Oscar, a sikeres krimiíró a saját bőrén tapasztalja meg, mit jelent a cancel culture. Egykori sajtósa, Zoé a radikális feminista blogján megírja, hogyan zaklatta a férfi hónapokig, miközben együtt dolgoztak. Amikor Oscar megjegyzéseket tesz egy színésznő, Rebecca Latte külsejére az Instagramon, Rebecca felháborodott üzenetben reagál.
Az író és a színésznő levelezni kezdenek egymással, és egyre bensőségesebbé váló beszélgetéseikből két magányos, függőséggel küzdő ember alakja rajzolódik ki. Leveleikben olyan fontos témákat érintenek, mint az öregedés, a társadalmi elvárások vagy épp a művészvilág szexizmusa és erőszakossága.
A Kedves idióta a harag, a gyógyulás és az elfogadás könyve, megmutatja, hogyan változtatja meg egy beszélgetés két ember életét, akiknek elsőre látszólag semmi közük egymáshoz.
Virginie Despentes: Kedves idióta (részlet)
Fordította Kiss Kornélia
OSCAR
Azt akarom, hogy ne beszéljen rólam többet. Minden egyes alkalommal, amikor Zoé Katana kiejti a nevemet, akad egy barom a környezetemben, aki felhívja rá a figyelmem. Olyan ez, mint amikor valami undorító dolog tapad rá az ember tarkójára. Igen, az Alien szörnyetegére gondolok. Arra a nyálkás lényre, ami belém szervesül, és a velőmet szívogatja. Azt akarom, hogy felejtsen el végre. Nem is értem, miért csimpaszkodik így belém. Fel nem foghatom, miért éppen én vagyok a legundorítóbb pasas, akivel életében találkozott. Ez pszichés eltolás. Egy idióta egyszer kicseszett vele az életben, ő meg rajtam tölti ki a bosszúját.
Ráadásul, ha őszinte akarok lenni, az a legrosszabb az egészben, aminek egyébként még csak az okát sem tudom, hogy vele szeretnék lenni; szóval azt szeretném, hogy Zoé szeressen engem. Borzalmas. Az a gyerek jut eszembe magamról, akit az udvaron jól helybenhagy az iskola réme,
de a lelke mélyén mindent megadna azért, hogy az a szemétláda a barátja legyen.
Amikor beleszerettem Zoéba, az nem a baromarcú sikeríró hülyesége volt, aki imádja mindenhová berakni a farkát, és közben meglepődik, hogy a nőnemű egyedek nem vetik rá rögvest magukat. Nem nézegettem kéjesen sem a kiadómnál dolgozó csajokat, sem az újságírónőket, akikkel találkoztam, egyáltalán semmilyen csajt nem nézegettem. Barátnőm volt, jól megvoltunk, a fenének se kellett a botrány. És egyáltalán nem vagyok szexmániás – tudom, hogy nem azért fogok megtetszeni egy lánynak, mert megszállottan a nyomában járok. Az mondjuk igaz, hogy foglalkoztat a szerelem, mindig ott az a fix kis gondolat a fejemben, mintha állandóan szükségem volna egy potenciális románcra. De a fantáziálásomat általában megtartom magamnak. Akkor viszont úgy éreztem, egymásnak vagyunk teremtve, és hogy ő is így gondolja. A friss és kölcsönös szerelem érzése olyan, mint a részegség. Egyébként nem véletlenül szerettem bele a könyvem és a világ közötti kapcsolatot jelentő lányba. Hiszen Zoétól kaptam a jó híreket. Egyfolytában hívogatott, hogy mikor érek rá. A házam előtt várt a taxiban, és órákon át beszélgetett velem, mert ez volt a munkája, én meg jól benéztem. Beleszerettem, és közben nem fogtam fel, hogy a gondoskodása meg az irántam tanúsított, látszólag szenvedélyes érdeklődése csupán a munkája része. Fejembe szállt a dicsőség. Egyébként nem találtam szépnek vagy kívánatosnak: egyszerűen életem nője volt. Teljesen megbíztam benne. Sosem hittem volna, hogy épp miatta leszek kegyvesztett az egész világ előtt.
Nagyon figyeltem. Mindenre.
Tisztában voltam vele, milyen kivételezett helyzet az enyém, és hogy azt csinálhatok, amit akarok. Hogy nem kellett a munkaerőpiacon megaláznom magam. Erre gyakran gondolok ébredéskor. Azt mondom magamban, ma is úgy fogom eltölteni a napomat, hogy egyetlen olyan embernek sem kell látnom a pofáját, akivel semmi kedvem találkozni. Ez pedig luxus. Senki nem rúghat ki. Még ha minden összedől is – a nevemet nem tudják levenni a könyvekről, és nem rakhatják rájuk egy olyan pasas nevét, aki nem keveredett bele a MeTooba. Azzal foglalkozom, aminek számomra értelme van. Ezt csak nagyon kevesen mondhatják el magukról.
Tudtam, hogy nagyon törékeny az egész. Mi, akik nem kivételezettként születtünk, tudjuk jól, hogy ez a sors ajándéka. És bármikor vége lehet. Különleges felelősségérzettel jár. Nekem semmi sem volt eleve adott. Láttam én tizenöt évesen bírósági végrehajtókat a lakásunkban, mert apámnak adósságai voltak. És abban a helyzetben nem az elegáns tolvaj vagy a társadalmi osztály sajátos pátoszát láttam, sokkal inkább a pénz dolgában járatlan alsó középosztály ügyetlenségét. Néha egy kicsivel jobb bérezést, máskor néhány hónap munkanélküliséget. A mi köreinkben elég egy kis hiba – és mindent kezdhetsz elölről. És minél idősebb volt apám, annál nehezebben tudta újrakezdeni. A bérből és fizetésből élők alatt nincs társadalmi védőháló. Lejjebb csúsznak, és kész. Anyám fizetése pedig nem volt elég. Láttam, ahogy a szüleim világa düledezik. Szép lassan. Szóval tudom, hogy a helyzetem ingatag, és bármelyik pillanatban vége lehet mindennek.
Tehát nem hibázhatok.
Így aztán tényleg nagyon vigyáztam. Mint a jó proli, akit megbabonázott a szerencséje. Meg az első zsíros csekkje, ami a minimálbér négyszerese volt, mert kezdőként mindent abban számoltam. Krimiíró voltam. Akkoriban két hónap alatt ledaráltam egyet. Így aztán ez valóságos vagyon volt. Mihelyt összegyűlt egy kis pénzem, elkezdtem figyelni. Mármint az adózásra. Nehogy elrejtsek valamit, nehogy csaljak bármivel. Nem mentem bele semmilyen ügyeskedésbe. Igyekeztem hozzászokni a megkövetelt életformához. Idejében kifizettem a lakbért. Nem voltam hajlandó politikusokkal vacsorázni. Visszautasítottam a felajánlott kitüntetéseket. Távol tartottam magam a fehérgalléros bűnözőktől, mert azok jelentik a legnagyobb veszélyt az ember becsületére. Ugyanígy távol tartottam magam a dílerek, komolyabb bűnözők és futtatók barátságától is. Sosem volt szerzői oldalam – pedig az elején, ha őszinte akarok lenni, nagy volt a kísértés, hogy valahol álnéven végre kitomboljam magam. Az volt a maximum, hogy az első években időnként kellemetlenkedő, kissé sértő e-maileket küldözgettem – később rá kellett jönnöm, hogy minden egyes levél, amely elhagyja a fiókomat, egy idő után potenciális feljelentések anyagaként jelenhet meg bírósági dossziékban, a semmitmondó vicceim pedig – szövegkörnyezetükből kiemelve – ketyegő bombákká változhatnak.
Vigyáztam, mit mondok kávéházi teraszokon, záráskor éttermekben – amikor megjelentek az első kamerás mobilok, gyorsan felfogtam azt is, hogy csakis otthon, zárt ajtók mögött engedhetem meg magamnak, hogy elmondjam, mit tartok nevetségesnek. Megválogattam a találkozóimat: eltávolodtam az antiszemitáktól, a homofóboktól, az erőszaktevőktől és a rasszistáktól, ezeknek ugyanis nem volt meg a kellő középosztálybeli szókincsük ahhoz, hogy megfelelően fejezzék ki magukat, pedig néhány csávót közülük kifejezetten kedveltem.
A jó kis középosztálybeli öntudatom azt mondtatta velem: a regényeid és cikkeid után befizeted szépen az összes adót, a regényeid fordításainak köszönhetően körbeutazod a világot, mindezt az adófizetők pénzén, úgyhogy légy jó fiú a repülőn. Állandóan igazolni akartam, hogy kifogástalan vagyok. És az is voltam. Szinte már paranoiásan törekedtem rá. Tonnányi füvet szívtam akkoriban. Az még inkább felerősíti a paranoid gondolatokat.
Arra viszont sosem gondoltam, hogy a lányokkal óvatosan kellene bánnom.
Nem gondoltam, hogy civilizáltan kellene kezelnem a szerelmi életemet. El nem tudtam képzelni akkoriban, hogy ezekre a dolgokra figyelmet kellene fordítanom. Nem láttam előre, hogy közeledik a baj. Mindenkire gondoltam – csak a lányokra nem. Senki nem gondolt a lányokra. Beszartunk az adóhivataltól, óvatosan bántunk a szélsőjobbal, a feketékkel, a zsidókkal meg a Twitterrel. De a lányokkal, ugyan! Nem láttuk, hol itt a veszély.
Azt hittük, jól érzik magukat. Én még egy olyan világban nőttem fel, ahol azt gondoltuk, egy lánnyal annál jobb nem is történhet, mint hogy a férfiak érdeklődnek iránta. És őszintén szólva a lányok bele is adtak apait-anyait. Ha bementek a tévébe, kicsípték magukat, nevetgéltek a férfiak viccein, állandóan dicsértek bennünket, milyen menők vagyunk, és szerették a macsókat. Mindig a befolyásos pasik körül sündörögtek, kedvesek voltak a bénábbakkal, és soha egyetlen bántó megjegyzést sem tettek. Egyszóval a lányok voltak az élet jó oldala. Tényleg nem gondoltuk, hogy haragszanak ránk.
Honnan is sejthettem volna, hogy ilyen csúnyán megfizetek azért, mert beleszerettem valakibe? Amikor a MeToo elkezdődött, a szemem sarkából követtem az eseményeket. Életemben nem gondolta volna, hogy engem is érinthet. Nem mintha én jobb volnék más férfiaknál – hanem mert meg voltam győződve arról, hogy nem tetszem a lányoknak, és hozzáédesedtem a gondolathoz. Nagy gazember vagyok – de sosem gondoltam arra, milyen klassz érzés is lenne, ha valakit erőszakkal vennék rá egy szexuális kapcsolatra. Én ilyesmiről nem fantáziálok, nem is fordult elő soha. Azt a gondolatot mondjuk bírom, hogy egy csajszi odáig van értem, én is nagyon bírom, megdugom, mint egy isten, és teljesen rám kattan. Na, erről szoktam fantáziálni. Nem valami fényes, tudom, de legalább nem illegális. Vannak számomra elérhetetlen lányok – azokat a csajokat sosem kaptam meg, akiket akartam, és azoktól sem kaptam meg, amit akartam,
akik ráadásul még nagyon akartak is engem.
Nem erőszakoltam meg Zoét, nem emeltem rá kezet, sosem folyamodtam hazugsághoz, hogy megkaphassam. Nem kértem, hogy rúgják ki. Ma mindenkinek azt terjeszti, hogy a kiadó kénytelen volt meghozni ezt a döntést, mert azzal fenyegetőztem, hogy öngyilkos leszek, ha nem enged, és a helyzet kezelhetetlenné vált. De ez nem így volt. És persze az összes rágalom, miszerint egy undorító kéjenc erőszakos disznó vagyok, örökre ott marad az interneten. Ki tudom fizetni a számláimat a könyveimből, de arra nincs elég pénzem, hogy ügyvédeket fogadjak, akik tisztára moshatnák a nevem. Ezt az egészet örökre a nevemhez kapcsolták.
A többi pasas tudja – tudják, hogy semmit sem csináltam, és hogy kelepcébe csalt áldozat vagyok. Imádkoznak, hogy velük ne történjen meg, de tudják, hogy bárkit utolérhet ugyanez a sors. És azt is tudják, mit árul el mindez rólam. Szerencsétlen nyomorult vagyok, aki szakmailag sikeres ugyan, de a nők nem akarnak lefeküdni vele. Mégsem kerestem magamnak valami fiatal színésznőcskét a vörös szőnyegről. A magam köreiben nézelődtem. Egy kezdő sajtóreferenst találtam. Miután kilépett, sosem írtam neki, mert megkértek rá, és mivel megértettem, hogy semmi esélyem, hiszen inkább munkahelyet váltott, mint hogy szembetalálkozzon velem a folyosón, így nem is erőltettem tovább.
