Április 30-án hunyt el Paul Auster, a kortárs amerikai irodalom egyik legjelentősebb alakja. Portrécikkünk és kihagyhatatlan művei után összegyűjtöttük, hogyan reagáltak halálhírére barátai, pályatársai és magyar fordítója.
Auster érthetően mesélt
Felesége, Siri Hustvedt író, esszéista ezt a közleményt juttatta el az AP hírügynökségnek:
„Vége a hosszú, gazdag, gyakran vicces, meghitt beszélgetésnek, amelyet évtizedeken át folytattunk.
De Paul továbbra is szól hozzánk és mesél a könyveiben, melyeket több mint 40 nyelvre fordítottak le, és nagyon is élnek bennem és az olvasókban, akik világszerte szerették a történeteit.”
Richard Powers Pulitzer-díjas regényíró azt nyilatkozta: „Csodálatos történetmesélő volt, a posztmodern szellemében. Mindenféle fordulaton és csavaron vezetett végig, mégis képes volt elérni, hogy tovább olvass.”
Kiadója, a Faber és szerkesztője, Walter Donohue azt írta: „Paul Auster kimagasló alakja volt a kiadónknak és az elmúlt fél évszázad irodalmának valódi, nagy innovátorai közé tartozik. Itt mindannyian a rajongói vagyunk és a halála napján sokan az első Auster-könyvre gondoltunk, amit olvastunk, és arra az útra, melyre azáltal vezetett minket.
Nagyon sok vidám emlékünk van a Paullal és feleségével, Siri Hustvedttel töltött 36 évből, mely alatt a Faber adta ki a könyveit. (...) A gyász élesen hasít az ember szívébe és nincsenek szavak, melyek ezt az érzést csillapítani tudnánk. Paul Auster annyira bölcs volt, és a Baumgartnerrel arról hagyott nekünk üzenetet, hogy hogyan küzdjünk meg a gyászunkkal.
A Stephen Crane-ről szóló könyvében Auster így ábrázolta a szerettei közt haldokló férfit: »Látom a kerítést, és át fogok ugrani rajta.«
Ezt az ugrást most mindannyiunknak végre kell hajtanunk.”
Pék Zoltán műfordító Auster tizenkét könyvét ültette át magyarra, ő ezt írta nekünk a szerző jelentőségéről és stílusáról: „Auster az egyik legeurópaibb amerikai író. A prózája és a gondolkodása ugyanannyira Európához köti, mint a származása, amelyről sok könyvében szó is esik. Talán ezért is könnyebb olvasni nekünk, mint sok más kortárs amerikai írót. Az utalásrendszere, a filozófiája alapvetően európai, ezért hamar otthon érezzük magunkat a szövegben, szóljon az bár egy különc anarchistáról vagy akár egy topis költő kivert kutyájáról.
Szövegeit élvezet fordítani. Világosan, érthetően ír, nem ken el dolgokat, nem fitogtatja a szókincsét, akkor használ veretes szavakat, ha kell,
a mondatok pont a megfelelő hosszúságúak, értelmesen kapcsolódnak, sodorják az embert nemcsak olvasás, de fordítás közben is. Ugyanakkor mégsem steril szöveg: lélegzik, él, nincs túlszerkesztve, túlagyalva, Auster gondolati egységeit követi, amit pedig a mesélés ritmusa diktál.”
Paul Auster életművének a teremtés, a megszállottság, az írás és az élet a legfontosabb motívumai. Összegyűjtöttük az április 30-án, 77 éves korában elhunyt szerző pályájának legfontosabb állomásait.
Joyce Carol Oates amerikai író „anomáliaként” jellemezte Austert: „alapvetően melegszívű, szellemes, együttérző, nevetni szerető személyiség, csillapíthatatlan intellektuális kíváncsisággal és a jó barátok tehetségével.
Ugyanakkor monumentális irodalmi jelenléte volt, kissé ijesztő is a buzgalma miatt, mellyel belevetette magát az írásba,
szinte túláradó kreatív energiáinak bőségében.” Oates pályatársa két könyvét említi, melyeket különösen csodált: az egyik a Burning Boy című kötet, mely a 19. század végén élt, fiatalon elhunyt amerikai író, Stephen Crane életrajza. Szerinte ez egy „ragyogó, igazán rendkívüli portré egy pályatársról, egy teljesen másfajta írótól.” A másik A magány feltalálása, Auster saját apjáról szóló memoárja: „szépségesen költői mű, meditáció a nyelv határairól és egymás megismerésének képességéről” – fogalmazott Oates.
A nagylelkű barát
A Booker-díjas Ian McEwan, az egyik legjelentősebb kortárs brit szerző szerint Austert az írásának mesteri öntudatossága tette korunk „legfelsőbb posztmodernistájává”. Hogy miért szerették őt annyian, arra a Baumgartner háztartási balesetekről szóló fejezetét hozza fel példának, melyben Auster minden jellemzője benne van: „a világos jelen idő; egy finom, komikus és tragikus tudatosság, amit Vergilius úgy azonosított, »sunt lacrimae rerum« (a.m. az élettelen dolgoknak is vannak könnyeik); a csendes pillanatban lebegő tudatosság tökéletes kifejezése; és végül a csiszolt próza, mely mintha azt sugallta volna, hogy a felszín alatt utasítások rejtőznek arról, hogyan kell olvasni és hogyan íródott.”
McEwan is hangsúlyozta Auster európaiságát, és megemlíti, hogy rajta kívül amerikai íróról nemigen neveztek el életében európai köztereket. Ami pedig a személyiségét illeti:
„nevetségesen jóképű volt, világlátott, nagylelkű, vicces, és a legtöbb nagy szónoktól eltérően rendkívül figyelmes hallgatóság.”
Colum McCann ír szerző (Apeirogon, Hadd forogjon a nagyvilág) így emlékezett Austerre: „Az egyik dolog, amit Paul mindig is képviselt, az arra való képesség, hogy konkrétan és együttérzően, ellenpontozással gondolkodjunk a belső világunkról, épp azért, hogy a körülöttünk lévő tágabb világot is megismerjük. Meg kell értenünk a sajátunkon kívül mások életét is. Húzzuk szét a függönyt. Nyissuk ki a koordinátákat. Paul szerint ez a történetmesélés labirintusszerűsége által történik meg.” McCann számára Auster korai novelláit olvasni olyan volt, „mintha az atomot hasítanám fel. Egy brooklyni utca egyszerre a világ többi részévé vált” – fogalmazott.
James Meek brit író, újságíró (A szeretet hírmondói) egy 20 évvel ezelőtti találkozásukat idézte fel egy izlandi fesztiválon. Auster volt Margaret Atwood mellett ott a legnagyobb sztár, mégis nagyon kedves és nagylelkű volt, türelemmel és melegséggel viszonyult mindenkihez,
és egy ezerszer elmondott történetet is képes volt olyan frissességgel elmesélni, mintha először tenné.
Meekben mély nyomot hagyott az is, hogy Auster egy olyan francia kezdeményezésről mesélt neki, ahol befutott írókat kértek arra, nevezzenek meg egy olyan fiatal írót, akit csodálnak. A szervezők később elmondták Austernek: ő volt az egyedüli, aki ajánlott egy fiatalabb plyatársat, ami teljesen megdöbbentette. „Számára nem létezett olyan, hogy »utánam az özönvíz«” – véli Meek.
A kedden elhunyt Paul Auster lenyűgöző életművet hagyott hátra. Ebben a cikkben öt könyvét ajánljuk, melyek segítségével megismerheted a munkásságát.
A PEN America – melynek Paul Auster volt korábban alelnöke és titkára is – igazgatója, Suzanne Nossel pedig így reagált az író halálhírére: „Paul Auster amellett, hogy friss és szeretett regényei révén amerikaiak nemzedékeinek világnézetét formálta, az írók írója volt, aki következetesen szolidaritást vállalt a Kínában, Iránban, Oroszországban és világszerte élő azon írókkal, akiket azért üldöztek, amit ő szabadon tehetett: képzeletének használata és a történetmesélés miatt. A New York-i irodalmi közösség dékánja, sokak barátja és mentora, a PEN America és a rászoruló írók nagyra becsült kollégája és kitartó támogatója volt.”
Lucy Sante író másokhoz hasonlóan Auster kedvességét és nyíltságát említi. „Imádta összehozni az embereket, a különböző szakterületek, műfajok és osztályok képviselőit, és mindannyiukra lelkesen figyelt. Első osztályúan méltatott, nem fukarkodott a dicsérettel, (...) a nevetése kirobbanó volt, a beszédére pedig jellemző volt a ritmusa, ahogyan előretört, majd visszahúzódott, mintha lecsengett volna, hogy helyet adjon a beszélgetőpartnerének.”
Sante szerint Auster számára az írás menedék volt,
és „a mozgó járdához” hasonlított művei azzá váltak az olvasói számára is, hiszen a fordulatok miatt órákig nem lehetett letenni a könyveit. „Paul munkája mindig a történetről szólt ‒ arról az érzésről, amikor az olvasás tényleg valahová máshová viszi el az embert.”
(Forrás: AP, Faber, Guardian, PEN America, New York Times)
Fotó: Faber
