„Pénteken, nem sokkal dél után, amikor a nap átbukott a zeniten, és méltóságteljesen a völgy nyugati széle felé gördült, Szevojanc Anatolija lefeküdt meghalni.” Ezzel a mondattal indul az örmény származású orosz írónő, Narine Abgarjan regénye, az Égből hullott három alma, mely egy világtól elzárt örmény falu hétköznapjaiba vezet be. Az 58 éves Anatolija „nehéz és hiábavaló” életének végén megadással és beletörődéssel készül fel saját halálára, sorsa azonban nem várt irányt vesz, és története mesei megoldással zárul. A könyvből nemcsak az ő és felmenői élettörténetét ismerjük meg, hanem szülőhelyének sok szereplőjét, azok élettörténetét is. A bemutatott sorsokat összefűzi Maran, egy sok csapásnak kitett hegyvidéki falu, ahol egyszer a házak fele tűnik el egy hirtelen földmozgásnak köszönhetően, máskor pedig több éven át tartó éhínség tizedeli a lakosságot. Az itt élő emberek perifériára szorult, isten háta mögötti hősök, lakhelyükre csak a postás és esetenként a mentő jár fel a völgyből, illetve a falu boltosa szállingóztat némi információt a város, a nagyvilág felől: „Az egyetlen járműért is, amelyik néhanapján felbukkant a faluban, a mentőautóért, táviratot kellett küldeni – ez volt Maran egyetlen kapcsolata a külvilággal. Láthatóan a völgyben már csak legyintettek arra a maroknyi makacs öregemberre, akik annak idején megtagadták, hogy a Manis-kar tetejéről alacsonyabban fekvő vidékre költözzenek.”
Narine Abgarjan: Égből hullott három alma
Fordította: Goretity József, Typotex Kiadó, 2019, 290 oldal, 3200 HUF
A szigorú szokásrend szerint élő (nem mindegy például, hogy a mosott ruhákat milyen sorrendben teregetik ki száradni), elszigetelt falusiak mindezek ellenére elégedettek sorsukkal, gyakran hangoztatott mondásuk a következő: „Akkor legalább legyen így”. A sorsba való beletörődés, az az alázat, mellyel a legnagyobb csapást, a több éves éhínséget vagy természeti katasztrófákat fogadják, olyan meginghatatlan, hogy már-már lázadásnak hat. „A maraniak közül senki nem reménykedett abban, hogy az életük egyszer majd jobbra fordul. A falu jámboran tudomásul vette a halálos ítéletét…” A 21. századi európai ember számára már értelmezhetetlen (ugyanakkor talán épp ezért lenyűgöző is) ez a fajta belenyugvás, ez a mozdulatlan várakozás, a lázadás, a panasz teljes hiánya. A maraniak élik, ami van, ami adatott számukra. Nemcsak tűrik agresszív férjük kirohanásait (mint a főszereplő Anatolija), de beletörődnek gyermekeik elvesztésébe, a falu kiöregedésébe, és saját halálukba is.
A világtól elzárt hegyvidéki fekvése mellett ez a mozdulatlan beletörődés az, ami szinte időn kívülivé teszi ezt a kis falut, mintha az itt lakók nemcsak térben, de időben is kiestek volna a világból. Viszont cserébe – talán éppen a valóságtól való elszigeteltség miatt – övék a csodák világa, egy másfajta valóságértelmezés. A marani hétköznapok rendjébe teljesen magától értetődően illeszkedik be például a szellemek megjelenése, vagy az éhínséget előrejelző csapások: az egér- és patkánysereg átvonulása és a mindent ellepő rovareső pusztítása. Az, hogy valaki születésétől fogva furcsa összeköttetésben van egy furcsa, fehér pávakakassal, mely mindentől megvédi, és távolléte esetén is jeleket küld róla (például tolla hullatásával), éppoly természetes ebben a világban, mint az, hogy egyes emberek képesek megpillantani a halált. A természetet jól ismerik a marani öregek, tudják, mikor, mit és hová kell ültetni, de ugyanilyen biztosak abban is, hogy a holtak lelke a házak repedésein keresztül távozik. A csoda a mindennapi tapasztalat része, nem különül el élesen a realitástól, még a falu legracionálisabban gondolkodó lakója sem boldogul mindig a magyarázatokkal:
„Vano, mivel értelmesen gondolkodó ember lévén minden megmagyarázhatatlan dologhoz szkeptikusan viszonyult, azonnal megpróbált az eseményeknek valamely racionális értelmezést adni, ám miután ez sehogyan sem sikerült neki, csak legyintett egyet, megadta magát, és megbékélt azzal, hogy vannak dolgok, melyeket szokványos szavakkal lehetetlen megmagyarázni, melyeket emberi ésszel lehetetlen felérni.”
Az irreális és a reális egybemosása, a csodák hétköznapisága a mágikus realizmus szövegeit idézheti az olvasóban, és noha itt csak egy családtörténet kezdetét látjuk, azért mégis eszünkbe jut az időn kívül rekedt Macondó és García Marquez világhírű regénye, a Száz év magány. Mintha Abgarjan szövege finoman maga is felvetné ennek az irodalmi kapcsolatnak a lehetőségét, egy helyen például a következőképpen fogalmaz:
„A kép attól kezdve ott kallódott – légyrajoktól összepiszkítva, porosan-pókhálósan, reménytelenül átnyirkosodva és kifakulva a száz év magányban, amire az érzéketlen, távoli leszármazottak ítélték.”
A keleties hatású, színes borító is a csodák jelenlétére irányítja a figyelmet, elsősorban a mesék világa felől közelítve. A mesék irreális fordulatai köszönnek majd itt is vissza, de úgy, hogy egy pillanatra sem lógnak ki a realitás szövetéből. Az erőteljes kapcsolódást nemcsak a borító, de a cím is erősíti, hiszen az égből aláhullott három alma egy mesei fordulat metaforája:
„(…) három almát görgetve, melyeket aztán - ahogyan ez öröktől fogva meg van írva a marani mesékben – az égből a földre hullajt: egyet annak, aki látta, a másikat annak, aki mesélte, a harmadikat meg annak, aki hallgatta, és hitt a jóságban.”
Ez utóbbi az olvasó, akinek hinnie kell a jóságban, és hisz is az Abgarjan-regény csodás világában, melyben nem ritka tapasztalat a szenvedés – itt is lehet boldognak lenni, hiszen „milyen sokféle is tud lenni az emberi boldogság”, és azok is megkaphatják, akik csak várnak alázattal és türelemmel. Hiába fekszik le Anatolija meghalni, nem is sejti, mennyi szép dolog vár még rá, és mekkora, kifejezhetetlen boldogság.
A Goretity József által fordított kötet háromnegyedét az Égből hullott három alma című regény teszi ki, az utolsó negyed pedig négy hosszabb elbeszélést és egy utószót tartalmaz, melyek stílusban és témában sem különülnek el élesen a regény világától. Narine Abgarjan szövegei önéletrajzi ihletettségűek, és édesanyja Hegyi-Karabah tartománybeli szülőfaluját idézik. A szövegek sokat megmutatnak az örmény mindennapokból (népszokások, vallási hiedelmek, tradicionális ételek, stb.) és szenvedésből (etnikai harcok), de mindezt úgy, hogy sem a történelmi, sem a szociografikus jelleg nem tud uralkodni, mert a mese lesz a történet(ek) megidézésének nyelve, nézőpontjának meghatározója. Egy sokat szenvedett, varázslatos vidék sorsán keresztül arra ébreszt rá, hogy talán nem is haszontalan dolog hinni a mesékben.
Szerző: Kolozsi Orsolya
