A Long Island előzménye Colm Tóibín Brooklyn című regénye, melyből film is készült. Annak a könyvnek a végén Eilis két férfi és két ország közül az olasz-amerikai Tonyt és a New York-i életet választotta. Csakhogy ezúttal sem válik valóra a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” ígérete.
Minden a feje tetejére áll, amikor egy nap ír akcentusú idegen kopogtat Eilis Lacey ajtaján. Húsz év házasság után Eilis és Tony a hetvenes évek Amerikájának kényelmét élvezik. Long Islanden telepedtek le, két nagy gyerekük van, elégedett, békés életet élnek. Ám amikor az idegentől megtudja, hogy egy másik nő várja Tony gyerekét, a türelemmel felépített boldogság összeomlik.
Eilis a visszatérés ígérete nélkül az írországi Enniscorthyba utazik. Szülővárosában semmi sem változott, egy zárt világban találja magát, ahol mindenki mindenkiről mindent tud. Még Jim Farrell is olyan, mint húsz évvel azelőtt volt - azon a nyáron, amelyet az akkor már menyasszony Eilissel együtt töltött. A nő visszatérése újra felébreszti ifjúkori szerelmét - és Amerika távolabb kerül, mint valaha... Eilisnek megint nagy döntést kell meghoznia, de ezúttal már nemcsak a saját boldogsága a tét.
Colm Tóibín: Long Island (részlet)
Fordította: Kada Júlia
I
– Az az ír fickó már megint itt járt – ült le Francesca a konyhaasztal mellé. – Bekopogott minden ajtón, téged keresett. Mondtam neki, hogy azt hiszem, hamarosan hazajössz.
– Mit akart? – kérdezte Eilis.
– Megpróbáltam kiszedni belőle, de hiába. Név szerint téged keresett.
– Tudja a nevemet?
Francesca sokat sejtetően elmosolyodott.
Eilis méltányolta anyósa intelligenciáját és ravasz humorát.
– Más se hiányzik, csak még egy férfi – jelentette ki.
– Nekem mondod? – nézett rá Francesca.
Mindketten nevettek, és Francesca felállt, hogy induljon. Eilis az ablakból nézte, ahogy óvatosan lépeget a nyirkos pázsiton, megy vissza a házába.
Nemsokára megjön Larry az iskolából, aztán Rosella a különórákról, aztán majd hallani lehet, hogy Tony leparkol a ház előtt.
Most jó lenne rágyújtani, gondolta. De amikor egyszer dohányzáson kapta a tizennégy éves Larryt, megállapodott vele, hogy leszokik, ha a fiú is megígéri, hogy többé nem gyújt rá. Maradt még egy csomag cigaretta odafönt.
Amikor becsengetett valaki, ráérősen állt fel, azt hitte, Larryt hívja játszani valamelyik unokatestvére. De az előszobából már látta, hogy egy felnőtt férfi körvonalai rajzolódnak ki az ajtó tejüvegén. Amíg a jövevény a nevén nem szólította, eszébe se jutott, hogy erről az emberről beszélhetett Francesca. Ajtót nyitott.
– Maga Eilis Fiorello?
A férfinak ír akcentusa volt, donegali lehet, mint az egyik régi tanára, gondolta Eilis. Otthonról volt ismerős a tartása is, úgy állt ott, mintha támadásra számítana.
– Az vagyok – mondta.
– Magát keresem.
Szinte támadó volt a hangja. Eilisnek megfordult a fejében, hogy talán Tony cége tartozik neki.
– Hallottam.
– Maga a vízvezeték-szerelő felesége?
A kérdés gorombán hangzott, Eilis nem méltatta válaszra.
– A maga férje aztán érti a dolgát. Kapós egy szerelő, mondhatom. – Hátranézett, tudni akarta, nem hallja-e valaki. – Megcsinált az mindent a házban – emelte fel fenyegetően az ujját. – Olyat is, amit nem számított fel. Később is visszajárt, amikor tudta, hogy a ház asszonya otthon lesz, én meg nem. Olyan jó munkát végzett, hogy az asszony augusztusban szülni fog.
Hátralépett, és Eilis hitetlenkedő pillantását látva szélesen elmosolyodott.
– Hát így állnak a dolgok. Ezért vagyok én most itt. Márpedig annak a gyereknek nem én vagyok az apja, kimondom kereken. Annak énhozzám nincsen semmi köze. De az asszonynak, aki hordozza, én vagyok a férje, és ha valaki azt képzeli, hogy én egy olasz vízvezeték-szerelő zabigyerekét megtűröm a házamban, és hagyom, hogy a gyerekeim azt higgyék, éppolyan tisztességgel jött a világra, akárcsak ők, hát nagyon téved – bökött Eilisre megint. – Szóval alighogy az a kis fattyú megszületik, én fogom és elhozom ide. És ha maga nincs itthon, odaadom annak a másik asszonynak. Ha meg a maguk egyik házában sincs otthon senki, akkor lerakom ide, a maga küszöbére. És megmondhatja a férjének – lépett közelebb, és lehalkította a hangját –, hogy
azt üzenem neki, ha még egyszer odatolja hozzánk a képét, egy vasrúddal megyek utána. Világosan beszéltem?
Eilis meg akarta kérdezni, Írország melyik részéből jött, mintha ezt az egészet meg se hallotta volna, de a férfi már hátat fordított neki. Törte a fejét, mivel kelthetné föl a figyelmét.
– Világosan beszéltem? – ismételte meg a férfi, amint a kocsijához ért.
Amikor Eilis nem válaszolt, újra megindult a ház felé.
– Augusztusban találkozunk, vagy talán július végén, aztán többet nem látjuk egymást, Eilis.
– Honnan tudja a nevemet? – kérdezte Eilis.
– Nagy fecsegő az a maga férje. Onnan tudom. Mindent elmesélt magáról a feleségemnek.
Ha a férfi olasz vagy egyszerűen amerikai, Eilisnek megfordult volna a fejében, hogy mindez talán csak üres fenyegetőzés. Ez az ember imádja a saját hangját hallani, állapította meg. De kihallott a hangjából valami mást is, valami makacsságot, sőt őszinteséget.
Ismert odahaza ilyen férfiakat. Ha valamelyikük rájönne, hogy a felesége megcsalta, így esett teherbe, hát nem tűrné meg a házában azt a gyereket.
Csakhogy odahaza senki se foghatna egy csecsemőt, és vihetné el egy másik házba.
Valaki meglátná. Egy pap, egy orvos vagy egy éjjeliőr rávenné a férfit, hogy visszavigye a gyereket. De itt, ebben a csöndes zsákutcában senki se látná, ha valaki az ő küszöbén hagyna egy gyereket. Nyugodtan megtehetné. És a férfi viselkedése, makacs álla, elszánt tekintete meggyőzte Eilist, hogy komolyan beszél.
Amikor a kocsi elhajtott, Eilis visszament a nappaliba, és leült. Lehunyta a szemét.
Valahol a közelben van egy asszony, aki Tony gyerekét várja. Eilis nem tudta, miért gondolja, hogy az az asszony is ír. Talán úgy érezte, a látogatója csak egy ír nőnek parancsolgathat így. Bárki más szembeszegülne vele, vagy elhagyná. A gondolat, hogy ez a magára hagyott nő a csecsemőjével Tonyhoz fordulhat segítségért, hirtelen még jobban megrémítette, mint a küszöbén hagyott újszülött képe. De amikor a második kép minden részletével kibontakozott előtte, összeszorult a gyomra a félelemtől. Mi lenne, ha a csecsemő felsír? Fölvenné? És ha igen, mihez kezdene vele?
Ahogy felállt és odament egy másik székhez, már úgy érezte, mintha a férfit, aki az imént még olyan valóságosan, elevenen és ellentmondást nem tűrően állt előtte, csak olvasmányaiból ismerte vagy a tévén látta volna. Az egyszerűen képtelenség, hogy a házban, amely az egyik pillanatban még olyan csendes, a másikban ott terem ez a lármás látogató.
Ha beszélhetne róla valakivel, talán rájönne, mit érezzen, mihez kezdjen.
Eszébe villant több mint húsz éve halott nővére, Rose. Gyerekkorában rá mindig számíthatott, ha valami baj volt. Anyjában sose bízott meg, és ő most különben is Írországban van, egy olyan házban, ahol telefon sincs. Két sógornője, Lena és Clara olasz családból származik, és közel állnak egymáshoz, de Eilishez nem.
Az előszobában ránézett a telefonra. Ha volna egy szám, amit felhívhat, egy barátnő, akinek beszámolhat arról, ami az imént az ajtóban lejátszódott! Nem gondolta, hogy a férfi, akárhogy hívják, valóságosabbnak tűnne, ha leírná őt valakinek. Úgyis tudta, hogy valóságos. Csak szerette volna, ha akad valaki, aki kicsit megnyugtatóbb megvilágításba helyezi a történteket. De abban a pillanatban nem jutott eszébe senki.
Fölvette a telefonkagylót, mintha tárcsázni akarna. Hallgatta a tárcsahangot. Letette a kagylót, aztán megint fölemelte. Kell lennie egy számnak, amelyet felhívhat. Füléhez emelte a kagylót, és rájött, hogy nincs ilyen.
Vajon Tony tudta, hogy ez az ember majd idejön? Eilis végiggondolta, hogyan viselkedett a férje az utóbbi hetekben, de nem jutott eszébe semmi különös.
Fölment a hálószobába, és úgy nézett körül, mintha idegen volna ebben a házban.
Amíg fölvette Tony pizsamáját a földről, ahová a férfi reggel ledobta, megfordult a fejében, hogy ezentúl nem mos rá. Aztán belátta, hogy ennek nem volna semmi értelme.
Talán inkább azt kellene mondania neki, hogy költözzön az anyjához, és akkor beszélnie vele, amikor már összeszedte a gondolatait.
De mi van, ha csak félreértés az egész? Még őt hibáztatnák, amiért a legrosszabbat feltételezte a férfiról, akivel több mint húsz éve házasságban él.
Átment Larry szobájába, bámulta a falra szögezett hatalmas Nápoly-térképet. A fiú mindig azt mondta, az az igazi hazája, Eilis hiába magyarázta neki, hogy valójában félig ír, és igazság szerint már az apja is Amerikában született, egyébként meg a nagyszülei egy Nápolytól délre fekvő kis faluból származnak.
– Nápolyból hajóztak Amerikába – mondta a fiú. – Kérdezd csak meg tőlük.
– Én meg Liverpoolból hajóztam ide, de ez nem jelenti azt, hogy onnan származom.
Amíg Larry a Nápolyról szóló házi feladaton dolgozott, néhány hétig olyan volt, mint a nővére, minden részlet érdekelte, és hajlandó volt késő éjszakáig fennmaradni, hogy befejezze a munkát.
De amint elkészült vele, megint a régi lett.
Most, tizenhat évesen már magasabb volt az apjánál, a szeme sötét, az arcbőre sötétebb az apjáénál és nagybátyjaiénál. De örökölte tőlük az igényt, hogy az egész ház tiszteletben tartsa az érdekeit, és azt, hogy kineveti anyja és nővére komolykodását, gondolta Eilis.
– Amikor hazamegyek – mondogatta Tony –, meg akarok fürödni, fogni egy sört, és fölrakni a lábamat.
– Én is ezt akarom – jelentette ki Larry.
– Gyakran kérdezem az Urat – nézett rájuk Eilis –, vajon hogyan tehetném még kellemesebbé férjem és fiam életét.
– Kevesebb beszéddel és több tévével – közölte Larry.
A zsákutca másik két házában, ahol Tony fivérei, Enzo és Mauro éltek a családjukkal, a gyerekek, legtöbben kamaszok, nem beszélhettek olyan fesztelenül a szüleikkel, mint Rosella és Larry. Rosella szerette a vitákat, amelyekben a tények felsorakoztatásával és a másik fél érveinek megcáfolásával kerekedhet felül. Larry minden vitában tréfára fordította a szót. Eilis mindig azon kapta magát, hogy Rosella pártját fogja, Tony meg sokszor hamarabb nevette el magát a fia valami képtelen érvén, mint maga Larry.
– Én csak egy vízvezeték-szerelő vagyok – mondogatta Tony. – Rám csak akkor van szükség, ha szivárog valami. Holtbiztos, hogy egy vízvezeték-szerelő sose jut be a Fehér Házba, ha nincs csőrepedés.
– De hát a Fehér Házban örökös a szivárogtatás – jelentette ki Larry.
– Na látod – mondta Rosella –, mégiscsak érdekel a politika.
– Ha Larry hajlandó lenne tanulni – jegyezte meg Eilis –, nagy meglepetést okozna mindenkinek.
Nyitókép: Brigitte Lacombe / Park Kiadó
