Milyen könyvet csomagol be az úti poggyászába az, aki hivatásszerűen olvas? Olvas-e egyáltalán, ha elmegy, mondjuk, nyaralni, vagy csak bámulja a bárányfelhőket? Az olvasásban is ki lehet égni, ezért aztán iszonyú fontos, hogy tudjunk töltődni. Nekem a nyár az örömolvasás időszaka, ami nem azt jelenti, hogy évközben a többi kötet olvasása nem okoz örömet, de évek óta csak és kizárólag olyan könyveket viszek magammal, amelyekhez tudatosan nem kapcsolok semmilyen munkát, mégis tudom, hogy az élvezeti faktora csillagos ötös. Így osztottam be és szét magamnak az elmúlt évek nyaralásai között Tompa Andrea három nagyregényét, amelyek kivétel nélkül minden egyes alkalommal úgy szippantottak magukba, hogy közben teljesen kizárták a külvilágot. Win-win.
Tompa Andrea: A hallgatás mindig akkor a legérdekesebb, amikor...
Fotó: Valuska Gábor „Azt terveztem, hogy a Fejtől s lábtól után egy százoldalas kis könyvet írok, de rá kellett jönnöm, hogy nem tudok rövid könyvet írni" - mondja Tompa Andrea, aki ezúttal az ötvenes, hatvanas évek romániai diktatúrájából választott hősöket.
Az idei nyárra már nem maradt Tompa-könyvem, és persze a cinikusabbja mondhatná, hogy hát nem is úgy néz ki, mintha bárki nyaralni utazhatna majd az idén, engem viszont egy kicsit kompenzál, hogy készül az új Tompa-regény, aminek az otthon/a haza lesz az egyik fő témája. Egy pár perces videóban az író maga mesélte, hogy egy alkotói ösztöndíjnak köszönhetően ő is otthonra talált a CEU-n, részben pedig ez alatt az idő alatt írta az új regényt, amely az eddigiekkel ellentétben nem a múltra fókuszál, hiszen a cselekménye egy jelenben játszódó osztálytalálkozó körül bonyolódik majd. A CEU kiseprűzése is szóba került, amiből azt szűrte le az író, hogy már nincsenek biztonságos pontok a világban, az ember helyzetének bizonytalansága és instabilitása pedig fontos topik lesz az új regényben is.
A bizonytalanság pedig azóta csak fokozódott. A videót a koronavírus-járvány kitörése előtt rögzítették, a képsorok, melyeken emberek jönnek-mennek az egyetemen, mostanra már kicsit utópisztikusnak is tűnnek. A régi terek az elmúlt hetekben új funciókkal bővültek (ami magával hozta azt is, hogy a külső terek – így egy sima bevásárlás is akár – sokak számára hatalmas stresszforrássá váltak), miközben
az általunk legjobban ismert tér, az otthon szerepe is gyökeresen megváltozott,
hiszen a magánszféra már nem pusztán a családi, hanem az iskolai és a munkahelyi élet része is lett. Olyan tevékenységek szivárogtak be az otthon négy fala közé, amelyek az emberek többségénél eddig csak marginálisan jelentkeztek, így a lakásunk egyszerre lett színhelye a munkának, a tanulásnak és a kikapcsolódásnak. Ezek a tevékenységek sokszor párhuzamosan zajlanak, ami feszültséget kelt, közben pedig elfogadásra nevel. A négy fal ráadásul szembenézésre és számvetésre is kényszerít, többé nem lehet alibi- és pótcselekvések mögé bújni. Alapesetben mindenki otthon van.
A ház, a lakás pedig többletjelentéssel bővült, holott a Fejtől s lábtól óta tudjuk, hogy
„Az ember bellül magában lakik otthon, nem a ház teszi.”
Mégis az otthon ideális esetben olyan, mint Szabó T. Anna versében, amely a héten szerepelt a Versterápiában. Ebben az otthon biztos menedék („hol könyv és kép ölel,/bekuckózol és hosszan olvasol,/ahol figyelhetsz, minden érdekel,/hisz enélkül nem jó neked sehol”), épp olyan, amilyennek mindannyian szeretnénk látni az otthonunkat. Az elmúlt idők legfontosabb otthon-könyve ugyanakkor nekem egy olyan volt, amiben nincs egyetlen betű sem. Rofusz Kinga Otthon című silent bookja 2018-ban jelent meg, az első volt a magyar könyvpiacon, amely vállalta, hogy szöveg nélkül mesél el egy történetet.
Rofusz Kinga: A silent bookból mindenki kiolvashatja a saját...
Fotó: Valuska Gábor Képzeljük el, hogy leveszünk egy könyvet a polcról, és elkezdünk mesélni a gyerekünknek. Szokványos történet, rengeteg családban a napi rutin része. De mi van akkor, ha az adott könyvben nincs egyetlen árva betű sem, vagy ha van, az is az illusztráció része?
Ha nagyon leegyszerűsítve akarnám feleleveníteni, akkor egy költözés történetét mondja el egy kisfiú szemszögéből: a család eladja a régi házát, és beköltözik egy újba. A könyv ezen a primer síkon kívül viszont az elengedés és az elgyászolás krónikája is. Hogy az Otthon hőse új életet tudjon kezdeni, meg kell siratnia a régit, számot kell vetnie minden emlékkel, minden olyan aprósággal, amely az addigi otthonához köti. Csak úgy tud majd kapcsolódni az újhoz, ha ezeket a stációkat kőkeményen végigjárja, és lenyűgöző, ahogyan ezt Rofusz Kinga nemcsak a figuráival, hanem a színválasztásával is kifejezi: a könyv zöldes-pirosas univerzumából mintha fokozatosan kopnának ki a színek, hogy az emlékek felidézésére és a költözés megjelenítésére már csak a szürkés-barnás tónusok jussanak. Olvasóként innen rugaszkodunk el aztán újra, és ahogyan a kisfiú meg a családja belakja az új házat, ugyanúgy térnek vissza a színes árnyalatok is a kötet lapjaira.
A könyv akaratlanul is metaforája lesz mindannak, ami most velünk történik: azt, amiben eddig éltünk, egy időre legalábbis el kell engedni, a saját stációink végigjárását pedig egyszerűen nem lehet megúszni. Ez most ilyen, el kell fogadni, de muszáj hinni abban, hogy egyszer majd olyan lesz minden, mint az Otthon utolsó lapjain – mutatom:
Addig is nézzétek meg otthon a könyvből készült animációs kisfilmet, ehhez elég IDE kattintani:
