Az örmény származású, orosz nyelven író Narine Abgarjan a magyar olvasók egyik nagy kedvence, jól példázza ezt, hogy könyvbemutatója után több mint egy órán keresztül dedikálta az Égből hullott három alma, az Élni tovább, a Szimon, és a most megjelent A szín hallgatása című köteteit. Az elhúzódó est végén a már nagyon fáradt, mégis rendkívül készséges és egész lényéből valamiféle törékeny finomságot árasztó írót kérdeztük a hegyi-karabahi helyzetről, a boldogtalan történetekről és az életet megkönnyítő hagyományokról.
A tolmácsolásban pedig nem más segített, mint az író műveit magyar nyelvre átültető Goretity József, aki azt is elmondta, az író köteteit fordítva a legnagyobb kihívás megjeleníteni azt a varázslatos költői stílust, mely Narine Abgarjan szövegeinek egyik védjegye.
A szín hallgatása a negyedik kötete magyar nyelven, nagy olvasótábora van hazánkban. Gondolta volna, hogy ennyien szeretik Magyarországon?
Amikor egy magyar vagy más országbéli könyvkiadó munkatársai azt írják, hogy nagyon kedvelik a könyveimet, sok olvasóm van, akkor azt elsősorban udvariasságként értelmezem. Amit itt tapasztaltam, az fantasztikus és elképzelhetetlen volt. Amikor jöttem a rendezvényre, akkor az épület előtti két magyar hölgy is megállított azzal, hogy felismernek, és én vagyok az ő örmény írójuk. Nagyon jó érzés volt.
Egy fájdalmasabb téma: 2024 legelején megszűnt Hegyi-Karabah korábbi, viszonylagos önállósága is. Ha jól tudom, élnek a térségben rokonai. Mi lett velük? Hogyan érintette önt érzelmileg ez az esemény?
Az anyai nagyapám valóban karabahi származású és a családnak ez a része mostanáig ott is élt, de a történtek miatt kénytelenek voltak átköltözni Örményországba. Egy-egy ilyen esemény a világban azonban nemcsak egy kis közösség tragédiája, ahogy sokan hiszik, hanem az egész emberiségé, mert
az ilyesfajta bűncselekmény mindig előhírnöke más bűntetteknek.
És sajnos eddig nem sikerült kitalálni olyan módszert, amivel ezt meg lehetne állítani.
Az ilyesfajta történések úgy szaporodnak, mint eső után a gomba. A háború olyan, mint egy fertőző betegség, mely mintha cseppfertőzéssel terjedne a világban. A fiam, aki történész, mikor látta, hogy mennyire el vagyok keseredve, azt mondta, hogy fogjam fel máshogy a dolgokat: veszíteni kell ahhoz, hogy előre juthasson az ember. És tulajdonképpen igaza is van, mert valóban, időnként el kell esni ahhoz, hogy aztán fel lehessen állni.
Nem kevésbé fájdalmas kérdés: az orosz-ukrán háború kitörésekor mi volt az első gondolata?
Ez a háború nemcsak sokkhatáskét ért, hanem állati félelmet ébresztett bennem. A maga tiszta formájában pillantottam meg a gonoszságot.
Itt Magyarországon el sem tudják képzelni, mennyire megijedtek a környező országok lakói, grúzok, örmények, moldávok.
Arra gondoltak, hogy ha az oroszok ezt teszik az ukránokkal, akik mégiscsak testvéri nép, akkor vajon mit tehetnek majd velünk. Természetesen óriási katasztrófaként élem meg mindazt, ami Ukrajnában történik, és nemcsak azért, mert emberek esnek el a háborúban, hanem azért is, mert lerombolják az ország infrastruktúráját, és nagyjából tízmillió ember vándorolt ki, menekült el Ukrajnából, akiknek jelentős része soha nem fog visszatérni. Nem tudni, hogyan lehet kilábalni ebből a helyzetből.
Sokat foglalkozik a háborúval, például az Élni tovább című kötetében is. Elég-e a nyelv ahhoz, hogy megmutassa a háború valódi lényegét és borzalmait?
Természetesen nem elegendőek a szavak, mert ha azok lennének, akkor már megállították volna a háborút, hiszen annyi mindent írtak már róla. De az alkotó emberek tulajdonképpen krónikások, akik a legkülönfélébb módokon, filmet forgatva vagy szimfóniát, könyvet írva, számot adnak a helyzetről, amiben benne élnek. Bízom abban, hogy a művészek ezt soha nem adják fel, és folytatni fogják, mert a művészet is abban segít az emberiségnek, hogy élhessen tovább.
Nemcsak a háborúról ír sokat, de általánosabb szinten is nagyon érdekli az emberi boldogtalanság, a gyász, a veszteség, a fájdalom. Magyarul most megjelent könyvének egyik kisregényében azt írja, hogy „a boldogtalan történetekben több a teremtőerő, mint a boldogokban”. A boldogtalan történeteket érdemes igazán megmutatni?
Az teljesen világos, hogy nem lehet kizárólag boldog történeteket mesélni, hiszen az emberi élet nemcsak ezekből áll. A boldogtalan történetek esetében az a lényeg, hogy ha ezeket elmeséljük, milyen tanulságokat tudunk belőlük levonni a végén. A nagymamám mondta mindig, hogy ha egy ajtó becsukódik, akkor abban a pillanatban kinyílik egy másik, és
a te választásod, hogy a csukott ajtó előtt állsz és sírsz, vagy pedig fogod magad és elindulsz a másik ajtó felé.
Az új kötet harmadik részében a világ szinte minden pontjára eljut, mégis mintha mindenhol az otthont, a szülővárost keresné. Mit jelent önnek Berd? Ha illatot, színt vagy hangulatot kellene rendelni hozzá, mi lenne az?
A szülővárosom, Berd számomra egy régi, fa kiskapu, amelyik, ha kinyílik meg becsukódik, akkor ad egy furcsa, nyikorgó hangot, amely egyrészt iszonyatosan kellemetlen, másfelől pedig nagyon is kedves és otthonos.
Miközben a már említett harmadik részben bejárja a világot, mindenhol, amerre jár, örményekkel találkozik. Azt írja, még a tüsszentésből is felismeri, ha valaki örmény. Milyenek az örmény emberek?
A legfontosabb talán az, hogy az örményeknek van egy elképesztő tulajdonságuk, mégpedig az, hogy
képesek nevetni könnyekkel a szemükben is.
Valószínűleg pont emiatt szeretem Woody Allen filmjeit is, mert ezt a tulajdonságot találom meg bennük. A nagyapám szerint egyébként épp ennek a tulajdonságnak köszönhetően éltek túl mindent az örmények.
A túléléshez kapcsolódva: a hagyományok, a visszatérő cselekedetek egyrészt kifejezik a családról, a környezetről való gondoskodást, de közben mintha arra is példát mutatnának, hogy néha a legegyszerűbb cselekedetek tartják életben az embert.
Igen, ez így van. Ezek a nagyon egyszerű, nagyon hétköznapi cselekedetek, a kenyér sütése, a sajt elkészítése vagy a gulpa (gyapjúzokni) kötése mind olyan tevékenységek, melyekben ott van a túlélés záloga.
A könyveiben nemcsak a szokások, hanem a hagyományok, a babonák is fontos szerephez jutnak. Van olyan örmény szokás, melyet a mai napig, nagyvárosi emberként is követ?
Igen. Van például egy olyan szokás, hogy ha rossz álmot látok, azt nem szabad elmondani senkinek. Helyette be kell menni a fürdőszobába, meg kell nyitni a vízcsapot és ennek a folyó víznek kell elmondani az álmot.
Mert a víz elviszi a rosszat, ami az álomban megjelenik vagy amit az álom megjósol.
Csak a víznek szabad elmesélni, tényleg senki másnak, ezt higgye el nekem, nagyon fontos.
A kötet második kisregényének szövege számomra a közösség összetartozását is szimbolizálja. Az itt megjelenített utca lakói mindenben segítik egymást. Léteznek még ehhez hasonló közösségek Berdben?
Az ilyen kis közösségek mára már csak olyan, elzárt helyeken tudnának megmaradni, ahová nem jut el az internet, a globális világ, és minden, ami vele jár. Sajnos ez a fajta közösség már a szülővárosomban sem létezik, de én kitatóan írok róla, mert a történelem része.
Az írásait sokszor sorolják a mágikus realista irányzathoz, prózáját gyakran hasonlítják a kolumbiai García Márquez világához. Mit gondol erről?
Természetesen nagyon melengeti a lelkem ez az összehasonlítás, azért is, mert a Száz év magány az egyik legkedvesebb könyv számomra. Egy kritikus egyszer azt írta, hogy az Égből hullott három alma című könyvem ugyanolyan, mint a Száz év magány, sőt, egy dologban még túl is szárnyalja Márquez művét, hiszen ott a fiú meghal, az én regényemben azonban életben marad. (Nevet.)
Új kötetében rengeteg várost mutat be, gyakran rövid, metaforikus képekben. Tudom, hogy kevés időt töltött itt, de mit írna ebbe a könyvbe Budapestről? Milyen képet visz magával innen?
A fővárosuk számomra: sok levegő, sok víz, gyönyörű épületek és nagyon szép emberek. Ráadásul valami olyan szellemiséget érzékelek itt, melyben mintha mindenféle kultúra egyszerre lenne jelen.
Ez egyfajta multikulturalizmus keresztényi értelemben.
Összefuthatok itt katolikusokkal, protestánsokkal, pravoszlávokkal, buddhistákkal, és kevés muzulmánnal is. Ilyesmivel korábban csak Jeruzsálemben találkoztam.
