Vasárnap délelőtt mosolygós arcokkal telt meg a Jurányi Ház, annak ellenére, hogy a kiadó második kötete - az első Mérő Vera Lúg című könyve volt, erről ITT olvashatsz, a szerzővel készült interjúnkat pedig ITT találod - nem éppen vidám olvasmány. A könyvben 38 szerző 55 története olvasható. Kapcsolati erőszak, gyermekbántalmazás, abortusz, vetélés, egy soha meg nem fogant baba elgyászolása, szembenézés a rákkal, vagy egy szerettünk halálával - mind megjelennek a kötetben.
Utóbbiakban sokkal többen érintettek, mint hinnénk, a kötet egyik célja tehát, hogy felhívja a figyelmet azokra is, akik egészen idáig hallgattak, és
arra bátorítsák őket, hogy merjék elmesélni a történetüket.
A novellák egytől-egyig őszintén mesélnek a feldolgozott vagy feldolgozatlan traumákról, a súlyos fizikai és szellemi bántalmazásokról, miközben egyik sem csap át önsajnálatba. Kell egy kis bátorság, hogy egy traumakötetet vegyünk a kezünkbe, de a szövegek különlegessége, hogy egyszerűen közlik a cselekményt az olvasóval, és nem csöpögősek. Péterfy-Novák Éva korábban is elmondta, hogy a kurzusok alkalmával szigorúan szövegként tekint a novellákra, mert elsősorban az olvasó igényeit kell figyelembe venni. A könyvben szereplő novellák legtöbbjének ugyan amatőr író a szerzője, mégis pontosak és feszesek.
Fontos, hogy a történet önazonos maradjon
A bemutatón Péterfy-Novák Éva beszélgetett a kötet néhány szerzőjével, akiket az írás folyamatáról kérdezett, illetve a kötet szerkesztőjével, Erdődi-Juhász Ágnessel, akinek szintén találkozhatunk az írásával a könyvben; ő maga is érintett a traumafeldolgozásban. A szerkesztő azt mondta, éppen ez jelentett kihívást a szövegek szerkesztésében, hiszen így óhatatlanul is felszínre jöttek az emlékek. Először mint olvasó tekintett a történetekre, és elmondta, hogy egy szöveg tulajdonképpen sosincs teljesen kész, mindig lehet még javítani rajta, ő pedig éppen csak annyira akart belenyúlni a szövegekbe, hogy a szerzők még magukénak érezzék a saját történetüket. Erdődi-Juhász Ágnes maga is végigjárta a Péterfy Akadémia kurzusait, így már több írót és a történetüket is ismerte. Eleinte úgy gondolta, ez könnyebbség lesz a munka során, ám éppen az ellenkezője igazolódott be.
Az érthetőségtől lesz jó egy traumaírás
Szó esett arról is, hogy mi a különbség a kreatívírás- és a traumaírás-kurzus között. Abban Péterfy-Novák Éva és a szerzők is egyetértettek, hogy amikor olyan megtörtént eseményekről tárulkozik ki az író, amit személyesen átélt, az olvasó viszont csak az ő szemüvegén keresztül fogja megismerni a történetet, akkor elsősorban a cselekmény érthetőségére kell figyelni. A részletek, amelyek az áldozat, vagy valamilyen traumát átélt számára egyértelműek, egyáltalán nem biztos, hogy egy külső szemlélő számára is azok. Ezeken az apróságokon addig kell finomítgatni, amíg a szerző is önazonosnak érzi a szöveget, de annak is világos, aki életében először találkozik a történettel.
Önmagunknak bevallani a legnehezebb
A beszélgetés során kiderült, hogy van olyan szerző, aki még nem dolgozta fel, vagy csak az írásnak köszönhetően dolgozta fel a traumáját. A szerzők azt is többször kiemelték, hogy mindenkinek lehet, és általában van is traumája, amit senkinek, de legfőképp önmagunknak nem lenne szabad lekicsinyelni. A legtöbb bántalmazott, legyen szó akár testi, akár mentális bántalmazásról, tagadásban él, és önmagának sem vallja be, hogy bántalmazott, mert
szinte természetesnek tekinti az állapotot,
és azt gondolja, biztosan mással is előfordul az ilyesmi, arról nem is beszélve, hogy sokszor a szégyenérzet miatt nem mer róla beszélni. A beszélgetés során Péterfy-Novák Éva többször is elmondta, annak ellenére, hogy mindannyian áldozatok vagy egy trauma elszenvedői, sem a kurzusok, sem a közös együttlétek nem csak a problémákról szólnak. A sírás után nevetnek, és ezt szimbolizálja a kötet borítóján lévő piros és kék szín is. A piros a traumát, a kék a feldolgozást jelenti, a Felhő Cafe Könyvek kiadó célja pedig, hogy hangot adjon azoknak, akik eddig hallgattak.
