Az 1867-es kiegyezést követően hatalmas fejlődés indult meg országszerte. Ennek üteme és volumene a pár évvel később Buda, Pest és Óbuda egyesülésével létrejött Budapesten volt a leglátványosabb, ami századfordulóra már igazi világvárossá nőtte ki magát: impozáns közintézményekkel, bérházakkal, gyárakkal, újonnan épített lakónegyedekkel és az itt élők mindennapjait kiszolgáló infrastrukturális hálózattal.

A gazdasági fellendülés társadalmi szinten is hatalmas változásokat hozott. Alig pár évtized leforgása alatt a város népességszáma megháromszorozódott: kisvárosi, falusi otthonaikat hátrahagyva százezrek költöztek a fővárosba, köztük számos nő, mert Budapest nagyütemű növekedése nemcsak a férfiak, de a nők számára is új lehetőségekkel, a szebb jövő megalapozásával kecsegtetett. A vidéki, szegény családokból nagyszámban érkeztek fiatal lányok a fővárosba, akik azt remélték, hogy néhány év cselédkedés anyagilag is megalapozhatja későbbi életüket, és a stafírungra valót összekuporgatva térhetnek majd vissza falujukba. Az 1867 és 1918 közötti időszakban a kereső nők 39-45 százalékát képezték a házicselédek a fővárosban. Egy középosztálybeli, polgári háztartás ezidőtájt elképzelhetetlen volt cseléd nélkül: nemcsak azért, mert nélkülük képtelenség lett volna a házimunka végére érni, hanem mert fontos státuszszimbólum is volt egy, de inkább kettő szorgalmas, illedelmes és megbízható lány a háznál.

Az igazi Édes Annák

A fővárosi élet és polgári hétköznapok rutinjai és rituáléi – a higiéniai szokásoktól kezdve a divaton át a társasági összejövetelekig – sokszor ugyanakkor kulturális sokként hatottak a csupán pár elemit végzett, írni, olvasni is alig tudó lányokra. Kosztolányi Dezső Édes Anna című regénye plasztikusan mutatja be a háztartási alkalmazottak kiszolgáltatottságát, kizsigerelését, semmibe vételét, és azt is, hogy a családtagok egy része nemcsak azt vette természetesnek, hogy a lányok munkaerejét kihasználja, hanem igényt tartott a testére is. A megesett lányok azután kényszerpályára kerültek: a háztól menniük kellett, falujukba hazatérni szégyenükben nem mertek. Sokukat a lecsúszás veszélye fenyegetett, és a hiszékeny, vagy épp nehéz helyzetbe került lányok lába alól könnyen kicsúszhatott a talaj, és sokszor prostitúcióra kényszerülve lettek azután végképp teljesen láthatatlanok. „A keresztes vitéz volt Madame szerencséje. A szent férfi okozta, hogy Louise nem züllött el a város forgatagában, s még azután is, sok évig nemesen, szinte fennkölten gondolkozott, holott csak maitresse volt, és semmi más” – írta Krúdy Gyula A vörös postakocsiban.

Az úgynevezett láthatatlan lányoknak ugyanakkor volt egy olyan csoportja, amely a 19. század végén, a 20. század elején szinte egyáltalán nem jelent meg a korabeli kortárs irodalomban. A munkásnőkről nem születtek regények, novellák, holott ugyanúgy szerves részét képezték a városi társadalomnak, mint akár a cselédlányok. Ráadásul a cselédeknél jóval függetlenebbek voltak, és sok tekintetben szabadabbak – nemcsak náluk, de középosztálybeli kortársaiknál is.

A Budapesti nők mai adásában Ruff Orsolya és Szeder Kata Czingel Szilvia néprajzkutató-kultúrantropológussal, Fónagy Zoltán történésszel, Szabó Dominika egyetemi oktatóval, kommunikációs szakemberrel, és Szécsi Noémi íróval a nagyvárosban nagyon is jelenlévő, annak szövetébe ugyanakkor gyakran már-már láthatatlanul belesimuló lányokról, asszonyokról.