Szalma Sándor Nemere Istvánról szóló dokumentumfilmjében sem filmnyelvi attrakciók, sem dramaturgiai meglepetések nincsenek. Az Addig írok, amíg élek szikár, lineáris-tematikus fejezetei a félszáz éve publikáló, nyolcvanadik életévében járó író életéből és életművéből villantanak fel epizódokat. Az pedig, hogy a játékidő döntő részében a címszereplő beszél, mintha a 800-nál is több könyvet jegyző szerző különutasságát és fényes elszigeteltségét húzná alá.
A rajongók, akik láthatatlanok
A film egy pontján Nemere kitér rá, hogy életműve a kritikusok körében szinte visszhangtalan maradt, és ezt látszott erősíteni, hogy a sajtóvetítésen nem voltunk többen, csak tucatnyian. Abban azonban biztos vagyok, hogy bármennyire hidegen hagyta is az újságírókat, az Addig írok, amíg élek el fog jutni Nemere olvasóihoz annak rendje és módja szerint. Sokan vannak, az kétségtelen.
Kár, hogy a film róluk keveset beszél.
Igaz, a kezdő snitteken épp velük találkozunk, amint a Vörösmarty téren dedikáltatják a frissen megjelent vagy régebbi műveket, és elmondják, hogy Nemere történelmi-, romantikus-, sci-fi- vagy éppen gyerekkönyvei-e a kedvenceik. Ahogy pedig peregnek a jelenetek, úgy lesz egyre inkább szembetűnő, hogy a forgatókönyvíró-rendező munkájának is a rajongói attitűd azonosítható az egyik legmarkánsabb vonásaként.
Macska-egér játék és munkafegyelem
Szalma Sándor az Ünnepi Könyvhét mellett több író-olvasó találkozóra és könyves eseményre elkísérte ugyan Nemerét, a legtöbbet mégis az író bashalmi házának dolgozószobájában forgott a kamera. Katonás rendben leltározott könyvtár, inspirálóan belakott (jószerivel csak az íróasztal a szabad felület), világos tér tárul elénk, amelynek mintha azt szolgálná minden négyzetcentimétere,
hogy megteremtse az alkotás optimális körülményeit.
A vágóképek zömén Nemere gépel vagy ellenőrzi a monitorján gyűlő bekezdéseket. A felvételek így óhatatlanul is legendás munkafegyelmének narratíváját erősítik. Az írót, aki elmondása szerint minden reggel ötkor dolgozni kezd (igen, a születésnapján és január elsején is) csupán a számítógépe egeréhez tévedő fekete macska képes egyszer-egyszer kibillenti a flow-ból.
A bomba, az eszperantó és a lengyelek
„Háborús gyerek vagyok” ‒ fog hozzá Nemere. Megtudjuk tőle, hogy születése napján, 1944. november 8-án egy 500 kilós bomba találta el a pécsi klinikát. A hatalmas lövedék nem robbant fel, így nem kis szerencsével indult az élete. Ez már önmagában egy nagyregény,
Nemere halvány félmosollyal tudja le.
A családjáról, illetve gyerek- és kamaszkoráról nem mesél, ami kimondottan sajnálatos, hiszen erről az időszakról a róla szóló Wikipedia-szócikk is számos érdekességgel szolgál a magaviseleti problémáktól a filmrendezői ambíciók elvetésén át a boncsegédi munkáig.
A filmben a tinédzser éveiről Nemere annyit tart fontosnak megemlíteni, hogy 11 éves kora óta írással foglalkozik, aztán egyből újabb témakör következik. Az író két-három mondatban vázolja fel, hogy a hatvanas évek közepén egy lengyel csoportnak tartott eszperantó nyelvű vezetést Veszprémben, és ennek során ismerte meg az első feleségét, akivel 1966-ban Lengyelországba költözött. Elképesztő sztori, a kibontása önálló filmért kiált.
E helyt azonban ennyiben marad.
Nemere minden egyes sztoikusan elővezetett, izgalmasabbnál izgalmasabb története után erősödik bennem az érzés, hogy egy ekkora és ennyire szerteágazó életmű, valamint a mögötte álló alkotó mélyre menő bemutatására a 72 perces játékidő kevés. Itt persze felmerül annak a kérdése is, hogy vajon a rendező-forgatókönyvíró helyesen választotta-e meg műve fókuszát.
Mozgóképes végrendelkezés?
Az Addig írok, amíg élek körvonalazza valamelyest, hogy miként gondolkozik az írásról és az életről Nemere. Jól esik őt hallgatni, nekem mégsem csak a vágóasztalon maradt anekdoták miatt volt hiányérzetem. Remek lett volna megszólaltatni az író harcostársait és/vagy vitapartnereit is, hiszen ők árnyalhatták volna az emlegetett ügyeket, helyzeteket. Ezek nélkül a film kritikátlan kinyilatkoztatáshoz hasonlítható, amely meg sem próbálja problematizálni központi karakterét, inkább testamentumszerűen felsorolja annak legfontosabb állításait.
A végrendelkezés-narratívát húzza alá az Addig írok, amíg élek legerősebb jelenete is. A dokumentumfilm harmadik harmadában ismerjük meg Nemere negyedik feleségét, Szentgyörgyi Juditot, aki elérzékenyülve bízza a kamerára a titkukat. Az író, akivel megosztja a mindennapjait, azt kérte tőle, hogy élje túl, és gondozza szellemi örökségét a halála után.
Meghökkentő, súlyos vallomás.
A kiismerhetetlen hős
Szalma Sándor dokumentumfilmje felskiccel egy széles műveltségű és szorgalmas, céltudatos és magabiztos, remekül kommunikáló és az (ön)iróniát sem megvető alakot. Kiderül, hogy Nemerének Gárdonyi, Mikszáth és Herczeg Ferenc a kedvencei, hogy havonta három-négy napot a könyvei árusítására szán, hogy imádja az állatokat, hogy 1980 óta szabadúszó és hogy
1981 óta nem telt el úgy év, hogy ne jelent volna meg legalább egy kötete.
Ugyan főszereplőjéhez hasonlóan a film is roppant céltudatos, mégis az volt a benyomásom a vetítés alatt, hogy Nemere István végig kiismerhetetlen marad. A tekintetében egyszerre van jelen a keserűség és az öröm. Cinizmussal nyakon öntött végtelen nyugalom árad a lényéből, ugyanakkor némi sértettség és zaklatottság is fel-felsejlik a mondataiból.
Szalma Sándor filmjének indirekt módon sikerül tehát Nemere titokzatos, gazdag életéből valamicskét megsejtetnie. Ahhoz viszont, hogy jobban értsük a rekorder-munkamániás szerző pályájának kudarcait és sikereit, valamint világossá váljanak számunkra életének dilemmái, kereszteződései, megítélésem szerint az Addig írok, amíg éleknél komplexebb megközelítésű mű szükségeltetik.
Nyitókép: Pannonia Entertainment
