Ezeket a kaukázusi nőket több köti össze, mint egy esendő férfi szerelme

Ezeket a kaukázusi nőket több köti össze, mint egy esendő férfi szerelme

Narine Abgarjan egymásba indázó, tragikomikus humorral és mágikus motívumokkal átszőtt történetei a szerelem és a gyengédség gazdag bestiáriumaként az élet bonyolultságáról, kegyetlenségéről és szépségéről mesélnek, kifogyhatatlan képzelőerővel és mély emberi melegséggel. Olvass bele!

Könyves Magazin |
Narine Abgarjan
Szimon
Ford. Goretity József, Typotex, 2023, 316 oldal
-

Meghal Szimon, az örmény hegyi városka öreg kőművese, a köztiszteletben álló, de hírhedten csapodár férfi. Négy egykori szeretője is megjelenik a halottbúcsúztatón, és némi  feszengés után felelevenítik Szimonhoz kötődő emlékeiket. Hamar kiderül azonban, hogy az egyszerre valóságos és mesebeli örmény hegyi falu nőalakjainak életében a  férfi csupán epizódszereplő, aki életük egy-egy nehéz pillanatában bukkant fel – a visszaemlékezésekből kibontakozó kaukázusi nősorsokat jóval több minden köti össze egymással, mint az esendő, de szeretetre méltó férfi szerelme.

Narine Abgarjan orosz nyelven alkotó örmény író, az észak-örményországi Berdben nőtt fel. 2022 óta kétlaki életet él, Örményország és Németország között ingázik. Édesanyja a háború dúlta, vitatott státuszú Hegyi-Karabah tartományból származik, ami fontos szerepet játszik az általában önéletrajzi ihletettségű regényeiben. 

Narine Abgarjan: Szimon (részlet)

Fordította Goretity József

Eliza csak tavaszra jött rendbe. Fiai elutazása megtörte, és aláásta az egészségét. Sokáig, kimerítően betegeskedett, aztán hosszú időbe telt, míg felépült. Háromhavi távollét után, amikor először ment dolgozni, mindenkit elképesztett lesoványodott, szánalmas külsejével. A ruha lógott rajta, egész arcát apró ráncok borították, haja teljesen megőszült, egykor élénk, barna szeme megszűnt csillogni, és valahová befelé irányult. Ha korábban a falnak kergette a fejőnőket a fiairól szóló, végtelen történeteivel, akkor most szinte állandóan hallgatott. Furcsa szokásává vált, hogy hangtalanul mozgatta az ajkait. Kezdetben az emberek elhallgattak, és a fülüket hegyezték, hátha kihámoznak valamit abból, amit mond, de aztán rájöttek, hogy csak végtelen belső monológot folytat. Miután elvesztette élete értelmét, azt, hogy gondoskodhat a fiairól, nem mutatott érdeklődést semmi iránt, ami körülötte zajlott, és teljes egészében a saját belső világára koncentrált. Azokat a ritkán érkező leveleket, amelyeket a fiai az ideérkező egyetemistákon keresztül juttattak el hozzá, első olvasásra kívülről megtanulta, aztán egyre csak forgatta az agyában, és suttogva kommentált minden egyes szót. 

Így élt most – egyik levéltől a másikig. 

Nemcsak a külseje változott meg, hanem az életformája is. Ha korábban szeretett finomakat és sokat enni, most beérte a legkevesebbel is: kenyér, zöldség, tojás, nagy ritkán főtt tyúk. Nem járt már el a moziba sem, megelégedett azokkal a filmekkel, amelyeket a tévében vetítettek. Elkeserítette, hogy a tévében nem adnak indiános filmeket, ezzel kapcsolatban egyszer még írt is a központi csatornának panaszlevelet, de szégyellve csúnya kézírását meg a nyelvtani hibákat, amelyeket bizonyára vétett benne, végül nem küldte el. A nővéreihez is csak nagyon ritkán ugrott el. Aztán ami-kor értesült minden újdonságról, némi téblábolás után megkönnyebbülten haza is ment. Időnként felhívta telefonon a volt anyósát, meghallgatta az egészségügyi panaszait, együttérzően sóhajtozott vele, és közbevetett egy-egy rövid megjegyzést. Vasárnaponként felkerekedett Bandzsa Vardanussal, és együtt kimentek a temetőbe. Hetente kétszer benézett a kápolnába. Késő esti időpontot választott, hogy ne találjon ott senkit. Feltétlenül gyertyát gyújtott a Krisztust ábrázoló hacskar előtt, akit gyerekkori megszokásból továbbra is csak szenvedőnek nevezett. Ha a lelke teljesen tele volt bánattal – ilyen akkor fordult elő, ha a fiaitól hosszú ideje nem érkezett már hír –, akkor a maga módján sírta ki magát, hosszú, panaszos énekbe kezdett, találomra válogatva össze hozzá a szavakat, és nem fárasztva magát azzal, hogy összefüggő történetet kerítsen belőlük. Kiénekelte magából a magányát, kimosta magából, mint valami zavaros löttyöt. Ezek a furcsa, semmire sem hasonlító motívumok megszabadították a kétségbeeséstől, vigasztalták és gyógyították a lelkét.

Ott, a kápolnában talált rá egyszer Szimon.

Később, amikor Eliza arról faggatta, mi vitte rá, hogy azon a késői órán betévedjen oda, Szimon nem tudott rá értelmes magyarázatot adni. Azt mesélte, hogy az unokaöccsétől ment hazafelé, akinél sokáig elmaradt, elért a kereszteződésig, és már készült a házuk felé venni az irányt, de a lába valahogy a másik irányba vitte. Egyre növekvő izgatottsággal ment, arra gondolva, hogy ha nem ér oda időben, akkor valami helyrehozhatatlan baj történik. Az út utolsó szakaszát már futva tette meg, ahhoz hasonló félelem kergette, mint amilyen gyerekkorában tört rá, amikor már csak néhány lépés választotta el házuk küszöbétől. „Mintha valami rossz szellem kergetett volna – mesélte –, és muszáj volt becsapni magam után az ajtót, még az előtt, hogy elkapott volna a karmaival.”

– Lehet, hogy én vagyok az a szellem – nevette el magát Eliza.

Azon az estén Szimon már jó messziről meghallotta az éneklést, és el akart menni, nehogy kényelmetlen helyzetbe hozzon valakit, de a kíváncsisága erősebbnek bizonyult. Besurrant a kápolnába, meglátott a halvány holdfényben egy női alakot, aki kezét a mellére szorítva, kissé lehajtott fejjel véghetetlen hosszú dallamot énekelt, úgy húzva fel rá a szavakat, mint cérnára a gyöngyszemeket.

– A kezedet – énekelte a nő, miközben a fülcsengést okozó magas hangokról rekedtes mélyre váltott –, a te kezedet rajzolom… és látom áttetsző árnyadat a gyermekágy fölött…

Hangja, mely átható és egyúttal mintha tapintható lett volna – Szimon úgy érezte, ha előrébb lépne, akár meg is érinthetné –, faltól falig betöltötte a kápolnát. Egy pillanat alatt behatolt Szimon szívébe is, összehangolódott a ritmusával, elömlött egész testében, elidőzött minden zugában, felhevítette és dédelgette.

Szimon olyan mértékig elképedt, hogy minden teketória nélkül odalopózott a nőhöz, megfogta a könyökét, és maga felé akarta fordítani, hogy megnézhesse az arcát. A nő ijedtében felkiáltott, hátrálni kezdett, megbotlott az egyenetlen padlóban, elesett – nem ütötte meg magát, de szégyenletes jelenet volt –, és nem bírt felállni, mert belegabalyodott bő ruhájának aljába. Szimon odalépett hozzá, a kezét nyújtotta, hogy segítsen neki felállni. És azonnal felismerte. Elképedve, ostobán megkérdezte tőle:

– Eliza, te énekeltél?

– Nem – förmedt rá az asszony.

– Hanem akkor kicsoda? – hangzott fel a kérdés, hamarabb, mint ahogy Szimon lakatot tehetett volna a szájára. Dühös lett, hogy hülyét csinált magából, elkomorodott, de szerencsére Eliza ezt nem látta – egyszerűen csak figyelmen kívül hagyta a férfi feléje nyújtott kezét, magától felállt, és porolgatni kezdte a ruháját.

– Ezt én magam is szeretném tudni – felelte felegyenesedve Eliza, és hogy tudtára adja a férfinak, a beszélgetésnek vége, elindult a ki-járat felé. Szimon elkoppintotta a forró viaszban tocsogó kanócot, megégette magát, káromkodott. 

Aztán a nő után sietett, útközben próbálva meg lehántani ujjáról a ráragadt viaszréteget.

– Eliza!

Az asszony megállt, de nem fordult vissza, csak a válla fölött vetette oda: 

– Jobb, ha távol tartod magad tőlem. Szóbeszéd lesz belőle, tudod, hogy milyen híred van, az embereknek nem kenyér kell, elég, ha pletykákkal eteted őket.

Szimon lelassított, aztán meg is állt. De azért utánakiáltott a távozó nőnek:

– Legalább mondd meg, mit énekeltél!

– Eliza széttárta a karját:

– Ha én azt tudnám!

 

A sors egyszer már összehozta Elizát és Szimont, mintegy próbát téve rajtuk és megjelölve az emlékezetükben, hogy ide feltétlenül vissza kell térniük, de erről nekik sejtelmük sem volt. Szimon fejéből már rég kihullott az a történet, amikor iskolás fiúként oldalba bökött egy csenevész, nagy szemű lányt, majd alaposan megijedve, hogy a lány hirtelen elsápadt, felrántotta a földről, és könnyedén hátba lökte – na, menj. Eliza jól emlékezett erre az esetre, az égető szégyenre is, meg arra is, hogy amikor végre lélegzethez jutott, hogyan próbálta meg bokán rúgni az aljas felső tagozatost, aki azonban ügyesen félreugrott, és feltárva egyenletes, fehér fogsorát, felnevetett. Eliza emlékezett mindenre: ruhája felcsúszott aljára, a széles gumira, amely alá be volt tűrve pamutharisnyája szára, meg a pillanat alatt a lelkét béklyóba verő rettenetre, hogy mindezt meglátják, és kinevetik… Az egyetlen dolog, amire nem emlékezett, hogy az a fiú Szimon volt.

Eliza semmit sem tudott a női boldogságról. És ha valaki azt jövendölte volna neki, hogy negyvenöt éves korára része lesz benne, valószínűleg nem hitte volna el. Semmi újat nem várt és nem kért már a sorstól. Egyetlen álma – találkozni a fiaival, akik után kétségbeesve vágyakozott – hamarosan beteljesülhetett. Hála istennek, új idők jöttek el, a hatalmas szovjet birodalom széthullóban volt, kinyíltak a lakatra zárt országhatárok, és már a gondolat, hogy ha-marosan vendégségbe mehet az Amerikába kivándorolt fiaihoz, felmelengette a lelkét. Szerelemre nem gondolt, nem kérte, és nem is várta. 

Sejtése sem volt róla, hogy neki – a korán megőszült, emberkerülő, határozatlan nőnek – része lehet még efféle boldogságban.

Szimon egy osztályba járt Tigrannal, és nem mondhatni, hogy barátok lettek volna, de azért jóban voltak. Magánélete részleteit nem ismerte, de amikor tudomást szerzett a válásáról, kifejezte szokványos részvétét, és még csak arra sem törekedett, hogy ehhez illő arckifejezést öltsön, sőt még olajat is öntött a tűzre, hozzátéve, hogy sejtette, mivel fog ez az egész végződni, mert az olyan nőket, mint Susan, képtelenség elfelejteni. Korábban járt néhányszor Tigrannál vendégségben, és minden, ami abból az időből Elizáról megmaradt az emlékezetében, nem volt más, mint észrevehetetlensége és szolgálatkészsége. Eliza hangtalanul közlekedett, egy pillanat alatt megterítette az asztalt, jó étvágyat kívánt, és elfoglaltságára hivatkozva visszavonult a szobájába. Viselkedésében nem volt semmi rendkívüli: bármelyik vidéki háziasszony pontosan ugyanígy viselkedett, mert zsenge korától tudta: az a jó asszony, aki finom ételt tálal fel, aztán időben eltűnik, hogy ne szúrjon szemet a férjének. Eliza azonban még ezen az általánosan elfogadott színtelen háttéren is teljesen elmosódott képet tudott hagyni magáról: érdektelen, kevés szavú, jellegtelen, nem is csúnya, nem is szép. Semmilyen! Szimon sohasem figyelt volna fel rá, ha nem hallja meg az énekét. De miután meghallotta, zavarba jött. A zenéhez mindig is némiképp lesajnálóan viszonyult, nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, és sejtelme sem volt arról a hatásról, amelyet az emberi tudatban kelthet. 

Eliza hangja fenekestül felforgatta a világát.

Először ébredt rá létének pillanatnyiságára és hiábavaló semmiségére. Először érezte magát nem egyszerűen csak halandónak, hanem teljesen haszontalannak is. Akkora megrázkódtatás érte, hogy egész éjjel csak forgolódott az ágyában, amivel csak zavarta feleségét az alvásban, és hajnalban, megsértődve az asszony zsörtölődésétől, magára kapta a dzsekijét, kiment a verandára, és ott várta be a napkeltét. Amikor az áprilisi nap kigördült a Keleti domb mögül, kinyilvánítva, hogy új nap köszöntött be, Szimon már tudta: ilyen egyszerűen nem ereszti el Elizát.

(X)

Olvass minket e-mailben is!

  • Személyes ajánló a legérdekesebb tartalmainkról!
  • Extra tartalom csak feliratkozóknak!
  • Így biztosan nem maradsz le a legfrissebb könyves hírekről!
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél

Kapcsolódó cikkek
...
Könyves Advent

Stefánsson egy tízéves fiú szemén keresztül mesél a gyerekkor végéről és a mulandóságról

A „felnőttek halott gyerekek”, állapítja meg a népszerű izlandi író Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről című regényének főhőse, aki egy nyári vakáción sejti meg először, hogy nem marad örökké minden úgy, ahogy addig. Olvass bele!

...
Könyves Advent

A propaganda és a dezinformáció a demokrácia legnagyobb ellenségei

A demokrácia az egyetlen olyan államforma, amelynek sorsa rajtunk múlik. Ebben rejlik ereje, de egyben sebezhetősége is. Olvass bele az Ezért demokrácia! című kötetbe!

...
Könyves Advent

Egy autista srác természethez írt szerelmes levele

Dara McAnulty magával ragadó, lírai hangvételű könyve, az Egy ifjú természetbúvár naplója a természettel való mély kapcsolatát tárja fel, de olvashatunk benne az aktivista munka és az autista lét mindennapi kihívásairól és örömeiről is. Olvass bele!

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Daniel Kehlmann szerint itt az idő, hogy megijedjünk az AI-tól

Az író a Guardiannek írt véleménycikkben hívta fel a figyelmet az AI szélsebes fejlődésének következményeire.

...
Zöld

Sokkal jobban hatnak a konteók, ha a közösség hiedelmeihez illeszkednek – Olvass bele az Emberarcú tudományba!

A különböző tudományterületek képviselőinek tanulmányaiból szerkesztett kötetben az alternatív világértelmezések, áltudományos elméletek és tudománytagadó tanok sorát járják körül. Olvass bele!

...
Zöld

3 ok, amiért a home office pszichésen megterhelő + 3 könyv segítségül

Ugyan a home office nagyobb szabadságot és autonómiát biztosíthat, olyan hátulütői vannak, amikre elsőre nem feltétlenül gondolnánk. 

...

Szabályok szövevényes hálózatában telt az úrinő élete [Budapesti nők]

...

Bojti Andrea: Transzgenerációsan gyógyulunk [Podcast]

...

A jó feleség egyszerűen jó menedzser, mindent kézben tart [Budapesti nők]

A hét könyve
Kritika
Sherlock Holmes, a holokauszt és egy papagáj is befért Michael Chabon nyári krimijébe
...
Podcast

Karrierista nők: divathóbort vagy gazdasági kényszer? [Budapesti nők]

A századforduló környékén Budapesten is egy új nőtípus felbukkanása borzolta a kedélyeket: ő volt a New Woman, aki már nem elégedett meg azzal a térrel, amit a férfiak által húzott korlátok hagytak neki. Podcast.

...
Hírek

Szabó T. Anna új kötete a gyász és az elengedés könyve

Szabó T. Anna új verseskötete, a Vigasz szeptember 30-án jelenik meg. 

Szerzőink

...
Könyves Magazin

Karrierista nők: divathóbort vagy gazdasági kényszer? [Budapesti nők]

...
hhz

Daniel Kehlmann szerint itt az idő, hogy megijedjünk az AI-tól

...
Sándor Anna

Sherlock Holmes, a holokauszt és egy papagáj is befért Michael Chabon nyári krimijébe

Kiemeltek
...
Kritika

Sherlock Holmes, a holokauszt és egy papagáj is befért Michael Chabon nyári krimijébe

A karcsú krimi a humor és melankolikus nosztalgia elegye a legagyafúrtabb elméket is próbára tévő kódokról és a múló időről. A végső megoldás a hét könyve.

...
Nagy

Hogyan képzelték el a sárkányokat a különböző mítoszok?

Istenség vagy démon, a víz őrzője vagy lángoló szörnyeteg – a sárkány visszatérő motívum szerte a világon, feladatköre és temperamentuma azonban kultúráról kultúrára változik.

...
Nagy

Alessandro Baricco Budapesten: Az élet egyik célja, hogy elengedjük a félelmeinket

Először járt Budapesten az ünnepelt olasz író, Alessandro Baricco. A beszélgetésen sok minden szóba került a zenétől a mesterséges intelligencián és Nemecsek Ernőn át odáig, hogy régebben jobb volt-e gyereknek lenni, mint ma.