Vannak dolgok, amiket mára annyira magától értetődőnek és logikusnak veszünk az olvasás során, hogy egészen meglepő azzal szembesülni, hogy nem volt mindig így. Az ókori római olvasók egy része például a hanyatlás jelének tartotta, amikor a tekercseket felváltották a praktikusabban tárolható és szállítható lapozható könyvek. Az, hogy többnyire magunkban, csendesen olvasunk, a könyv történetében szintén egy újabb fejlemény.

Mindennek a kezdete

Nicholas Dames, a Columbia Egyetem irodalomprofesszora egy baráti beszélgetés során szembesült vele még diákként, hogy tulajdonképpen nem tudja, miért, mikor és hogyan alakult így a könyvek felépítése, ezért elhatározta, hogy utánajár. Mint kiderült, persze ez a mese is arról szól, hogyan mondjuk el a történeteinket.

Az emberi történelem nagy részében a szövegek nem voltak szakaszokra osztva, csak jöttek a szavak egymás hegyén-hátán. A legkorábbi fejezetekre Dames egy Urbinóban talált, római jogi táblán bukkant – ez az i.e. 2. századból származik. A táblán egy új törvényt jelentettek be, a szöveg pedig olyan rövid szakaszokra volt osztva, amiknek címe is volt. A korai fejezeteket tehát így használták: az információ rendszerezésére.

És ha már említettük a tekercseket, időnként ezekhez is tartozott tartalomjegyzék, 

egy önálló kis tekercsen.

A szerkesztők ősei

Dames kutatásában a nyugati irodalom történetének két évezredét vette végig, ami során világosan kirajzolódott a szövegek megörökítésének evolúciója.

Egy mai olvasónak már az is nehézséget okozna, hogy elolvassa a korábbi szövegeket: nem is a nyelvi különbségek vagy a különlegesebb betűk miatt, hanem mert 

a 9. századig például az írott sorok folyamatos betűláncok voltak, a szavak közötti szünetek nélkül.

Régtől fogva létezett ugyanakkor és a középkori Európában még bőven folytatták azt a gyakorlatot, amikor a teljes szöveget valaki, aki nem a szerző, utólag koherens, önálló blokkokra bontja.

„Olyan szellemi munka volt ez, amit a tudósok végeztek, különösen a Római Birodalomban [és a] középkori szerzetesek.” Az egyes szerkesztőktől függően pedig egy könyvet számtalan módon fel lehetett osztani.

A könyv, amit mindenki ismer

A fenti fejezetekre bontás leghíresebb példája a Biblia, azon belül is az evangéliumok. Ezeket ugyanis eredetileg fejezetek nélkül írták meg, majd a 4. és a 13. század között számtalan módon tagolták őket. Volt, aki egészen rövid fejezetekre bontotta a szövegeket, mások nagyvonalúbban, hosszabban hagyták őket. Ez végül annyira zavarossá vált, hogy a közös értelmezést is akadályozta, annak minden következményével a mélyen vallásos középkorban.

Számos tudós szerint szerint a káoszra Stephen Langton, a párizsi egyetem teológusa, később Canterbury érseke tett pontot, amikor 

1210-1220 körül kitalálta a mai evangéliumi fejezeteket.

Egy másik elmélet szerint a jelenlegi fejezetrendszer szintén Angliából származik, és egyszerűen az volt a célja, hogy nagyjából azonos hosszúságú, de az elbeszélés szempontjából is értelmes szakaszokat hozzanak létre.

A fejezetellenesek

Az újítást persze sokan kétkedve fogadták, és Dames szerint ez még a 18. században is előfordult.

A 17. századi angol filozófus, John Locke szerint például ilyenfajta tagolásnak egyáltalán nem lett volna szabad megtörténnie, mert 

a fejezetszünet megzavarja olvasás közben a gondolatmenetet.

És színre lép a regény

A nagy változás a 17-18. század fordulóján érkezett, a regény felemelkedésével, ekkor ugyanis az írók élni kezdtek a fejezetalkotás szabadságával. A fejezetelés tehát az írói folyamat részévé vált, az írott történetek pedig egyre inkább ezeknek a szakaszoknak a figyelembevételével születtek: ritmust adtak a szövegnek.

A fejezetek apropóján arra is volt lehetőség, magyarázta Dames, hogy az író kommunikáljon az olvasóval. A fejezetcímekben a szerzők például emlékeztették vagy felhívták az olvasók figyelmét valamire, esetleg bocsánatot kértek, hogy rabolják az idejét.

(ABC News)