Úgy látom, amióta kitört a járvány a lehető legkülönfélébb mentális stratégiákat alakítják ki az emberek. Az első nagy kollektív wc-papír és élesztő felvásárlási láz után egyesek az óvatosság, mások a tagadás felé kezdtek tendálni.
Minél több ismerősömmel beszélek, annál inkább azt érzem, hogy mindenki a saját belátása szerint hoz most döntéseket és ezek iszonyú széles skálán mozognak.
Ezeknek néhány verziójába már egyszerűen belefáradtam, de most felvázolok párat a teljesség igénye nélkül.
- „Ez az egész szerintem fel van fújva. Influenzában is sok idős és krónikus beteg ember meghal minden évben. Olyankor miért nincs karantén?”
- „Te ilyen vírushívő vagy? Én nem gondolom, hogy ez olyan veszélyes dolog lenne. Abból nem lesz semmi, ha összefutunk. Én biztos nem vagyok beteg.”
- „Ne menj sehova és ne találkozz senkivel! Ha a boltba mész, vegyél maszkot és gumikesztyűt. Amikor hazaérsz, még az ajtóban vedd le a cipőt és a ruhát, ezeket egyből tedd is a mosógépbe, a cipők talpát fertőtlenítsd! A körmödet vágd minél rövidebbre, takaríts gyakrabban, ha kint voltál, alkohollal tisztítsd meg a szemüveged, a kulcsod és a telefonod. Az árut, amit a boltban vettél, meleg, szappanos vízben mosd meg! Amit nem lehet lemosni, azt tedd két-három napra egy zárt helyiségbe és ne nyúlj hozzá. Moss kezet amilyen gyakran csak lehet!”
- „Szerintem ennek az egész helyzetnek a gazdasági és társadalmi hatása sokkal rosszabb, mint maga a vírus. Most komolyan fél évre leáll az élet? Nem túlzás ez egy kicsit?”
- „Az időseknek persze vigyázniuk kell magukra, meg azoknak is, akiknek van valami alapbetegsége, de a fiatalokra nem veszélyes egyáltalán, ők meg sem érzik, ha átmegy rajtuk.”
- „Kezdem azt hinni, hogy ez az egész egy összeesküvés, amit azért találtak ki, hogy legyen egy újabb gazdasági világválság.”
- „Otthon maradok, mert azt mondják és elég konformista vagyok. Ha ez a szabály, ez a szabály.”
- „Inkább szeretném elkapni és túlesni rajta, de már elegem van ebből a folyamatos félelemből. Nem bírok így élni júliusig.”
- „Vigyázni kell és törekedni arra, hogy minél kevesebb emberrel találkozzunk. Maszkot se árt venni, de azért nem kell túlzásokba esni.”
Ami engem illet, én az óvatos-típust képviselem. Abban hiszek, hogy most mindenkinek otthon kell maradnia, és csak a legszükségesebb helyzetekben szabad kimenni. Az is gondolom, hogy a veszély reális, és egyéni szinten azzal tudunk tenni a vírus terjedésének akadályozásáért, ha mi nem kapjuk el és nem adjuk tovább senkinek. Nehéz viszont megbirkóznom azzal, hogy mások radikálisnak, túlzónak látják az álláspontomat és én nem tudok semmilyen konkrét, megkérdőjelezhetetlen bizonyítékkal előállni, amivel alá tudnám támasztani, hogy a hozzáállásom reális és megalapozott. Ami marad, az a bizonytalanság és a bizonytalan alapon meghozott közös döntések, amelyek engem is kockázatnak tesznek ki, akár akarom, akár nem.
A járvány mögött meghúzódó pszichés folyamatokról, a veszély felméréséről és a korlátozások betartása iránti hajlandóságáról a Qubiten van egy remek cikk. Ez alapján úgy tűnik, hogy minél több ember közt oszlik meg a felelősség, annál inkább hajlamosak vagyunk apróságként értékelni a saját szabályszegésünket. A cikkben egyébként egy érdekes videót is találunk arról, hogy a pandémia hogyan hat ránk. Ebben Steven Pinker, a Harvard pszichológiaprofesszora (Az erőszak alkonya, Hogyan működik az elme, Felvilágosodás most, A nyelvi ösztön) beszél arról, hogy az emberek általában akkor vesznek komolyan egy veszélyforrást, ha példát látnak rá a környezetükben. Az angolok esetében például nagyban növelte a fegyelmezettséget, hogy Boris Johnson is megbetegedett és intenzív osztályon is ápolni kellett. Önmagában a statisztikák viszont nem riasztják el az átlagembereket a kockázatvállalástól.
Pinker azt vallja, a helyzet csakis akkor fog javulni, ha meghozzuk és betartjuk a megfelelő intézkedéseket.
Érdemes lehet követni Dan Ariely, a Zseniálisan irracionális és a Kiszámíthatóan irracionális szerzőjének megszólalásait is (interjúnk ITT olvasható). A viselkedési közgazdaságtan szakértője ugyanis éppen azt kutatja évek óta, hogy miért hoznak az emberek gyakran teljesen irracionális döntéseket. Ariely most is kutatásba kezdett, éppen kérdőívekkel méri fel, hogyan állnak az emberek a koronavírushoz. Instagram oldalán pedig élő videókban mondja el a gondolatait arról, mi számít racionális döntésnek a koronavírus-járvány idején. Az elsőben például arról beszél, hogy a mostani időszakban a két legalapvetőbb érzés a bizonytalanság és a szorongás, és hogy egy ilyen helyzet könnyen vezet tanult tehetetlenséghez. Ennek illusztrálására egy kísérletet említett. „Képzelj el egy szobát. Ebben a szobában van egy kutya és egy csengő. Amikor a csengő megszólal, a kutyát áramütés éri. Ez megy egy ideig: csengő, áramtütés, csengő, áramütés. Van egy másik szoba, ahol ugyanez történik egy másik kutyával, csak azzal a különbséggel, hogy ő nem hallja a csengőt, nem jósolja meg semmi számra az áramütést, csak jön a semmiből. Ezután a kutyákat, akik hozzászoktak mindehhez, egy olyan szobába viszik, ahol van egy választóvonal. Ha ezen átmennek, megrázza őket az áram, ha viszont átugorják, nem. Az első kutya felderíti a környezetét, és rájön, ha átugorja a vonalat, el tudja kerülni az áramütést. A második kutya viszont nem próbálkozik, csak lefekszik a földre és nyüszít. A második kutya elveszítette a reményt, elveszítette a hitet abban, hogy bármi, ami a környezetében történik, kiszámítható.”
Ariely szerint a koronavírus is olyan helyzet, amiben ezt a tehetetlenséget tanuljuk meg. Úgy élünk, mint a kísérletbeli második kutya, minden kiszámíthatatlan és az utasítások, amiket kapunk, szintén azok.
Ebben rejlik a helyzet nehézsége. Úgy véli, azzal segíthetünk magunkon most kicsit, ha megpróbálunk visszaszerezni valamennyi kontrollt az életünk fölött. A karantén például jó alkalom lehet arra, hogy lehetőségként tekintsünk arra az időre, amit most kaptunk és változtassunk a rossz szokásainkon. Valamiféle olyan keverékét kell kitalálnunk a tervezésnek, amiben vannak hosszútávú célok és rövidtávú örömök is. A koronavírus szerinte lehetőséget ad arra, hogy felülvizsgáljuk, mik azok a dolgok, amik valójában örömet okoznak nekünk.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
