Marc-Uwe Kling: QualityLand
Képzelj el egy olyan világot, amelynek az alapja a fogyasztás és az algoritmusok által szabályozott, optimalizált élet. Képzeld el, hogy applikációk mondják meg, ki számodra a tökéletes partner; hogy a csomagküldő cégek maguktól házhoz szállítják mindazt, amire vágysz; hogy a gépek minden feladatot elvégeznek helyetted. Ez QualityLand, a felsőfokú jelzők hazája, a világ „legpompásabb országa”, ahol már nem számít a valóság, csak a digitális identitás. Marc-Uwe Kling, a németek Bödőcs Tiborja, most megmutatta nekünk, milyen lenne ezen a helyen élni. Csavart néhányat a bevett sci-fi toposzokon, továbbtekerte a most zajló folyamatokat, és felnagyította a számunkra még nem annyira evidens következményeket is. Az eredmény egy konzumdiktatúra egyszerre szórakoztató és kiábrándító szatírája lett. Olvass bele a könyvbe ITT, és nézd meg, hogyan készült a regény borítója! A szerzővel készült interjúnk ITT található.
Nnedi Okorafor: A halálmegvető
A nigériai-amerikai, Nebula- és Hugo-díjas Nnedi Okorafor első, felnőtt közönségnek szánt regénye egy klasszikus népmesei hagyományokra építő, a young adult irodalomra is jellemző felnövés- és megváltástörténet. A könyv a távoli jövőben, Afrikában játszódik, ahol még mindig zajlanak a törzsi háborúk. A halálmegvető világában az erőszak, az agresszió és a gyilkosságok mindennaposak. A nuruk háborút indítanak az okeke nép ellen, mert meg akarják semmisíteni őket. A csatározások közepette egy megerőszakolt okeke nő elmenekül a sivatagba, ahol egy különös gyereknek ad életet, akinek a bőre és a haja is olyan színű, mint a homok. A gyereknek az Onyesonwu nevet adja, ami annyit jelent az ősi nyelven: aki nem fél a haláltól. A regényről kritikánkban ezt írtuk: „A halálmegvető hiánypótló megjelenés a magyar piacon, ami fontos témákat dolgoz fel egyedi szemszögből, leplezetlen brutalitással, ám sajnos sablonoktól és aránytévesztésektől sem mentes. De bármennyire is tűnjön fiataloknak szóló, belépő jellegű könyvnek, erősen kitolt ingerküszöb és türelem szükségeltetik hozzá a vérgőzösebb részletek miatt. A felvetett gondolatokon való szomorú elmerengés mégis megéri a befektetett energiát.”
Margaret Atwood: Az özönvíz éve
„Bár a MaddAddam fikció, egyetlen olyan technológia vagy biolény sem szerepel benne, ami nem létezik, nem áll fejlesztés alatt, illetve nincs rá elméleti lehetőség már jelenleg is” – írja Margaret Atwood a MaddAddam-trilógia utolsó oldalain. Bár ez csak egy egyszerű kommentár, annak, aki végigolvasta a könyveket, ez a mondat több mint felkavaró. A Szolgálólány meséjének írója ebben a nagyszabású disztópiában nem tett mást, mint továbbgondolta a most zajló folyamatokat: a klímaváltozást, a génsebészet fejlődését, a szegények és a gazdagok közti olló szétnyílását, az új vírusok és baktériumok okozta veszélyeket. És amit mindezeket alapul véve kitalált a jövőről, az finoman szólva nem túl szívderítő.
Az özönvíz évéről ezt írtuk: „A második részből, Az Özönvíz évéből fokozatosan arról is képet kapunk, hogyan ért véget az emberi civilizáció és milyen volt a világ előtte. Atwood jövőképében izgalmas, hogy nem rugaszkodott el annyira a mostani valóságtól, mégis sok fantázia van abban, amit elképzelt."
Dmitry Glukhovsky: Metró – A trilógia
A Metró 2033 egy disztópia a világégés utáni Moszkváról, amely azokról az emberekről szól, akik a nukleáris háborút túlélték és a moszkvai metróhálózat atombunkerként is használható állomásain kezdtek új életet. Glukhovsky a 2000-es évek elején írta meg, de miután több orosz kiadó is elutasította a kéziratot, ingyenesen elérhetővé tette azt honlapján. Az online sikeren felbuzdulva 2005-ben kiadták, 20 nyelvre lefordították, Glukhovsky neves sci-fi díjakat is nyert vele. Kritikánkban ezt írtuk róla: „Glukhovsky Metrója sokkal több, mint sematikus videójáték leírás: eszmék, gondolatok ütköztetése, a mai világunk, társadalmunk, az egész értékrendszerünk számon kérése egy elképzelt világégésen túlról, és egyben az emberségünk elé kényelmetlen közelségbe állított tükör. Vajon te mit vinnél magaddal a föld alá?”
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák
Ray Bradbury kultikus könyvében az emberiség a pusztulás szélén áll. Az 1950-ben megjelent, tíz elbeszélést tartalmazó kötet sokat hivatkozott alapmű. Főként arról krónikál, hogyan kolonizálta az emberiség a Marsot, amikor már kénytelen volt maga mögött hagyni a megszokott világát, és hogyan fogadták a hódítást a másik bolygón a kihalófélben lévő „bennszülöttek”. Korábban ezt írtuk Bradbury könyvéről: „Bár újraértelmezte és megújította a műfajt, tévedés és leegyszerűsítés is kizárólag sci-fiként definiálni, hiszen Bradbury az emberi drámákhoz gyakran csak ürügyként alkalmazta a műfajt (nem is szereti, ha sci-fi írónak nevezik, a Marsbéli krónikákat egyébként fantasyként határozta meg). Ha merészek vagyunk, akár költőként is aposztrofálhatjuk a szerzőt, hisz a szövegben zakatoló ritmus a lírai műnemhez is közelíti a novellákat, azonkívül társadalomkritikusnak és látnoknak sem utolsó: a Marsbéli krónikákat az ötvenes évek puskaporos hangulatú levegője lengi be. A technika veszélyei, a fenyegető atomháború, a mccarthyzmus fasizmusa legalább annyira jelen van, mint maga az ember, a maga vágyaival, félelmeivel, elidegenedésével.” A kötet idén felújított kiadásban olvasható, a klasszikus történet mellett megtalálhatóak benne Bradbury további marsbéli krónikái is, melyek eredetileg folyóiratokban és más novelláskötetekben jelentek meg.
![Tóth Réka Ágnes és Simon Márton: Megtanultuk, hogyan legyünk igazi csapat [Ezt senki nem mondta!]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/4/43356/fe_580_320_esnm_simon_toth_1180_600.jpg)
