azt mondja, korábban egyáltalán nem volt hajlandó írni, még tíz mondat megfogalmazásához is segítséget kért. Úgy érezte, mivel nem ez a szakmája, nem is tudja megcsinálni - pedig majdnem bölcsész lett belőle. Gyerekkorában minden este mondatokba gyúrva gondolta végig a napját, sőt javítgatta is ezeket a mondatokat. Az Egyasszony harminc év után papírra került történetét például fejben legalább tizenhatszor fogalmazta át. Sokáig azt hitte, mindenki mondatokban gondolkodik, és eszébe sem jutott, hogy ez már maga az írás. Olyannyira, hogy miután elkészült az első néhány oldallal, egy toszkánai nyaraláson még arra is megkérte a férjét (Péterfy Gergely – a szerk.), hogy tanítsa meg írni. Jelenleg második könyvén dolgozik, ám az már nem a saját életéről fog szólni.
Mikor készen lett a Zsuzsák történetével, a bejegyzés linkjét kitette a saját Facebook-oldalára, és egy idő után azt vette észre, hogy mindenféle általa nem ismert oldalak kezdték el megosztani. „Teljesen elszabadult a bejegyzés, rengetegen osztották meg, a sógornőm pedig felhívott, hogy nézzem csak meg, valaki hozzászólt a poszthoz az ő oldalán. A kommentelő azt írta, hogy profikat megszégyenítő módon jól ír ez a nő, és megkérdezte, hogy ki ez. Mikor az anyósom (Jékely Adrienne – a szerk) elolvasta a szöveget, félrehívott, és azt mondta, hogy szerinte térben és időben el kellett távolodnom a történtektől ahhoz, hogy ezt le tudjam írni. Akkor megdöbbentem, hogy valóban, ez mennyire lényeges, és mennyire igaza van. Ő volt az első, aki azt mondta, hogy tehetséges vagyok, és ettől nagyon boldog voltam. Ezután megerősödött önbizalommal folytattam az írást, és nagyon hamar el is készültem vele - 2013 augusztusának végére elkészült a könyv anyaga.”
Péterfy-Novák Éva nem volt felkészülve a bejegyzéseit követő komment- és levéláradatra, de úgy vette észre, hogy írása erőt ad az olvasóknak. Olyan visszajelzés azonban nem érkezett, hogy valaki a blog hatására mondta volna ki, amit régóta nem mert – hallgatásba burkolózni még mindig sokkal könnyebb.
Az Egyasszony nem csak a gyász - akkor még el nem sírt - könnyeivel van tele, de örömkönnyekkel is. Különösen megható, ahogy az egri intézetről írsz, ahol a kislányod élte napjait. Jártál ott azóta?
A lányom halála után évtizedekig arra se mentem, de nemrég újra jártam ott - úgy éreztem meg kell osztanom velük, hogy megírtam ezt a könyvet. A főnővér eleinte hivatalos merevséggel fogadott, de amikor megtudta, hogy kinek az édesanyja vagyok, átölelt. Először fel sem ismertem, fiatal nővér volt, amikor utoljára láttam. Bekísért a fekvő részlegbe. Régebben azt gondoltam, hogy ezt a helyet mindenkinek látnia kell, legalább egyszer. Mára már azt gondolom, hogy csak olyan ember menjen oda, aki fel van készülve arra, hogy mit fog látni.
Fel lehet rá készülni?
Nem, nem lehet. Sem szóban, sem írásban nem tudom átadni azt, amit ott láthatsz. Ebben az egri otthonban egyébként minden épp olyan jól működik most is, mint huszonöt évvel ezelőtt. Minden csillog-villog, minden szobában van tévé, a gyerekek speciális ágyakon fekszenek, hogy ne legyen felfekvésük, a pletykásabb lányok a folyosón beszélgetnek, a hatalmas teraszon még több nyugágy van, mint korábban. És Marika, a főnővér egyfolytában azon aggódik, hogy én hogy bírom a látványt. Nem szoktam-e el a súlyosan fogyatékos gyermekek látványától, nem visel-e meg túlságosan. Ez a hozzáállás mindig jellemző volt - sosem az volt a lényeg, hogy ők milyen fasza csajok, amiért ilyen intézményben dolgoznak, hanem az, hogy a szülő mindezt hogy bírja feldolgozni, túlélni.
Miben bízhat az ember, amikor végig kell néznie a gyereke szenvedését? Volt szerepe az életedben például a hitnek?
Sajnos nem. Egy olyan társadalmi közegbe születtem bele, egy olyan munkáskörnyezetbe, ahol mondjuk a fodrász volt az értelmiségi. Nem volt ott semmi hit, apám már akkor elképesztően boldog volt, ha mindennap 3 forintért megvehetett nekem egy jégkrémet. Néha azt gondolom, hogy hittel sokkal, de sokkal könnyebb lett volna végigcsinálni az egészet, és a gyászban, az egész helyzet feldolgozásában, elfogadásában is nagyon sokat segített volna. De az is lehet, hogy ez nem így van. Őszintén sajnálom, hogy nem választhattam, hogy hiszek-e, vagy sem.
