Glukhovsky földalatti kalendáriuma: Metró – A trilógia

Sokáig halogattam, hogy kézbe vegyem a Metró 2033 kötetet. Előbb hallottam a videójátékról, a könyvre pedig – amíg nem olvastam - afféle trendi átiratként tekintettem, amely valószínűleg távolságtartó objektivitással - és ebből fakadóan rém unalmasan – írja le, ahogy a főhős eljut A-ból B-be, közben ropognak a fegyverek, tocsog a vér és mindent elözönlenek a mutáns szörnyek. Ehhez tényleg elég egy B kategóriás filmet betenni a lejátszóba vagy valami FPS-t elindítani a számítógépen. Aztán kezembe került Dmitry Glukhovsky másik könyve, a méltatlanul háttérbe szorult Szürkület, amelyben a világvége egy moszkvai műfordító és egy XVI. századi spanyol konkvisztádor életeseményeinek (arany)metszéspontjában köszönt be, és éreztem, hogy talán többet rejtenek és mélyebbre nyúlhatnak a moszkvai metróalagutak, mint képzeltem. 

Dmitry Glukhovsky 2005-ös regényéből 2010-ben készült számítógépes játék, ami tudatos marketingdöntés eredménye: a videójáték formátumot meglovagolva egyszerűbb betörni a könyves világpiacra. Ez a vizualitás és az interaktivitás kora! A videójátékok jobban eladhatók, és később bevonzhatnak egyéb médiumokat is, mi több, egész univerzumokra nyithatnak ajtót. A Metró 2033-ból így lett hát franchise, Glukhovsky pedig ennek a posztapokaliptikus világnak a felkent pópája, akinek immár nemzetközi írógárda ontja a sorokat. A valódi unikumot persze továbbra is Glukhovsky kötetei képviselik a Metró-univerzumban: a Metró 2034 és 2035 regényeivel trilógiává bővülő eredeti sorozat szent és sérthetetlen. 

2033 – A patkányok éve

Dmitry Glukhovsky

2033

Ford.: Bazsó Márton, Európa Könyvkiadó, 2019, 436 oldal

Megveszem

A világnak vége. Legalábbis az általunk ismert formában. A világégés a föld alá űzi az embereket. A moszkvaiak világa beszűkül a metróalagutak mikrokozmoszára, a megállók városállamokká lesznek, az állomásokat összekötő alagutak pedig a sötétség és a félelem senkiföldjévé, ahol bárkivel bármi megtörténhet. Legendák szökkennek szárba, poliszok virágoznak föl, a felszínre pedig csak kevesek merészkednek ki. 

Moszkva immár nem a moszkvaiaké, de társadalmukat kicsiben visszatükrözi a föld mélye. Mintha tükörré válna a földfelszín: Glukhovsky elnagyoltan, kifordítva, egy apokalipszis távlatából játszik árnyjátékot a peronokra rakott tábortűz fényénél. 

Az eszmékre, úgy látszik, pozitív hatással van a radioaktivitás. A föld alatt is virágzik a Vörös Vonal, amelynél a klasszikus szovjet mintára nincs szükség határőrizetre: kedvünkre besétálhatunk; a kommunizmus ölelő karjai közül igazán kijutni nehéz. Trockista forradalmárok a sötét alagutak Che Guevaráiként folytatnak szélmalomharcot, miközben pár állomással odébb a nemzetiszocialisták felsőbbrendűségüktől nem látják a fényt az alagút végén. Igaz, más sem. A moszkvai metróban mintha népviselet lenne a padlóra mutató szemellenző, a talpfáktól pedig senki sem látja, hová is vezet a sínpár.

Film készül Glukhovsky disztópiájából, a Metró 2033-ból - Könyves magazin

Fotó: Valuska Gábor Végre elkészülhet a régóta ígért adaptáció Dmitrij Glukhovsky kultregényéből, a Metró 2033-ból (ami mellesleg egy sikeres videójáték alapjául is szolgált). A projektet egy orosz cég, a Gazprom Media vállalta el, a tervek szerint a filmet 2022. január 1-én fogják bemutatni. A rendezőről és a stábról egyelőre nem árultak el részleteket.

Más nézőpontból az apokalipszis felszabadít, tisztára mos, és mindent elölről lehet kezdeni. Az orosz embernek ez sem adatik meg: a múlt két kézzel nyúl utána, és nemhogy porba, hanem egyből mélyen a föld alá rántja.

Az egyik állomásról indul Artyom, a népmesék szegény legénye, hogy titkos küldetését teljesítse, és hírt vigyen a metró másik végébe egy közelgő veszedelemről, amely eltörléssel fenyegeti az emberiség utolsó elvtársait. Artyomot tüzeli a bűntudat és a kalandvágy, miközben az ő szemén át fedezzük föl a túlélésért küzdő moszkvai alagútrendszert. 

Útja számos különös állomáson vezet át, míg el nem éri a metró központjának számító Poliszt, amely az Egyetem alatt terpeszkedik el. A Polisz valóban olyan, mint egy görög városállam: vezetőit hol a katonaság, hol a könyvtárosok (bocsánat, „őrzők”, mert a „könyvtárosok” Glukhovsky világában – talán valami gyerekkori trauma következményeként - emberhússal táplálkozó szörnyek) adják felváltva, így a politikai széljárás is ez alapján változik. Az erő és a tudás így együtt azonban olyan ritka kincs, amely összpontosítja a valódi hatalmat. 

Igazán lebilincselő maga a felszín, ahová muszájból Artyom is kimerészkedik. A mutáció – és Glukhovsky fantáziája - változatos élővilágot hívott életre; ilyen például a Kreml falain belül tanyázó, polimorf szörnyeteg, amire elég rápillantani, hogy az ember akaratnélküli bábbá váljon, és így magához vonzza, majd szőröstül-bőröstül bekebelezze. 

A politikai áthallás valószínűleg nem véletlen. 

Hallgatni arról, hogy mi történik Oroszországban: tilos - Könyves magazin

„A Metro 2033 önarcképe és egyben karikatúrája a saját hazámnak" - mondja nagysikerű sci-fi sorozatának 10 évvel ezelőtti első darabjáról Dimitry Glukhovshy, a most megjelent zárórészben, a Metro 2035-ben viszont egy friss vázlatot rajzol a mai Oroszországról.

Artyom Odüsszeiájának másik főszereplője a városi folklór: egy népnek, amelyiknek útja fény híján a sötétségbe vezet, a szájról szájra terjedő mesék a szellemi táplálékai. A Metró 2033-ban nagy szerep jut ezeknek a tábortüzek mellett elsuttogott történeteknek: a pokolig ásó sátánistákról, sötétségbe vesző feketékről, párhuzamos metróvonalakról és az alagutakban rejtőző kannibálokról. Főleg, hogy a városi legendáknak olykor megvan a maguk valóságalapja. 

Glukhovsky Metrója sokkal több, mint sematikus videójáték leírás: eszmék, gondolatok ütköztetése, a mai világunk, társadalmunk, az egész értékrendszerünk számon kérése egy elképzelt világégésen túlról, és egyben az emberségünk elé kényelmetlen közelségbe állított tükör. Vajon te mit vinnél magaddal a föld alá? 

Legősibb félelmeiddel szembesít a metró - Könyves magazin

Európa Könyvkiadó, 2011., 440 oldal, 3230 HUF Dmitry Glukhovsky a 2000-es éveket definiáló sci-fi univerzumot hozott létre. A műfaj klasszikusai mellé méltó disztópiát írt a világégés utáni Moszkváról. A nukleáris háború ugyanis száműzte az embereket a föld felszínéről, a regény idejében már 20 éve a moszkvai metróhálózat atombunkerként is használható állomásain kezdett új életet az a kevés túlélő, aki időben lemenekült.

2034 – Az ember éve

Dmitry Glukhovsky

2034

Ford.: Bazsó Márton, Európa Könyvkiadó, 2019, 270 oldal

Megveszem

A Metró folytatásában Glukhovsky befelé fordul: már nem az alagutakat, hanem a lélek mélységeit kutatja. Az embert állítja piedesztálra, és felboncolja az érzéseiért. Az új történetnek három főhőse van: az egyik Hunter, a zsoldos, akinek embersége 2033-ban talán örökre elveszett, és helyére egy új entitás költözött; a másik Homérosz, az öregember, aki nem vágyik már semmi másra, csak hogy élete alkonyán megírhassa a fő művét; és Szása, a fiatal lány, a naiv ártatlanság. Hármuk sorsa gubancolódik össze 2034-ben eltéphetetlenül a moszkvai metróban. 

A Metró 2034 sava-borsát nem a posztapokaliptikus környezet adja, hanem a három szereplő egymásra hatása. Hunter a két utolsó kapcsot látja a vénemberben és a lányban, amely még az emberiséghez köti. Nélkülük elveszítené a kontrollt saját maga fölött, és beleveszne az alagutak sötétjébe. Homérosz a megírandó történetének két főhősét látja a két fiatalban. Ők az utolsó lehetőségei, hogy nyomot hagyjon a világban, mielőtt végleg bealkonyodik számára. Szása álmokat kerget. Kész minden apróságba belekapaszkodni, és megvetni rajtuk a lábát – ez jelentette számára eddig a túlélést. Hunterhez erősen kötődik – szuláknak látja magát, gyomnövénynek, amely körbe futva a falakat képes egyben tartani még a legnagyobb épületet is. 

A metróban felüti a fejét egy járvány, hőseink pedig versenyt futnak az idővel, hogy megakadályozzák a terjedését.

Azonban mindhármuk a saját vérmérsékletük szerint számolna le a kórral: elzárással, gyógymóddal vagy tűzzel-vassal. Egymásra utaltságuk egyszerre köti gúzsba és egyben erősíti is őket. Homérosz a könyvét akarja, Szása a Smaragdvárost keresi, míg Hunter kiégetné a kelést a metró mutálódott organizmusából.

Dmitry Glukhovsky: A posztapokaliptikus irodalom mindent eltöröl - Könyves magazin

Európa Könyvkiadó, 2013, 264 oldal, 2900 HUF Fotó: Valuska Gábor Az Orosz népellenes mesék (kritikánk itt) megjelenése kapcsán Budapesten járt Dmitry Glukhovsky. Őt kérdeztük Oroszországról, a sci-firől, a Metró-univerzumról, és arról, hogy mit is gondol az atombombáról. Oroszország ennyire sci-fibe illő hely? Oroszország mindennek jó háttér, különösen jól beválik a disztópiákhoz és antiutópiákhoz, tehát a sci-fihez is.

Miközben Hunterék – látszólag össze-vissza – rohangálnak a metróban, ismerős (Vörös Vonal, Polisz, a felszín) és ismeretlen helyszíneken (az egyik állomáson látomások gyötrik őket, a másikról képtelenek kikeveredni) sodródnak változatos kalandokba, ismét tiszteletét teszi a Rend, ez a minden és mindenki felett álló titokzatos szervezet, amely a metrót igyekszik megvédeni a külső és belső veszélytől egyaránt. Ahogy a hatalmon lévőknek is olykor elhomályosíthatja a gőg a tisztánlátását, úgy a művészet is képes megszelídíteni akár a legerőszakosabb embert is. Szását a hit vezeti át a nehézségeken, még akkor is, ha ez a hitvallás olykor botlásra ítéli - ő annál konokabbul tartja pajzsként magasabbra.

A Metró 2034 lezárása igazságtalanságában is igazságos – azt hiszem, erre mondják, hogy realista. Ha végül semmink sem marad, akkor is ott marad a művészet. Kinek vigaszként, kinek bűnhődésnek. 

2035 – A hazugság éve

Dmitry Glukhovsky

Metró 2035

Ford.: Goretity József, Európa Könyvkiadó, 2019, 482 oldal

Megveszem

A Metró 2035-ben az író visszatér az első rész főszereplőjéhez, Artyomhoz, aki köztiszteletben álló furabogárként tengeti életét. Gyötri a bűntudat 2033-ért, azért, amiért az üreglakók piedesztálra emelték őt. Vezeklésképpen a kapcsolatot keresi a külvilággal, a testi épségét kockáztatva hosszan időz el a felszínen, hogy rádiókapcsolatot létesítsen. A megváltás egy ismerős képében talál rá, aki lehetőséget teremt arra, hogy bűnei bocsánatot nyerjenek azáltal, hogy ezúttal valóban megmentheti föld alatti felebarátait. Ezúttal saját maguktól. 

Artyom tehát ismét útra kell. A Metró-eposz képeskönyvének színes lapjai peregni kezdenek, Glukhovsky pedig ránk zúdítja képzeletének tárházát: találkozunk levakarhatatlan trágyakereskedőkkel, akiket nemes egyszerűséggel brókereknek neveznek; bejárjuk a vöröslámpás állomást és a színházat, mindkettő a béke szigete, ahol a kommunisták és a fasiszták kart karba öltve áldoznak Dionüszosz oltárán (színházterem vagy kupleráj, egyre megy).

Artyom útja átvezet egy állomáson, amelyet elöntött a víz. Az emberek a plafonról lógva élik életüket, vízi patkányokká korcsosulva. E kis orosz Velencéhez kapcsolódik az egész Metró univerzum legmókásabb epizódja: Artyomék tojást szereznek, és a ritka kincs miatt egész tömeg verődik össze körülöttük a plafonon lógva, kéretlen tanácsaikkal halmozva el őket, hogyan fogyasszák el a fejedelmi étket. 

Korrupció, sovinizmus és csinovnyikok sorakoznak föl a kötet lapjain, hogy keresztbe tegyenek hősünknek, és megfigyelhetjük az átmenetet a nacionalizmusból a fasizmusba.

Mily meglepő, hogy a fasiszták állomása a legtisztább: igazán élhető körülmények fogadják, kár, hogy itt meg a félelem köti gúzsba az emberek szívét. 

Rend a lelke mindennek – szokás mondani, a kérdés csupán az, hogy valóban meg kell-e védeni az embereket saját maguktól? Artyom súlyos morális kérdésekkel szembesül, és egész addigi életszemlélete megborul, elveszíti a lába alól a talajt.

Az emberi lélek megfejthetetlen. Nem keresi a fényt az alagút végén. Valójában nem is akarja megtalálni. Inkább szorosan behunyja a szemét, és vakon tapogatózik. Kész elmerülni a saját sötétségében. 

Glukhovsky nem kicsit borúlátó. Temetni jött minket. Mélyen a föld alá. 

Az út vége – Egy univerzum margójára

A trilógia most kiegészült egy 35 oldalas novellával, amely a történethez ugyan nem sokat tesz hozzá, de hangulatában fölteszi az i-re a pontot. Glukhovsky ezzel az írásával univerzumának határait feszegeti, és a folklór valóságmagvát próbálja kipiszkálni a radioaktív hamuból. Az út, amelyen elbeszélésének hőse elindul, az emberiségé. Vajon hová vezet? Ki lesz, aki mindent újra rendbe hoz, és tovább görgeti a civilizáció kerekét? Egyáltalán lesz-e valaki, aki végigmegy ezen az úton? És vajon érdemes-e?