Fotó: Nagy Márton
Dragomán György nem tartja magát sci-fi írónak, de azt vallja, hogy bárki írhat bármiről. Őt például kifejezetten érdekli mind „a kelet-európai buhera mátrix”, mind pedig a technológiafejlődés által felmerülő metafizikai dilemmák. Szerinte ugyanis mindenkinek kötelessége gondolkodni azon, hogy miként őrizhető meg az emberség és a szabadság a technológiai feltételek ellenére. Ezeket a kérdéseket járja körbe Rendszerújra című novelláskötete is, amiben a központi motívum a bezártság, illetve a szabadulás. A sötét, sokszor disztópikus szövegek kapcsán traumatikus gyerekkori mondókákról, geekségről és technofetisizmusról beszélgettünk. De Dragomán azt is elárulta, hogy melyik történetei azok, amelyek a megírásuk óta megvalósultak, és hogy miért nem ír soha írókról.
A kötet elején, rögtön a második novella azt a címet kapta, hogy Átkelés, és határokról, a választóvonalak természetéről szól. Lehet úgy értelmezni ezt az írást, mint egyfajta előszót a könyvhöz? Mondhatjuk azt, hogy a Rendszerújra szövegeit a határok átlépésének motívuma köti össze?
Igen, tulajdonképpen azzal, hogy ennyire a könyv elejére tettem, kínáltam egy ilyen értelmezési lehetőséget. Kötetet szerkeszteni egyébként mindig érdekes. Mikor a Máglya megjelenése után elkezdtem összeválogatni a novellákat, meglepett, hogy mennyi szövegem van. Akkor vettem észre azt is, hogy volt értelme várni a novelláskötettel a regény befejezésig, mert időközben a szövegeim szinte kötetté szerkesztették magukat. Az mindig kérdés, hogy egy könyv összeáll-e, nemcsak a novellák esetében, hanem egy regénynél is. Amikor elkezdtem összerakni a Rendszerújrát, rájöttem, hogy igen, ez a határátlépésről szól. Ezért tettem azt a viszonylag frissebb szöveget a kötet elejére.
Dragomán György: Rendszerújra
Magvető Könyvkiadó, 2018, 224 oldal, 3699 HUF
Az alcím az lett, hogy Szabadulástörténetek, ez is kapcsolódik valamelyest a határok kérdéséhez, és nagyon jól kifejezi a kötet hangulatát is. Ezeket a novellákat elég hosszú ideig, összesen 15 évig írta. Nem volt meglepő, hogy szinte mind ebbe az irányba, a bármi áron való szabadulás témája felé mutatnak?
Az alcímet az utolsó pillanatban találtam ki. Már szinte ment a nyomdába a kötet, amikor egyszer csak rájöttem, hogy hoppá, itt majdnem mindegyik történetben kiszabadulnak. Meglepő volt. Ha más könyvem nem lenne, azt kellene mondanom, hogy olyan vagyok, mint a varrógépszerelő a viccben, aki lopja az alkatrészeket a varrógépgyárból, de akárhogy rakja össze, géppisztoly lesz belőle. Szerencsére viszont van az Oroszlánkórus is, úgyhogy nem mondhatom, hogy akárhogy rakom össze a novelláimat, szabadulás lesz a vége. De az tény, hogy ennél a könyvnél a szövegek ilyenek, majdnem minden novella valahogy a szabadulásról szól. Az azért jó érzés, hogy összeállt a könyv, azt éreztem, hogy íve van, nemcsak egymás mellé vannak hányva a történetek.
Talán azért ennyire központi a szabadulás motívuma, mert szinte minden írásban megjelenik valamilyen formában a bezártság és a hatalomnak való kiszolgáltatottság is. Miért vált ennyire fontossá a hatalom témája?
Mert szerintem minden viszony hatalmi viszony. A mi dolgunk pedig az, hogy ne hatalmi viszonyokban határozzuk meg saját magunkat, mert csak akkor vagyunk szabad emberek. Ez a mániám, az írásaim valószínűleg ezért szólnak mindig erről akarva-akaratlanul. Az emberi viszonyokat hatalmi viszonyként tudom leírni. Persze amikor leülök dolgozni, nem az a célom, hogy megírjak egy újabb hatalmi viszonyt, hanem olyan dolgok érdekelnek, hogy például mi van akkor, ha egy angyal alkoholista.
Dragomán György: Fogunk még látni durva technológiai diktatúrákat
Fotó: Chripko LiliA Margó Irodalmi Fesztivál vasárnap sajnos véget ért, viszont van egy jó hírünk: a beszélgetések egy része ITT visszanézhető. Szóval ha lemaradtál valamelyik programról, vagy szívesen meghallgatnád újra, amit a kedvenc íród mesélt, most megteheted....
De a bezártság mégis csak nagyon sokféleképpen van jelen a kötetben. Van olyan szereplő, aki egy technológiai rendszer uralma alatt áll, van, aki börtönben van, és van, aki konkrétan oda van szíjazva egy műtőasztalra és tehetetlenül várja, hogy egy sarlatán nekiessen. A kiszolgáltatott helyzetekből való kitörési pontok azok, amik igazán érdeklik?
Emlékszem, amikor gyerekkoromban először írtam egy novellát. Arról szólt, hogy valaki börtönbe van zárva, és ott tücsökké változik. Ezt apám megnézte, és azt mondta, látszik, hogy hatott rám Kafka. Erre én kérdeztem, hogy ki? És aztán mondtam, hogy én még sosem olvastam Kafkát. Apám erre a kezembe adta a könyvét, és akkor láttam, hogy igen, tulajdonképpen írtam egy olyan novellát, mint az Átváltozás, csak nálam tücsökké változott az illető. Hogy engem ez miért érdekelt, nem tudom. Nyilván azért, mert úgy nőttem fel, hogy amikor óvodába vitt apám, egy mondókát kellett mondogatnom. Mindig megkérdezte, hogy mi lesz akkor, Gyurika, ha elmondod, hogy otthon miről beszélünk? És akkor ezt kellett válaszolnom: „apám, anyám a börtönbe, én pedig a javítóba”. Lehet, hogy ez traumatizált, és ezért írok folyton erről, mert komolyan készültem rá, hogy majd apámékat és engem is bezárnak, mert eljár a szám. Mert persze eljárt, ahogy minden gyereknek el szokott. Baj nem lett belőle, de az biztos, hogy azóta is újra és újra felbukkan a bezártság motívuma, ha valamit írok.
A kötetben vannak olyan novellák, amik a múlt diktatúráit elevenítik fel, és vannak olyanok is, amik egy nem túl kedvező jövőt jelenítenek meg. Úgy látja, hogy a technológia elhozhat egy újfajta önkényuralmat?
Mindenről írok, és van egy elég erős technofetisiszta énem is. Elég komoly geek vagyok és ennek teret engedek az írásban is. Mindig is érdekeltek a gépezetek, és a gépezetként működő rendszerek mechanikussága. Az írást is sokszor úgy látom, mint ha egy gépet építenék. Nem gondolom, hogy sci-fi író lennék, de azt igen, hogy bárki írhat bármiről. És én írok olyan szövegeket, amelyek sci-fiként is olvashatók. Egyrészt van ez a kelet-európai buhera mátrix, ami nagyon érdekel, amikor a szigetelőszalaggal és forrasztópákával változtatjuk meg a valóságot. Ez nagyon jól működött egész gyerekkoromban. Volt például olyan szomszédunk, aki a pincéjében épített egy gépet, bár sosem készült el. Láttam sok ilyet. Olyan motorszerelőket, akik három motorból próbáltak négyet csinálni. Ez meghatározó élmény volt. Másrészt érdekel ennek a futurizmusa is. Hogy az ember meddig ember, és hogy a géplét vajon az emberlétnek a megszüntetése-e. Ez egy nagyon nagy metafizikai kérdés. Sokáig filozófusnak készültem, és alapvetően a metafizika érdekelt. Nem annyira az, hogy honnan jövünk és hova megyünk, hanem inkább az, hogy mi az ember és mi a szabadság.
Néhány írásban a technológia pozitív színben is feltűnik, például több novella játszódik olyan korban, amikor már tudják gyógyítani a rákot vagy az Alzheimer-kórt. A szövegek zömében viszont a technológia a rossz rendszerek eszköze, ami elől lehetetlen elbújni. Sötétnek látja a jövőt ebből a szempontból?
Egyrészt van bennem egyfajta optimista technikafetisizmus, tehát azt gondolom, hogy lesznek nanorobotok, amik tényleg meggyógyítanak. De ezzel természeten vissza is lehet élni, és az nagyon mélyen érdekel, hogyan. Azt hiszem, kötelességünk gondolkodni azon, hogyan őrizhető meg az emberség és a szabadság a technikai fejlettség ellenére. Adottak a feltételek egy disztópiához és egy utópiához is, és nyilván az utópia felé kéne törekedni. Aki a szabadságban hisz, az ezt gondolja. Az igaz, hogy sokkal több pesszimista szöveg van ebben a könyvben, mint optimista. Nem tudom, miért van ez így, lehet, hogy majd egyszer megpróbálok a technika felszabadító erejéről is írni, de eddig ez még nem sikerült igazán. Talán feszültebb a technikával a viszonyom, mint kellene. Nagyon szeretek számítógépet szerelni, de mindig stresszel is. Sose a másét szerelem, mert mindig azt gondolom, hogy el fogom rontani. Azt hiszem, akkor leszek képes felszabadító szövegeket írni, amikor ezeket élvezetből csinálom, amikor azt gondolom, hogyha elromlik, legfeljebb veszek egy másikat. Vagy direkt el akarom rontani.
Vannak olyan ötletek a kötetben, amelyek már a valóságban is léteznek. Kínában például bevezettek egy hasonló technológiai ellenőrzést és pontrendszert, mint ami a címadó, Rendszerújra című novellában is megjelenik.
Ez engem is nagyon meglepett, mert amikor kitaláltam ezt a történetet, még nem tudtam, hogy Kínában hamarosan élesedni fog ez a rendszer. Elég korán bekerültem a hackerkultúrába, nagyon érdekelt a programozás, és hamar volt Linuxom is, így elég korán rájöttem, hogy az komoly kérdés minden új technológia esetében, hogy meg tudjuk-e oldani, ha ezzel visszaélnek. És mi van akkor, ha ezeket valakik direkt arra akarják használni, hogy visszaéljenek vele? Például, ha az üzleti célból kifejlesztett rendszereket egy diktatúra nem üzleti célból vásárolja meg. Egyáltalán szabad-e nekik eladni? Most úgy tűnik, hogy szabad és lehetséges. Gyerekkoromban a diktatúráknak voltak technikai eszközei, kicsit előrébb is jártak, mint mi, de az egy technikailag gyenge diktatúra volt, mert nem volt rá pénz, hogy erős legyen. De mi lenne, akkor, ha lenne? Most tényleg azt lehet látni, hogy a világ egyik technikailag legfejlettebb országában, ami Kína, az emberi jogok nem jelentenek semmit. Annak a fogalomnak, hogy emberi jog – ahogy azt mi európai értelemben mondjuk – sokkal kisebb jelentőséget tulajdonítanak, mint mi. Mi fog akkor történni? Ez valóban nagy kérdés. De amikor erről írtam, csak egy gondolatkísérletet végeztem, ami aztán elég közel került a valósághoz.
Van más olyan ötlete is, ami megvalósult azóta, hogy megírta?
Igen, több is. Ebben a kötetben is szerepel például a Riport című szövegem, amelyben embereket etetnek géppel, amiért éhségsztrájkot tartanak a menekültzónában. Azt tíz éve írtam. Ahhoz képest egyrészt volt Guantanamo, másrészt tudjuk, hogy emberek éheztek a menekültzónában nálunk is. Az a novella is közel jött a valósághoz. Ahogy a Fuvar című szöveg is, amiben arról írtam, hogyan lehet átjönni a határokon. Azt 2003-ban írtam, mielőtt Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz. Azóta vannak drónok, a Boston Dynamics pedig robotkutyákat is csinált. Az ember szabadon eljátszik a lehetőségekkel, és a valóság néha utoléri azt, amit ír. Elég sok rossz dolgot ki lehet találni sajnos. És az valóban ijesztő, ha megvalósul. Van egy olyan novellám, amit nem merek megírni, mert annyira jó az ötlet és annyira nyomaszt.
Mit gondol, van az íróknak etikai felelőssége abban, hogy mit írnak le, milyen disztópiákat képzelnek el?
Most megy ez a vicc, hogy Orwell nem recept kéne legyen, hanem figyelmeztetés. De azt gondolom, hogy amit ki lehet találni, azt ki is fogják. Szerintem egy író erre csak figyelmeztetni tud. Az, hogy eljátszunk ezzel a lehetőséggel, az inkább jó, mint rossz. Azt hiszem, attól, ha nem írjuk le ezeket a történeteket, még megvalósulhatnak. Azzal inkább meg tudjuk akadályozni őket, ha megírjuk őket, mint ha nem. De van olyan ötletem, amit tényleg nem merek megírni.
Van a kötetben több parafrázis is, például Örkény és Bodor ihletésére írt szövegek. A tavaszi Margón azt mondta, hogy a magyar irodalomban sok olyan író van, aki jó sci-fi szerző lehetett volna. Olyan írók szövegeit dolgozza fel szívesen, akikben benne van ez a potenciál?
Igen, szerintem tényleg erős hagyománya van ennek, Karinthy például hatalmas sci-fi író volt. A választásaim viszont többnyire véletlenek, ezek a szövegek általában felkérésekre születtek. Nyilván az ember olyan írókkal játszik szívesen, akiket tisztel, és akikhez úgy érzi, hogy van affinitása. Karinthyval elég keményen játszottam, ebben a kötetben nincs benne, de van egy kis ebook extra, amiben van egy átirat. Szeretek reagálni szövegekre, és azt is szeretem, ha az én szövegeimre reagálnak, ez jó játék. Nem kell mindennek halálosan komolynak lennie.
A könyv végén azt írja, hogy több szöveget is képzőművészeti alkotások ihlettek. Pontosan milyen művek inspirálták a novellákat?
Csak a végén jöttem rá, mennyire ravasz dolog, hogy ezt leírtam, de nem mondtam meg, hogy melyik írást melyik mű ihlette. Elég sokszor csinálom azt, hogy képeket nézegetek és aztán arról írok. De ha felkérnek festők, hogy nyissam meg a kiállításukat, akkor is novellát szoktam írni a képeik hatására. Ebben a könyvben az a kísérlet, hogy most leváltak a képek a szövegekről. Gondolom egyszer majd lesz egy olyan könyvem, ahol a képek és szövegek együtt jelennek meg, de az később lesz, mert most még nincs annyi szöveg és nehéz lenne megvalósítani.
Abból a szempontból is érdekes ez, hogy több szövegben is feltűnnek művészek, de a többségük elég bizarr figura. Van például egy temetőben dolgozó, a munkáit minden nap megsemmisítő faragó, egy padláson gigantikus lovakat készítő szobrász és egy furcsa szaxofonos is, aki mindig ugyanazt a dallamot játssza.
A művészet furcsa dolog. Mégiscsak a semmiből csinálunk valamit, vagy a valamiből csinálunk nagyon mást, és ez egyáltalán nem triviális. Engem ez mindig érdekelt. Valószínűleg azért is írok sokszor művészekről, mert hoztam egy olyan szabályt a pályám elején, hogy sosem írok írókról. Rettegtem arról, hogy mint író, arról írok, hogy írok. Ez a legnagyobb veszély, és nagyon el akartam kerülni. Aztán azt vettem észre, hogy rengeteget írok festőkről, szobrászokról meg zenészekről. Úgyhogy lehet, hogy most már írhatnék írókról is.
