Megszűnik mostohagyereknek lenni az ekönyv?
Az ágyam mellett olyan magas stócban állnak a könyvek, hogy végre éjjeli szekrényként is lehet használni. Ez több dolgot is jelent egyszerre: az Összekötve adások miatt sok könyvet kell átolvasnom, például Barnás Ferenc, Esterházy Péter, Závada Pál vagy Nádasdy Ádám köteteit. Néhány friss megjelenés is bekerült, mert azért még jelennek meg könyvek, bár egyáltalán nem abban a címszámban, mint korábban (például Márquez,, Ocean Vuong vagy Margaret Atwood).
A könyvtorony amúgy nem jöhetett volna létre, ha nincs ez az új, zárt élet, mert két-három hétig keresgéltem azokat a könyveket, amik ki tudnak kapcsolni.
Lassan tíz éve volt központi téma, hogy az ekönyv megöli a könyvpiacot, mert mindig úgy gondoltak rá, mintha a print és a digitális versenyezne egymással. Dosztojevszkij más lenne ekönyvben? A befogadói élmény biztos, mert nem lenne poros, sárgás, régi, amire azt szokták mondani, hogy milyen jó illata van. Pedig valójában teljesen mindegy, hogy nyomtatva vagy digitálisan olvasunk egy könyvet, mert ezek ki kell egészítsék egymást.
Esztétizálni lehet, de csak a hozzáférés és a könnyű elérés számít.
Mivel se a gazdaság, se a kereskedelem, se a kiadók nem hittek soha az ekönyvben, mivel a print ellenségét látták benne, ezért az elmúlt tíz évben megmaradt mostohagyereknek. Amíg a print könyvek után 5 százalék ÁFÁ-t kell fizetni, addig az ekönyvekért 27%-ot. Ez szépen rögzült, aminek következtében majdnem ugyanannyiba kerül a kétféle kiadvány (nem kell raktározni, nincs nyomdaköltség, a kereskedő sem viszi el a felét a borítóra nyomott árnak etc.).
A pandémiában ez most jelentős probléma, mert az olvasók az elmúlt években nem különösebben lettek edukálva, hogy ugyanazt a szerzőt és ugyanazt a történetet olvashatják fizikai formátumban, mint mások digitálisan. Az ekönyv hasonlóan értelmes lépcsőfok a technikai fejlődésben, mint a Netflix vagy a Spotify, de valamiért iszonyú sok érzelmi réteg rakódik rá.
Meddig olvasom bele bármibe a járványt?
A klasszikusok olvasásakor vettem észre magamon, hogy nagyon sok kanonizált könyv úgy olvastatja magát, mintha kortárs mű lenne: milyen aktuális, milyen jól felel a problémáimra. Ez köszönhető annak, hogy ezek a regények önmagukon és korukon messze túlmutattak, de annak is, hogy én honnan olvasom - ennél jobb bizonyítéka biztos nincs annak, hogy az olvasás teremtő aktus, az olvasó is kiveszi a részét a munkából, nem csak az író. Az olvasást soha nem tudtam zárt élményként elképzelni, mert rengeteg minden van rá hatással: a hangulatom, a fizikai vagy érzelmi állapotom, az időjárs, a politikai-társadalmi helyzet és a járvány is.
A COVID-19 pedig tényleg vírusként viselkedik, de Garamszegi László evolúcióbiológus is beszélt erről. A vírus mindenhol megjelenik, így a gondolkodásomban is, de azt nem tudom karanténba zárni, így fertőz. Először azt vettem észre, hogy a regényekben felkapom a fejem arra, ha valaki tüsszent, túl közel megy a másikhoz, utána a kézfogás, az ölelkezés is zavart. Amikor pörgős életről, rengeteg munkáról, repülőzésről olvasok, már nem is nagyon értem, ahogy azt sem, amikor valaki a pörgős városból nyugodtabb életre vágyik.
Sirokai Mátyás verseskötetének része a pandémia?
A járványban egy könyv segített kikapcsolni a maga meditatív szövegeivel: Sirokai Mátyás verseskötete, a Lomboldal. A kötet egy elképzelt trilógia záródarabja (A beat tanúinak könyve, A káprázetbeliekhez), ami egy olyan disztópikus világba vezeti az olvasót, amit kifejezetten karanténra találtak ki. Szörnyű és varázslatos az, ahogy az irodalom találkozik az élettel.
A Lomboldal nekem arról beszél, hogyan kellene újrafelfedezni a természetet, és ezt mennyire más úton kell tennünk, mint eddig gondoltam. Sirokai prózaszerű versei vagy lírai prózái úgy viselkednek, mintha egy másik, nálunk sokkal értelmesebb társadalom szent könyvének részei lennének. A föld, a fa, az erdő, a levegő, az ág, a bokor, két fa közé kifeszített gumikötél, egyensúlyozás, lélegzés - ez az egész arról a harmóniakeresésről szól, amit már régen elveszítettünk.
"Leveszem a cipőmet, újra tanulok járni. Élőktől nyüzsög az erdei humusz a lábam alatt. Ahogy talpam gyökerei behatolnak a a langyos, fekete földbe, a kíváncsi talaj is tapogatózni kezd felfelé. Bizseregnek a lábaim, vér tolul ölembe. Négykézlábra ereszkedem, csuklóig nyúlok a televénybe. Utak nyílnak előttem az erdei fűben, látom az állatok törte ösvényeket. Egy bükkfa felmeredő törzse felé ügetek. Moha borította gyökerei szabadon állnak egy vízmosás szélén. Hajlatai itt lágyak, nőiesek. Leveszem a ruhámat.
Borzongok a gyönyörűségtől, ahogy teljes bőrfelülettel lélegezni kezdek."
Valakit érdekel még, hogy ki Elena Ferrante?
Sok ismerősöm arra használja az új időt, hogy pótolja az eddigi lemaradásait. Én így vagyok Elena Ferrante Nápoly-regényeivel, amiknek soha nem ültem eddig neki. Ennek köze van a komolyan félresikerült borítóhoz, de főleg ahhoz, hogy ha Karl Ove Kanusgard az ember életének évek óta fontos része, akkor nagyon nehéz rácsúsztatnia magát még egy regényfolyamra. A Harcom 5. kötete, az Álmok már megjelent, hamarosan kezdődik az olvasás, de addig a Brilliáns barátnőm megy minden mennyiségben. Rögtön a keretes szerkezet úgy beszippantott, mint nagyon rég semmi: hogy valaki hatvanpluszosan egyszer csak lelép? A barátnője meg sem lepődik ezen, hanem elkezdi leírni az életüket? Mindezt azért, hogy a barátnője mesterterve ne valósulhasson meg és ne tűnjön el az emlékezetből? Rövid fejezetek, pörgős sztorik, jó dialógok.
Hol tartasz? - kérdezték tőlem, és automatikusan azt válaszoltam, hogy már menstruáltam és nő a mellem, teljesen bevonódtam.
Az emlékfolyam számomra újra azt bizonyítja, hogy bármilyen fizikai vagy lelki izolációt felold az olvasás, mert nem üres frázis, hogy utazom és átalakulok. Amikor a Mátrixban Morpheus kinyújtja a tenyerét, hogy a piros vagy a kék tabletta közül válasszon Neo, akkor én visszaültem volna a fotelbe olvasni, mert valahogy mindkettőt egyszerre kapom meg, a valóságot és a virtualitást is.
Létezhet jó adaptáció?
Természetesen a filmadaptáció műfajáról is megvolt eddig a véleményem! Ha egy könyvet előbb olvastam, mint az abból készült a filmet láttam volna, akkor az biztosan egy elfuserált adaptáció lehetett csak. Ha előbb láttam, akkor volt esély rá, hogy a film jó legyen. A hivatalosan eddig ki nem fejtett elméletem szerint nem a könyv versenyzik a filmmel, hanem különböző olvasatok (a rendezőé és az enyém), és mivel az én olvasatomat csak én tudom létrehozni, ezért másnak esélye sincsen a közelébe kerülnie. Mindenkit megnyugtatok,
alapvetően mindenkinek a saját olvasata a legfontosabb és a legjobb,
ezért nincs értelme azzal foglalkozni azzal a kérdéssel, hogyan sikerült az adaptáció. Nem szabad az eredeti szöveghez hasonlítani, mert új mű készült, ezért új elvárásokat kell támasztanunk.
Két hete indult el az Amazonon a Mesék a hurokból című retrofuturisztikus sci-fi, ami óriási kedvenc lett, mert már a könyv is zseniális volt, és ahhoz hűen adaptálták. A svéd grafikus, képzőművész, Simon Stalenhag Stefan iszonyú népszerű lett digitális olajfestményeivel, amelyeken egy soha nem látott, mégis nagyon ismerős világot alkotott meg. A hatvanas évek Svédországa találkozik a jövővel, ami a világ legnagyobb részecskegyorsítója, a Hurok körül játszódik. Molnár Berta fordítóval beszélgettünk az art bookról, amiben csodálatos, melankolikus tájakon barangolunk a szereplőkkel, néha egy nagyon fura fémépítményt, olykor egy robotot vagy valami hatalmas fémszörnyet találunk. Utalva a második pontra: a Mesék a hurokból nekem arról a világról szól, ami előttünk áll. Amikor a becsődölt légitársaságok és autógyárak hulladékait kerülgetjük majd. Az erősen társadalomkritikus kötet a hogyan basztuk el kérdését óvatosan járja körül. A festménydomináns kötetben szereplő mikrosztorik a képek világát írják tovább, de semmi megnyugtatót nem árulnak el a világról.
Az Amazon sorozata hűen építi tovább Stalenhag világát, gyönyörű, nyomasztó világot alkottak, amelyek konkrétan megidézik a szerző festményeit. A könyv főleg képekkel és rövid emlékfoszlányokkal próbálja elbeszélni a múltat, ezért a sorozat forgatókönyvíróinak rengeteg játéktere maradt. Engem a harmadik rész annyira megborítótt, hogy két napig nem is mentem a közelébe.
